Talking Heads: Stop Making Sense
A

Gitár János [2006. május 15. 07:51]

Találkozás huszonvalahány év után egy kritikusszerte támadhatatlan klasszikusnak elismert koncertfilmmel. Lehetne szörnyű csalódás, de David Byrne a 80-as években tényleg a vizen járt, Jonathan Demme pedig tényleg csak lerakta a kamerákat. Szürreálisan jó neurotikus diszkófunk a műélvezetet nem akadályozó mozgóképes változatban.

Talking Heads
Stop Making Sense

Talking Heads Films, 1984.

Ugye a Talking Heads először három-, aztán négytagú, erősen manhattani jellegű new wave-zenekar volt, aztán jött Eno, aztán a kísértetbozót, aztán a Remain in Light poliritmusai és tektonikus rétegei, aztán a Speaking in Tongues-albumon ugyanaz megtisztítva, dalszerűbb dalokkal. Aztán meg ez.

A koncert (a film) az első néhány dallal végigjárja ugyanezt a történetet: először David Byrne, egyedül a színpadon egy akusztikus gitárral és egy rádiómagnóval (mert abból szól a dobgép a Psycho Killer alá), aztán kettesben a basszusgitáros Tina Weymouth-szal (Heaven, az igencsak gazdag Byrne-életműből is kiemelkedő dal). A színpad és a ruhák a szürke különböző árnyalataiban tobzódnak, aztán amikor - megy a műsor - a láthatólag építés/szerelés alatt álló háttérben munkások kezdenek sürgölődni, teljes a Playtime-feeling. Betolják a dobfelszerelést, jön Chris Frantz, még egy szám, jön Jerry Harrison az időközben megérkezett billentyűs-emelvényen. Ez a TH, de a történet folytatódik, jönnek a további zenészek: az ütőhangszeres Steve Scales, a billentyűs Bernie Worrell, a gitáros Alex Weir és a 2 vokalista, Lynn Mabry és Ednah Holt. Nem elhanyagolható módon a plusz muzsikusok mind afroamerikaiak: jelképesen és gyakorlatilag is az ő közreműködésükkel lesz a TH ideges, értelmiségi, feltűnően fehér kisegyüttesből a legnagyobbakhoz (James Brown, az egykor Worrellt alkalmazó George Clinton és főleg Sly Stone) mérhető, de az ő zenéjükre - és kulturális jelentőségükre - nagyon is értelmiségi módon reflektáló, egyszerre laza és szuperfegyelmezett, pusztító funk-hadsereg. Manhattan mellé bejön a Bronx és Memphis, Byrne már nem mutáns Hank Williams, hanem mutáns Elvis, mintha áramot vezettek volna bele, rohan, ráng és ringatózik fehérség és feketeség, férfiság és nőség, rockság és funkság keresztútján.

A minden másodpercben kitalált, de a spontaneitásnak is helyet hagyó zene és koreográfia (a kanonizált történet szerint TH ekkoriban már a szétesés határán volt Byrne eluralkodása miatt, ehhez képest a képek arra vallanak, elég jól mulat mindenki), a színházi igényű és igényességű világítás és jelmezek, a dvd-re újrakevert hangzás teszik valóban szuperklasszikussá ezt a műsort és a műsort megörökítő filmet is. Ahogyan Byrne a dvd-re extraként szerelt vicces öninterjúban mondja: a rendező Jonathan Demme fő érdeme mindaz, amit nem csinált. Nincsenek trükkök, MTV-vágások, közönségképek is csak a legvégén. Akkor persze ott táncol a sok ember a hülye 80-es évekbeli hajaival: rockkoncert mint konceptuális művészet és szuperbugi. Egyben.

Későbbi cikkeink	Talking Heads+Quart+Toldi: Stop Making Sense David Byrne és Fatboy Slim tovább írják a diszkó-operát
Kapcsolodó linkek	Francey Talking Heads-oldala