Ingyenzene: túlvezérelt eufória

Rónai András [2009. november 04. 19:55]

Bemutatjuk Pakisztán leghangosabb rockzenekarát, meg az ősz slágerét a Sleigh Bells duótól, ami akkor is hangos, ha nem az. Hangtájkép a Basement Jaxxtől; beszólogatós jókedvű pop-hiphop New York-i csajoktól; a határokat kitágító, súlyos és vicces dubstep Londonból; poszt- és jazzrock, arab, latin és indiai zene találkozása.

Eredetileg úgy tervezte a Basement Jaxx, hogy duplalemezt ad ki, az egyik része lett volna az, amiből a Scars lett (kritika itt), a másik pedig arra szolgált volna, hogy "otthon, csukott szemmel" hallgassuk. Aztán ez utóbbi mégiscsak egy külön ep lesz, Zephyr címmel, jövőre jelenik meg - ámde már most lejátszotta a BBC az egészet, a zenekar pedig feltette hivatalos honlapjára ide, meg lehet hallgatni a több mint félórás anyagot. Amit a soundscape szóval illetnek (szokás kb. "hangtájképnek" fordítani), és valóban, egybeúszik itt táncos és majdnem táncos elektronika, álmodozós és fütyürészős popzene, flamenco és ambient, valamint egész furcsa és olykor hülyülős szösszenetek. Első két hallgatásra inkább zavarbaejtő, mint jó, bár kétségtelen, hogy sok érdekes rész van benne.

A Menya három New York-i diák, két lány és egy fiú együttese, új, The Sleepover Series Vol. 1 című lemezük vagy mixtape-jük innen tölthető le emailcímért, de anélkül is végighallgatható. Az egyszerű szinti-dobgép kíséret a hiphopot és a slágerpopot keveri, utóbbit mondjuk úgy, hogy kritikai éllel (lásd a 3OH!3-nak küldött "választ" alant), de ettől még szórakoztatóan; a lányok rappelése és éneklése pedig sok mindenkit megidéz a Salt-N-Pepától MIA-ig. Felszabadult lelkesedésük van olyan elsöprő, hogy kitart negyven percig, bőven elfeledtetve, hogy a zene maga nem túl változatos vagy eredeti.

Nemrég, október végén tartották az idei CMJ Music Marathont (bővebben az eseményről itt írtunk korábban). Nagy kérdés persze, hogy tényleg mi szükség az ilyen "többezer koncert néhány nap alatt" típusú rendezvényekre ma, amikor a Következő Nagy Dolgokat az internet olyan sebességgel fedezi fel és ejti el, hogy - mint arra az Idolator rámutatott - már olyan is van, hogy egy teljes hete létező zenekar iránt lelkesednek befolyásos bloggerek. Aztán kiderült, hogy legalábbis annyi értelme volt a CMJ-nek, hogy "befuttatta" a Sleigh Bells duót, amely - dübörgő hájpgépezet ide vagy oda - az ősz slágerét szállította az emberiségnek. (Azért az ősz slágere, mert az évé még mindig a You Need Satan More Than He Needs You.) Ez a Crown On The Ground, letölthető például a Pitchforkról innen, a Stereogumról innen, a Cokemachineglow-ról innen; vagy egyszerűen: mp3. Egészen durván túlvezérelt és a rettentő sok magas hangot tartalmazó, ámde "rágógumisan" fertőző gitárhang; egyszerű-de-hatékony hiphopütemek, aranyos és lelkes (mondjuk: indie popos) női ének - ezek az összetevők, de ebből pont nem derül ki az, hogy mitől okoz olyan ellenállhatatlanul euforikus jó kedvet ez a dal. Az sem a teljes megfejtés, hogy úgy torz a felvétel, mintha nagyon, nagyon hangos lenne (mint a Pitchfork megjegyzi, és mint a Times New Viking kapcsán itt a Quarton már elemeztem ezt a ravasz hatásmechanizmust); és az sem, hogy milyen érdekes, hogy ez a furcsa gitárhang egyben a kortárs amerikai hiphop prosztószinti-hangjait is képes megidézni, miközben teljesen más. Mindenesetre akármilyen furcsán, mondhatni durván szól; és akármennyire nem tűnik úgy elsőre: egymás után nagyon sokszor is meg lehet hallgatni. (Plankó kollégával versenyeztünk is, nagyjából 15:13 az állás a javamra, rövid idő alatt). A Sleigh Bells egyébként egy duó, Alexis Krauss énekes egyébként tanárnő, de van már múltja a popszakmában, Derek Miller pedig a Poison The Well meglehetősen ismert hardcore vagy mások szerint poszthardcore zenekarban játszott. MySpace-oldalukon összesen öt szám hallható, ebből három innen letölthető; nagyjából ebben a szellemben, de nem ennyire zseniálisan működik a többi is. És van még egy üzenet, hogy ezek csak demók, majd újraveszik őket és másokat, lesz nagylemez idén vagy jövőre.

Jack Dunning tizenöt éven át dolgozott drumandbass-producerként, aztán rákattant a dubstepre; és ezen belül Untold néven ő az egyik legizgalmasabb zenész, aki a műfaj határait tágítja (és egészen másként, mint például Shackleton). A basszusnehéz dubstep- és grime-alapokat más elektronikus zenei stílusok megoldásaival keveri, és bizony egészen meglepő, hogy milyen érdekes, olykor egészen vicces eredményre vezet, ha mondjuk egy house-akkordmenetet súlyos-ritka basszusokra és garage-es ütemekre tesz rá. Ráadásul néha olyan megoldásokkal él, amik leírva már-már rémisztőek - éppen ezért nagyon jó hallani, ahogy a valóságban kifejezetten szórakoztató lesz az eredmény. Gonna Work Out Fine című ep-jét (egy hosszú és izgalmas interjú mellett, kiegészítve néhány másik számmal) a Resident Advisoron végig lehet hallgatni; figyeljük meg, ahogy a címadó számban az "apokaliptikus" basszusok és a megfelelő pontokon elhelyezett igazi odabaszós dobok ellenére mennyire, már-már novelty-számhoz méltóan mókás az eredmény. Avagy említhetném a No One Likes A Smart-Arse című darabot, amiben egészen meglepő irányokba térít el hardcore-os dallamokat. Ahogy a Boomkat írja, "tűpontosan foglalja össze a zeitgeistet", miközben túl is mutat az éppen most menő, holnapra kifáradó hangzásokon. Az elmúlt néhány hónapban számos Untold mix került fel mindenféle oldalakra, sok kiadatlan saját számmal, remixekkel, ilyesmikkel; a legjobb talán a FACT-ről letölthető, de van az Xlr8r-ön, a Tranquerán és a Sonic Routeren is egy-egy. Jack Dunning egy kiadót is működtet, Hemlock néven. 

Eheti címlapsztárunk, az Overload büszkén hirdeti magáról: "Pakisztán leghangosabb rockzenekara"; sőt, a LEGHANGOSABB. Pichal Pairee című második nagylemezüket októberben tették fel teljes egészében honlapjukra, ide, mert, mint itt írják, "nincs olyan lemezkiadó Pakisztánban, amelyik a zenészekkel törődne. Van néhány olyan, amelyik kizsákmányolja és megtéveszti őket, de az Overload nem hajlik és nem törik meg!" Aki ezek alapján valami durva zenére számítana, az azért téved. Nagy része meglehetősen konzervatív, pörgős rockzene, amit persze feldob a sok dobolás (dhol ugye a hangszer neve) és a helyi hagyományok jó arányú alkalmazása. Bár a finomabb be- és átvezető részek olykor a "rossz értelemben vett világzenét" is felidézik, illetve Meera Rehman énekesnő (és modell) sem olyan jó, mint amilyen jól néz ki - úgyhogy inkább azt kívánja az ember, hogy élőben hallhassa az Overloadot. De amíg erre nincs sok esély, végülis a lemez is kínál elég izgalmat.

Andrew Bland amerikai multiinstrumentalista legújabb, 10 számos, 25 perces ep-jéről azt írja: posztrockot és funkot fúzionál rajta indiai, latin és arab hagyományos zenékkel. Az egész letölthető honlapjáról innen, és azt is meg lehet nézegetni, hogy az a multi-, az hány hangszer; bár kicsit csalt, mert David Polizzi is segített neki. A funk egyébként annyira nem hallatszik, a többi stimmel, illetve még jazzrock is van elég sok a Mumbojambalaya címre keresztelt ep-n. A sokféle hagyomány összeboronálását sikeresen és nem hivalkodóan oldják meg, kellemes a zene, bár ha gonosz akarok lenni, akkor ennél nem több. Andrew Bland három korábbi nagylemezéről összesen 32 rövidebb-hosszabb, ilyen-olyan elektronikus, rockközeli és világzenei hagyományokat összekapcsoló részletet lehet még letölteni innen kiindulva. 

Korábbi cikkeink	Ingyenzene: Mi adtuk az EU-nak a legjobb nőket
Későbbi cikkeink	Ingyenzene: nem oszlott fel a Beatles