Wagner és a helikopterek

Vonalas Henrik [2009. november 17. 11:00]

Kedves Vonalas úr, Laibach-rajongó vagyok, mióta az eszemet tudom, és azt olvastam a Wikipedián, hogy a Laibach neoklasszikus. Ettől teljesen zavarba jöttem, és nem is tudom, mi ez, meg hogy mi köze a klasszikus zenéhez, és szeretném tudni, milyen klasszikus zenét hallgassak, ha eddig a Laibachon kívül nem ismertem semmi mást?

Üdvözlettel: Lajos, 38 éves, rendszergazda

Kedves Lajos, a neoklasszikus pont azt jelenti, amit ép ésszel ki lehet következtetni: számos úgynevezett klasszikus zenei elem átvételét, felhasználását, átlényegítését, és az egészből valami nem kifejezetten vidám, hawaii inges életérzést sugárzó mű létrehozását. Lehetne ezt még tovább boncolhatni, csak nem érdemes, mert eljutnánk oda, hogy a Laibach neoklasszikus szürrealo-dadaindusztriál, és akkor vége is lenne a cikknek, baromi okosnak tűnnék, és még igazam is lenne:

De nem ez a cél, sokkal érdekesebb körbejárni az elődöket, amihez szükség lesz egy jó órára. Adja magát rögtön mindjárt Richard Wagner. Róla azt kell tudni, hogy a XIX. századi német romantikusok germanisztikus-megalomán alosztályába tartozik (ez természetesen nem egy szakszerű zeneelméleti minősítés, de itt nem a filológiai tökéletességre törekszünk), és borzasztó hosszú műveket írt, amiben rettentő sokat énekelnek, ami az énekeseknek nagyon fárasztó, ezért a gyengébb operákban váltják őket, minden este más hőstenor, ettől aztán az előadások minősége nem lesz kifejezetten egyenletes, de hát nem lehet mindent egyszerre.

Szóval Wagner elkezdte magát beleásni a mindenféle germán mitológiákba, hozzáköltött egy csomó saját ötletet, aztán megírta A Nibelung gyűrűjét, aztán őrült Lajos bajor király anyagi és szellemi támogatásával be is mutatta, a bayreuthi színházban, amit kifejezetten neki építettek erre a célra.

Mindent ő maga talált ki, a zenét, a szöveget, a figurákat, sőt, részben a hangszereket is (Wagner-tubák), szóval, ahogy ma mondanánk, a teljes univerzumot, pont úgy, ahogy a Laibach felépítette magának az NSK-t. Csak éppen Wagner egyáltalán nem gondolt semmiféle posztmodern politikai viccre vagy ilyesmire, ő teljesen komolyan vette magát, és őt is kicsit túlságosan komolyan vették.

A történet nem túl bonyolult, ahhoz képest, hogy 4, egyenként is több órás operából áll, úgy kezdődik, hogy egy gonosz törpe ellopja a rajnai sellők aranyát, és varázserejű gyűrűt csinál belőle. A gyűrű aztán mindenkit körbejár, akihez odakerül, az előbb-utóbb meghal, illetve adott esetben feleségül veszi a saját nagynénjét, aztán a végén összedől az egész kóceráj (az istenek vára), és az arany visszakerült a Rajnába. Ismerős az alapötlet, nem? Csak a huszadik században nem operát csináltak belőle. Mindenesetre így hangzik a germán hős, Siegfried gyászindulója: megalomániában érezzük a hasonlóságot a szlovénokkal.

A legismertebb ebből a ciklusból egyébként jellemzően egy olyan részlet, amely végképp semmiféle önálló értelemmel nem bír, a rendszerint kiragadott koncerttermi (csak hangszeres, rövidített) verzióban gyakorlatilag nem is hangzik el a teljes műben, viszont jól lehet rá nácis / háborús filmeket koreografálni.

Megjegyzem, Wagnernél általában nagyon nehéz megállapítani, hol egy részlet eleje és vége, mert nincsenek a szokásos értelemben vett zenekari betétek, áriák, meg ilyenek, amik között lehet kicsit fészkelődni, elindul a teljes felvonás, és végigfut egyben. Azért persze lehet találni jól körülhatárolható részleteket:

Először nyilván mindenki az éneklésre támadó helikopterekre gondolt, ugye? Na persze nem kell ahhoz népi hősi ének, hogy gigantikus művek szülessenek, egy szimpla, nőkért való lovagi vetélkedéses sztorit is el lehet húzni ezen a módon, naná, hogy német lovagokkal, mégis, mit képzeltünk, franciákkal?

Itt meg a folytatás:

És akkor ez csak a nyitány, mondom, még nem történt semmi. Viszont ha már Wagner, nem állom meg, és kénytelen leszek idetenni azt az egy részletet, amit rendszerint harsányan és ocsmányan szoktak előadni a lehető legváltozatosabb módon megerőszakolva, pedig kivételesen semmi ordítás nincs benne, végtelenül finom és légies az egész, nincs benne a mindenütt megszokott trampliság:

Ugye, mennyivel más így, mint amikor egy részeg kántor óbégatja ugyanezt egy halálosan hamis orgona mellett? Oktató-nevelő célzattal megjegyezném, hogy ez nem ugyanaz, mint a tényleg, eredetiben is csimbumcirkuszos másik nászinduló, azt Mendelssohn írta, de neki semmi köze a Laibachhoz. Majd valamelyik következő részben biztosan beszélek róla is.

Korábbi cikkeink	A komolyzene nem egy stílus A gyomortól a fejhangig A szerző már nem részese. Bevezetés a komolyzenébe Miért nem voltam Plácido Domingo pécsi koncertjén?
Későbbi cikkeink	Vérben táncol, falakon csorog