"Nem tudom elképzelni magam farmerben, pólóban" - Paul Banks a Quartnak

Dömötör Endre [2009. december 11. 13:37]

Az Interpol gitáros-énekese, Paul Banks Julian Plenti néven jelentette meg első szólólemezét idén, és ezt turnéztatva került Amszterdamba. A koncertje előtt beszélgettünk vele, hiphopról, alkotásról, öltözködésről és arról, hogy talán nem is akkora baj, ha az ember zenekarát folyton valami máshoz hasonlítják.

Két nappal azután, hogy Julian Casablancas, a Strokes énekese akrobatikus elemeket is tartalmazó szólóműsorral látogatta meg Amszterdamot, fellépett a városban az évtized másik meghatározó amerikai indierock zenekarának, az Interpolnak az énekes-gitárosa is, ráadásul Paul Banks szólóban szintén Juliannek hív(at)ja magát. A Julian Plenti alteregó mögé bújó Banks Julian Plenti Is... Skyscraper című bemutatkozó szólólemezét turnéztatja, az énekessel egy kávé mellett beszélgettünk a december 6-ai fellépés délutánján.

Milyen hatással volt rád, hogy bár Angliában születtél, de már egészen fiatalon rengeteget utaztál a családoddal és a gyermekkorodat számos különböző országban (Nagy-Britannia, USA, Spanyolország, Mexikó) és kultúrában töltötted el?

Úgy összegezhetném legegyszerűbben, hogy teljesen nyitottá tett. A legtöbb szupererős nyugati nagyhatalomban általában nem úgy nőnek fel a gyerekek, hogy tudatosítanák bennük a más kultúrák valódi értékelését. Kicsit önző, kulturális elefántcsonttoronyban zajlik a nevelés. Amikor először éltem külföldi országban - és ezt mondjuk nem Amerikára értem, mert Angliából még azelőtt elköltöztünk, hogy gyűjthettem volna emlékeket -, akkor nagyon amerikai módon éltem meg a külföldet. Kisgyerek voltam még, nem szerettem külföldinek lenni. De aztán elég ideig éltünk ott ahhoz – Spanyolország volt különben –, hogy megszeressem az országot, a kultúrát és elfogadjam, hogy ez valami teljesen más, mint amiben addig éltem. Rájöttem, hogy hoppá, ez egészen elképesztő és egészen különböző. Nem jobb, vagy rosszabb, hanem ugyanannyira elképesztő, mint amennyire különböző. És amikor rájössz erre, akkor arra is rájössz, hogy valószínűleg ugyanez a helyzet a világ összes többi kultúrájával, országával. És ekkor hirtelen rádöbbensz, hogy több száz kultúra létezik a földön és mindegyik ugyanannyira szerethető és mérhetetlenül különböző. Nagyon fontos felismerés volt számomra, nyilván mindenki számára az, valószínűleg leginkább ezért is utazgatnak az emberek. Szóval nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy így nőhettem fel.

Tinédzserként a zenében is egy erős kultúrkör, a hiphop rajongója voltál, olyannyira, hogy később DJ Fancypants néven hiphop bulikon is felléptél. Mi volt a kedvenc zenéd, mit játszottál a legtöbbet?

Nemcsak felléptem, a mai napig is dj-zek New Yorkban.

Ezen a néven, hogy DJ Fancypants?

Nem mindig, de nem zavar, ha ezen a néven szeretnének hirdetni. Kezdetben volt egy Deuce Deuce nevű bulisorozatunk. Egy haverommal csináltam, mindegyikünknek megvolt a maga művészneve, az övé éppenséggel még az enyémnél is nevetségesebb...

Mi volt az övé?

DJ Womanmaker (röhögés). Alex Morenónak hívják amúgy, nagyon vicces srác, régebben a lemezcégünknél dolgozott. Na, de hogy mit játszottam a legtöbbet? Amikor elkezdtem dj-zni, akkor azokat a zenéket tettem fel, amiket én szerettem hallgatni, de aztán gyorsan rájöttem, hogy amit én szeretek, az nem feltétlenül esik egybe azzal, amire az emberek szívesen táncolnak. Ez minden kezdő dj első leckéje. Kicsit muszáj figyelni a közönségre is. A kedvenc szám, amit a legtöbbet játszok... azt hiszem a Trick Daddytől a Sugar.

Gyakran beszélsz arról, hogy hiphop rajongóként lettél zeneszerető és hogy a mai napig a hiphop az egyik nagy szerelmed. Kik voltak az első kedvenceid, kiket hallgatsz a legtöbbet?

Minden az N.W.A-vel kezdődött. Amikor a Straight Outta Compton kijött. Nagyon fiatal voltam, nagyon beleszerettem abba a lemezbe. Aztán sorban a klasszikusok, minden, amihez DJ Premiernek köze van, imádom a ritmusait. Az Illmatic hibátlan. Aztán a kedvenc rapperem valószínűleg Kool Keith. A kedvenc producerem RZA. És J Dilla is ott van a favoritok között. Nagyjából a hiphop aranykora, de Kool Keithnek a mai dolgai is hibátlanok. Nagyon bírom a legutóbbi, Dr. Octagon és Dr. Dooom néven kiadott albumait is, egyszerűen nem tud hibázni, mert egy kibaszott őrült. Nagyon fontos művész, megveheted a tavalyi lemezét, ugyanolyan gyermeki rácsodálkozás jellemzi, mint a korai albumait, semmit sem erőltet. Oké, mostanában sokat rappel arról, hogy nem eléggé megbecsült, de ez pontosan olyan téma, ami a teljes igazságot fedi le. És ez nagyon fontos, mert amikor előadóművészként már régóta benne vagy a körforgásban, akkor igen nehéz folyamatosan a valódi, teljes igazságot megragadni. Nehéz elkerülni, hogy hamissá és unalmassá válj. Számomra Kool Keith megőrizte a frissességét, ugyanolyan őrült és eredeti, mint amilyen indulásakor volt és ez nagyon ritka dolog.

1998-ban csatlakoztál az Interpolhoz...

...igazából 1997-ben, de az első koncertünk csak 1998-ban volt.

Mi volt az, amit beleadtál a közösbe? Mi volt a te részed a zenekar hangzásának kialakításában?

Megpróbáltam én is dalszerző lenni Carlos (Dengler, basszusgitáros-billentyűs) és Daniel (Kessler, gitáros) mellett, akik akkorra már túl voltak az első közös dalaikon. Gondoltam, hozzá tudom tenni én is magamét, addigra már voltak saját számaim, már akkor kitaláltam, hogy Julian Plenti néven fogok koncertezni. De aztán úgy alakult, hogy a legjobban működő rendszer számunkra az, ha Daniel, vagy Daniel és Carlos hozza a dalokat, az én szerepem pedig a dalszövegek és énekmelódiák megírása, kialakítása lett.

Szeretted volna, ha a te dalaidat is játsszátok?

Daniel már úgy ismert meg engem, hogy kialakulóban volt az első Julian Plenti műsor, az alapján hívott a zenekarba, de én a magam útját szerettem volna járni, nem igazán akartam zenekarhoz csatlakozni. Viszont Daniel dalai annyira erősek voltak, Daniel és Carlos annyira jól zenélt együtt, hogy beadtam a derekam: "bassza meg, nem akarok zenekarban szerepelni, de nem tehetem meg, hogy ne csatlakozzak, még ha ez nem is feltétlenül az, amit most csinálni szeretnék."

2002-ben jelent meg az első albumotok. A Turn On The Bright Lights olyan zenekart mutatott, amely az angol posztpunk és new wave örökséget (Joy Division, Cure, Comsat Angels, Echo And The Bunnymen, Gang Of Four, Smiths) tekintette kiindulási alapnak, mégis karakteres megszólalással állt elő. Egy kollégám hasonlatával élve, olyanok voltatok, mint a CBGB-örökséget citáló Strokes "elegánsabb és komolyabb testvére".

Hízelgő bármilyen összehasonlítás a Strokesszal, és persze, a fókusz valahová erre a korszakra esett, de személy szerint én például nem is ismertem az Echo And The Bunnyment, vagy a Gang Of Fourt, amikor csatlakoztam a zenekarhoz. A többiek persze nagyon is ismerték és szerették. Ismertem a Smithst, de jobban szerettem Morrissey szövegeit, mint úgy általában a zenekart, sőt, mondhatom, hogy amikor beléptem, nem is szerettem a Smithst. Daniel nagyon odavolt érte, és amikor dalszerzés közben valahogy előjött a Smiths esztétikája, én kifejezetten ellenkeztem. Egyik korai dalunk kapcsán elvesztettem egy nagy csatát a többiekkel, túl smithses volt az egyik dal, de legyőztek.

A Say Hello To The Angelsről van szó?

Nem, azt a dalt nagyon szeretem. Nem érdekes, hogy melyik dal. Amúgy értem, hogy mire gondolsz, de zenészként talán mást gondolok smithsesnek, mint amit te annak neveznél. Apró részletekről van szó, ezek miatt nekem egyszerűen nem jött be, a többieknek meg igen. Hatalmas tiszteletet érdemel a Smiths, de ez is valahogy úgy működik, mint a kajával. Nem szereted a gombát, nem igazán van rá magyarázat, hogy miért nem, egyszerűen nem a te világod. Pontosan így voltam egy csomó zenekarral, amikhez hasonlítottak minket az induláskor, nem az én világom volt. A többiekké inkább, és persze volt átfedés is, imádom például a Cure-t, Carlos is nagy rajongó, királyság. De a hatásaink sokfélesége nem feltétlenül hagy nyomot azon, amit közösen alkotunk. Nem azt mondom, hogy a kreativitásunk teljes ártatlanságból született, de nem olyan kiterveltek ezek a dolgok, ahogy azt az emberek elképzelik. Nem voltak találkozók, ahol megbeszéltük, hogy pontosan milyennek szeretnénk a hangzásunkat. Vannak zenekarok, akik ezt csinálják, de azok valószínűleg nem jó zenekarok. Azért mondom csak mindezt, mert amikor a hatásainkról beszéltek az emberek, sokan hajlamosak voltak elbagatellizálni a valóságot, azt, hogy esetleg valami eredeti kreativitás is felszínre törhetett. Visszatekintve már látom, hogy nem kellett volna ezeket a kérdéseket ennyire ellenségeskedőnek vennem, hiszen ez is csak része az újságírói munkának. Egyszerűen nem értettem, hogy miért dobozolnak be valahová, ahová úgy éreztem, hogy nem is tartozok. Miért csak egy-két dologra fókuszálnak, amikor ennél sokkal többről van szó. De aztán persze felfogtam, hogy az emberek épp csak akkor ismertek meg, a semmiből bukkantam elő, még jó, hogy idő kell, mire megismernek.

Persze, ez mind igaz, de a lemez végül is nagy sikert aratott, és az Interpolban valószínűleg pont az fogta meg a hallgatókat, hogy az összhatás jóval több, mint a részek egésze.

Igen, nem is kérdés, hogy egyikünk sem tudta volna ezt egymaga megalkotni.

A második lemez, a 2004-es Antics a hírek szerint nagyon nehéz szülés volt. Belülről, vagy kívülről jött a nagyobb nyomás?

Belülről, és én voltam, akire nehezedett az a nyomás, amit saját magam alakítottam ki és hizlaltam egyre nagyobbra. Perfekcionista vagyok és nagyon keményen dolgozom. Minden művész keresztülmegy azon a fázison, hogy megtanulja, hogy miképp is dolgozzon a leghatékonyabban, és én ekkor ezen még nem voltam túl. A harmadik albumnál tanultam meg, végre, hogy hogyan érezzem nyugodtnak magam munka közben. Mármint nyugodt vagyok, amikor megszületik egy dal ötlete, igazi happy end, pont. De aztán amikor a dal elkezd végleges formát ölteni, na akkor kezdek stresszelni. Úgyhogy igen, az Antics nagyon kemény volt ebből a szempontból.

Azonban a sok belső küzdelem mégis egy igazi mesterművet eredményezett, ami szerintem erősebb is, mint amilyen a debütálás volt. Ugyanakkor most, így az évtized végén, amikor a különböző zenei magazinok összeállítják a 2000-es évek legjobb albumai listáikat a Turn On The Brights Lights rendszeresen feltűnik az élbolyban, egyértelműen úgy tűnik, hogy az vált a zenekar kanonizált főművévé. Számomra viszont az Antics hátborzongatóbb, kiforrottabb, katartikusabb. Nektek van ilyen jellegű viszonyulásotok az egyes lemezekhez?

Nagyon jó érzés, ha kiemelik a munkánkat, ha komoly elismeréseket kapunk, de előadóként semmit sem szabad túl komolyan venni. Ha így teszel, az csak rossz hatást eredményezhet, semmi köze a kreatív alkotói folyamatokhoz. Végig kell gondolni, hogy ha nem lennél rajta az akármelyik listán, az annyira kiütne? Egyszerűen meg kell tanulni pszichológiailag kezelni a sajtót. Támadást, dicséretet egyaránt. Mi lenne, ha nem lennénk rajta az efféle listákon? Örömmel mondhatom, hogy nem érdekelne. Számtalan nagyszerű zenekar nincs rajta semelyik listán. Totálisan szubjektív. Az, hogy az első lemezt többnyire a második fölött kezelik, talán nem annyira a minőségen múlik, hanem inkább a kontextuson. Az NME az Is This It-et hozta ki az első helyre és ezzel teljesen egyetértek. Nem hiszem, hogy jobb lenne rajta a zene az összes többi albumnál, de a Strokes valóban elképesztően nagy pillanat volt a rockzene történetében. New York újraszületett, minden pezsgett és a zene, ami a jelenség mögött szólt, tényleg nagyon rendben volt. Valóban olyan volt, amiért érdemes lelkesedni, minden klappolt. És csak ezután jött az a hatalmas hullám, amit elindítottak, az évtized legnagyobb hatású hulláma. Az lényegtelen, hogy akkor most a dalaik jobbak-e, mint a Libertinesé, a Liarsé, a Yeah Yeah Yeahsé, vagy akár azoké, akik nincsenek a 100-ban sem, sehol. A lényeg a hullám, amit elindítottak, és ezért értek vele teljesen egyet, a kontextus miatt. És alighanem ez a Bright Lights sikerének is a titka. Az biztos, hogy semmit nem változtatnék egyik albumon se, ha valamire megtanított minket George Lucas, akkor az az, hogy nem menj vissza, és próbálj újracsinálni valamit. [Nevet.] Ami számomra az Anticset igazán erőssé teszi, az az, hogy a dalok felét a Bright Lights legvégén írtuk, amikor már nagyjából kész volt a bemutatkozó lemez. Szóval azok még részesei az első tiszta, inspirált állapotnak, a másik fele pedig a debütálás szülte sikerek eufóriájában íródott, talán a legjobb kreatív állapotban, úgyhogy igen, nagyon szeretem én is.

Úgy érzed elértétek, amit az Our Love To Admire készítésének kezdetén célként kitűztetek? Új dalszerzési módszereket próbáltatok ki, sokkal hangsúlyosabban bevontátok a billentyűs hangszereket, nagynevű producerrel (Rich Costey) dolgoztatok és valóban sokkal szélesebb a dalok spektruma és monumentálisabb a hangzás.

Ez mind-mind olyan dolog volt, amiről úgy éreztük, hogy ki kell próbálnunk. Jöttek az ötletek és lehetőségünk volt kipróbálni azokat. Carlos jött azzal, hogy ő most a billentyűsökkel kísérletezik, Daniel is másfajta dalokat szeretett volna kipróbálni, én is fejlesztettem az énektechnikámon. Természetesen jöttek ezek a dolgok, így kellett történnie. Próbálkozhattunk új irányokkal, és szerintünk ez érdekes dolgokat eredményezett, de ezt már mégis kevésbé fogadta jól a sajtó. Úgy foglalnám össze, hogy a második lemez az első kiteljesítése volt, a harmadikon megpróbáltunk új területekre betörni és a negyedik lesz, amelyiken megérkezünk erre az új területre. Én legalábbis így látom. Azt még hozzátenném, hogy a harmadik lemez nagyon-nagyon sok hallgatást kíván, hogy kiderüljön, mi is folyik rajta, és talán sokan még nem adták meg neki ezt a kellő számú esélyt [mosolyog].

Végeztetek már a negyedik lemez felvételeivel?

Még dolgozunk rajta.

Csak mert a dobosotok, Sam Fogarino nemrégiben arról nyilatkozott, hogy visszakanyarodás lesz a Turn On The Bright Lights világához...

Igazából ilyenről szó sincs, ez szerintem csak az ő meglátása. Nekem nagyon izgalmas anyagnak tűnik, aminek semmi köze nincs a korábbi lemezeinkhez, hangzásban nem hasonlít az eddigiekre. Ugyanakkor nagyon könnyen, megerőltetés nélkül születik. Bár valami teljesen újat hozunk létre, mégis olyan érzés, mintha örökké így dolgoztunk volna. Az én fülem legalábbis így hallja. Sam valószínűleg a dobok és a basszus hangzásáról beszélt, és a játéka egészen fantasztikus az új dalokon.

Milyen volt egy Julian Plenti-koncert 2001-ben?

Igazából amint New Yorkba költöztem, a kilencvenes évek közepén, egyből elkezdtem fellépni, eleinte egy akusztikus gitárral, főképp open mic-esteken. 2001 végén volt az első olyan koncertem, ahol már ezt a nevet használtam és még akkor is csak egy akusztikus gitárral, huszonöt ember előtt játszottam. Lassan fejlődött a szólókarrierem [nevet].

Hogyan alakult ki a szólólemez anyaga? Az egész évtizedből gyűjtögetted, vagy új dalok szerepelnek rajta?

1996 óta írok dalokat. Konkrétan van is a lemezen olyan szám, ami 1996-os. Tizenhárom éves, atyaég. A Fly As You Might alapjai, az akkordok változatlanok. A Girl On The Sporting News 1997-es, 98-as, az On The Esplanade 1998-as, egyedül ez az utóbbi az, ami lényegében semmit sem változott azóta. Mindig akusztikus gitáron szerzem a dalokat és utólag rögzítem egy négysávoson, de soha nem voltam velük elégedett, így csak gyűltek, gyűltek. Ez egészen addig nem is változott, amíg el nem kezdtem használni egy Logic nevű számítógépes programot, ami lehetőséget ad bármilyen hangszert kipróbálni. Na, ezzel sokat eljátszadoztam, lényegében ekkortól formálódott a szólólemezem. A Girl On The Sporting News volt az egyik ilyen tanulódarab, rengeteg időt eltöltöttem, mire megszületett a dal ritmusa, helyére kerültek az ütemek. Rengeteg tempóváltás van a zenémben, más a verze, más a refrén, más a kilépő sebessége, nagyon nehéz volt rájönni ezekre a dolgokra. Viszont megérte a küzdelem, mert amikor eredetileg megszületik egy dal, akkor mindenféle hangszert hallok a fejemben, és a Logicnak köszönhetően most már képes is vagyok elhelyezni azokat. Szóval ezért tartott ilyen sokáig, hogy Julian Plenti színre lépjen, hogy összeálljon egy album, addig egyszerűen nem voltam elégedett a munkámmal.

Nem is szeretted volna megmutatni a zenekarnak ezeket a számokat?

Ismerik a dalaimat, de talán nem illettek a zenekar repertoárjába.

A Julian Plenti Is... Skyscraper tehát hosszú évek termése, de mindent most rögzítettél a lemezre?

Így van, bár demókat mindig is készítettem, de úgy nagyjából az utóbbi három évben alakultak ki a dalok végleges verziói és úgy nagyjából az elmúlt egy év alatt rögzítettem azokat.

A lemez széles spektrumon mozog, egyfelől egyfajta akusztikus popzene, elektronikával megbolondítva. Másfelől viszont hangsúlyosabb a rétegzettsége. Vannak klasszikus, folkos, dalszerző-előadó hőseid is?

Pontosan így határozom meg mindig, hogy micsoda is Julian Plenti. Neo-folk. Halk akusztikus gitáros dalok, különböző elektronikai rétegekkel a tetején. Most majd ezt szeretném továbbvinni, minél több összetevőt hozzáadni, akár hiphopot is.

A dalszövegeid többnyire költői, enigmatikus szövegek, de a legutóbbi Interpol-lemezen már konkrétabb képek is megjelennek, ez valami konkrétum hatására történt? Egyáltalán mennyire személyesek ezek a szövegek?

A No I In Threesome-ra gondolsz, meg ezekre? Egész egyszerűen fontos volt számomra, hogy akkoriban a szövegírásban is kipróbáljak valami újat, szándékosan akartam konkrétabb lenni. Ez volt a célom. Amúgy meg azt hiszem, hogy ha visszatekintek, akkor mindennek helye van. Bármit, amit művészként létrehoztam, egyszerűen létre kellett hozni, minden lépés szükséges volt, hogy eljussak a következőig. És ez akkor is igaz, hogyha végeredményben az esetleg csak egyszeri kísérletezés is volt, és közben visszajutottam általa az eredeti stílusomhoz. De muszáj bevállalni a kockázatot, hogy kipróbálsz új dolgokat is. Felnézek azokra az énekes-dalszerzőkre, akik történeteket tudnak mesélni. Nekem az Our Love To Admire volt ennek az iránynak a kipróbálása.

A szólólemezen is vannak példák a történetmesélős szövegekre, ezek szerint bevált a módszer neked is.

Nem tudom, ahogy már mondtam is, nem szeretnék semmit erőltetni, hagyom, hogy az jöjjön ki, aminek jönnie kell.

És azt tudod már, hogy lesznek-e további Julian Plenti-lemezek?

Ó, hogyne, lesznek, egészen biztos. Rengeteg dalom van fiókban, de konkrét tervem nincs egyelőre. Most a zenekarra koncentrálok, és a két dolog nem megy egyszerre. Egy hét múlva befejezem a szólóturnét és egyenesen megyek vissza a stúdióba, folytatjuk a munkát a lemezen. De ha majd lesz újra szabadidőm, akkor biztosan készítek egy folytatást, és remélhetőleg sokkal többet tudok majd turnézni azzal, mint most. Nagyon jó koncertezni ezekkel a dalokkal, jó szórakozás.

Az Interpol koncertzenekarként is kiemelkedő, szinte semmi nem történik a színpadon, mégis nagyon erős atmoszféra alakul ki. Hogyan készültök egy-egy koncertre, van valami sajátos módszeretek?

Nincs semmi különös, szerintem annyi a magyarázat, hogy mindannyian beleadjuk a saját energiáinkat és ennyi. Beszélgetünk koncert előtt, iszogatunk, talán az minden, ami jellemző, hogy az utolsó negyedórában már csak négyen vagyunk az öltözőben és magunkban, csendben fókuszálunk a fellépésre. Egyszerűen ilyenek vagyunk, a személyiségek teszik különlegessé a zenekart. Mindenki igazi művész a zenekarban. Carlos egy kibaszott géniusz. Daniel fantasztikus művész, Sam elképesztő dobos. Ebből születik az energiánk.

Mi a helyzet az imázzsal? Az is szimplán csak azért ilyen, mert így öltözködtök, vagy volt erre valami terv?

Azt hiszem, nem volt erre terv. Azt hiszem. Inkább egyszerűen ez volt az a divat, ami pont mindegyikünknek bejött akkoriban. Carlos és Daniel talán jobban szeret formálisan öltözködni, mint én. Én viszont nem tudom elképzelni, hogy ne öltözzek formálisan, zakóban, amikor színpadra állok. Nem tudom elképzelni magam farmerben, pólóban. Mindig rendesen fel fogok költözködni, ha színpadra megyek ezzel a zenével, ennyire sokat jelent nekem. Úgyhogy nyugodtan mondhatom, hogy belülről jön, igen.

Miket hallgatsz mostanában?

Wu-Tang Clant. Az új Raekwon-lemezt, csodálatos. Szeretem T-Paint, ez van. Briliáns, ahogy a dallamokkal bánik, akár soulénekes is lehetne. Próbálok rockzenét is mondani, de mostanában nincs ilyen. Az egyetlen, amit fel tudok hozni, hogy mostanában hallgatom, az a Ratatat. Ismered? Az egyik kedvenc zenekarom. Tavaly sokat hallgattam az Of Montrealt. Az is zseniális. A Hissing Fauna... hihetetlen lemez.

Amikor készültem erre az interjúra, találtam egy nagyon régi videót, amin arról beszélsz, hogy nem lehet a legnagyobbakat feldolgozni, a Pixiest egyszerűen nem szabad feldolgozni. Erre a mostani szólóturnédon az ő egyik B-oldalas számuk (Into The White) a feldolgozás.

[Nevet] Igen, azt hiszem változott a véleményem. De alapvetően talán az van, hogy ez nem olyan komoly dolog. Ez egy egészen kis turné olyan zenészekkel, akik a haverjaim, lazán fogjuk fel. Meg aztán nagyon rövid a lemezem, úgyhogy muszáj játszani még valamit. Az Into The White-ot amúgy azért kezdtük el játszani, mert a lemez utáni első koncertem a New York-i Guggenheim Múzeumban volt, ami egy hatalmas, magasba nyúló fehér tömeg, a számot meg mindig is imádtam, úgyhogy azt mondtam, ezt itt muszáj eljátszani. Aztán persze tetszett a közönségnek, úgyhogy benne maradt a programban. A kísérőzenekarom meg viszonylag gyorsan állt össze, úgyhogy bár van még sok dalom, de nehéz lett volna betanítani nekik, egyszerűbb egy-egy feldolgozást választani. Plusz amúgy is nagyszerű zenészek, akikkel nagyszerű együtt játszani. Feldolgoztunk egy J Dilla-számot is, a Mythsysizert. Ez egy nagyon nehéz szám, mármint zenészként kitalálni, hogy mi hogy működik benne, a csellósom meg kevesebb, mint két perc alatt levette. A gitárosom meg 30 másodperc alatt. Én meg megörültem, hogy akkor ezt is felvehetjük a koncertműsorba.

És mi a helyzet a folk-rockos America-feldolgozással, az A Horse With No Name-mel?

Ugyanaz, eredetileg csak egyszer játszottuk volna a Guggenheimben, de bent ragadt. Őszintén: az az egyik kedvenc számom, de tényleg az egyik legkedvencebb. Imádtam gyerekkoromban, meghatározó volt. Kérdezted, hogy vannak-e folk hőseim? Hát Leonard Cohen, ő a csúcs. Szóval hallgatok hiphopot, aztán volt az, amikor kölyökként a Jane's Addiction, meg a Red Hot Chili Peppers, meg a Nirvana volt a nagy hatás, és a folkos vonal a harmadik pillér: Arlo Guthrie, Bob Dylan, Leonard Cohen. Hiphop, folk és az atmoszférikus rockzene, Sugar, Pixies, Cure. Ez a három a kedvenc zenei stílusom, most jól összefoglaltam [nevet].

Korábbi cikkeink	Lehet utánuk csinálni! Az évtized legjobb pasijai a popzenében, első rész Jó mulatság, férfimunka: az Interpol Münchenben Táncolj, te punk! Interpol, Liars, You Say Party: új albumok
Későbbi cikkeink	Ingyen letölthető új számmal tér vissza az Interpol
Kapcsolodó linkek	Interpol hivatalos Julian Plenti hivatalos