Jön a Busa- és a Sena-szóló, a Diszkó Friszkó: szünetel az Irie Maffia
Szeptember eleji...Tovább
Még mindig vannak afrikai lemezeink, igaz, közülük kettő nem teljesen az: az egyiken Béla Fleck keresi a nagyon amerikainak gondolt hangszer, a bendzsó afrikai gyökereit; a másikon amerikai és kenyai Obama-rajongók játszanak egy mosókonyhában. A sivatagi blues sztárja, a Tinariwen is kiadott egy albumot 2009-ben; Oumou Sangaréról már megmondtuk, hogy ő készítette az év egyik legjobb lemezét, most részletesebben is szólunk róla.
Ezzel kapcsolatban a poént már elárultuk: a Quart szerint 2009 egyik legjobb lemezéről van szó, és ezzel Robert Christgau is egyetért. Oumou Sangare hazájában, Maliban hatalmas sztár, érdekelt a szállodabizniszben és a mezőgazdaságban, autót forgalmaznak a nevével; meg persze küzd jó ügyekért, és van állandó jelzője is: "Wassoulou énekesmadara" - amely Wassoulou egy olyan tartomány, aminek meglehetősen sajátos hagyományai vannak. Ez hallatszik a Seya (jelentése: "öröm") zenéjén, anélkül is, hogy az ember szakértő lenne: kicsit más vonós és fúvós hangszereket hallunk, mint amiket a zenei világ kedvenc afrikai országából, Maliból megszokhattunk; valamint kicsit másképpen, sokrétűbben, ravaszabbul kapcsolódva állnak össze ismétlődő struktúrákká a szólamok és ritmusok. Ezek fölött azért itt is dalokat hallunk, mégpedig a megszokott szólóénekes - kórus kiosztásban. Oumou Sangare persze nagyszerű és izgalmasan sokoldalú énekesnő, de nem úgy, mint ahogy talán számítunk rá: nem lefegyverzően szép a hangja, nem is kifejezetten kedves, inkább talán a tekintélyparancsoló lenne a jó szó rá, illetve van a mélyén valami imponáló keménység. A Seya igazi nagyságát azonban nem az ének adja, hanem az, hogy az album jól megszerkesztett egészként a nagyon sűrű, burjánzó hangszerelést milyen sokoldalúan és milyen nagyszerű dramaturgiai érzékkel tudja kihasználni. Miközben azért végig nagyjából ugyanolyan, hol szép, hol táncos-"popos", hol emelkedetten ünnepélyes, hol intim - már az elejétől sem ereszt, a vége felé pedig, tulajdonképpen nem is tudnám megmondani hol és miért, de akárhanyadik hallgatásra ugyanúgy végleg elkap és hipnotizál. Az egyik legerősebb élmény, ami mostanában zenehallgatás közben ért. A
A "világzene" jelenleg egyik legnagyobb sztárja igazából már akkora sztár, hogy a "világzenén" kívül is sokan ismerik; szerencsére Magyarországon is több Tinariwen-koncert volt már, és kiderült, hogy a körülmények ellenére még a MűPában is jók tudnak lenni. Az Imidiwan mondjuk, hogy "folkosabb" megszólalású az eddigi legismertebb albumnál, az előző Aman Imannál. Persze ugyanúgy "sivatagi blues", ugyanúgy húznak végtelenül a ritmusok; a gitárok is be vannak dugva, elképesztően jó hangszínekre beállítva és játsszák a körkörös dallamokat; az énekhangokban ugyanúgy megvan a tapasztalat és ennek ellenére elképesztően rokonszenvesek. De határozottan visszafogottabb és intimebb a megszólalás, és ez nem tesz most jót a Tinariwennek - legalábbis számomra több számban úgy tűnik, mintha nem lenne meg bennük az a leküzdhetetlen közlésvágy, ami az egyik vonzereje a zenekarnak. De csak az egyik, és isten ments, hogy azt sugalljam, hogy nem jó ez a lemez. Hát hogy ne lenne jó, ha még mindig a kisujjukból ráznak ki egy olyan riffet, amilyet egy pszichedelikus rockzenekar évek kemény munkájával és mindenféle egyéb segítséggel bír csak összehozni. B+
A zenei világ leghíresebb élő Bélája egy ideig pihenteti Flecktones zenekarát, és ez jó alkalmat nyújtott neki, hogy végre utánamenjen annak, hogy mi az igazság a bendzsóval kapcsolaban. Ugyanis, olvashatjuk itt, már régóta hallott arról harangozni, hogy valójában ez a nagyon amerikainak tartott hangszer afrikai eredetű - a rabszolgákkal hurcolták be, akiknek ráadásul dobolniuk nem volt szabad, bendzsózniuk viszont igen. Béla Fleck négy afrikai országban járt, Ugandában, Tanzániában, Gambiában és Maliban; találkozott egyszerű emberekkel és híres zenészekkel (Oumou Sangaréval is például), lemezt is készített, le is filmezték. A lemezt annak is érdemes meghallgatnia, akit egy cseppet sem izgat fel a bendzsó története; és nem is feltétlenül a zene miatt, ami azért nem igazán vágja földhöz az embert, noha persze baj sincs vele. Férfiak és nők énekelnek, hol szólóban, hol kórusban; ütőhangszereken játszanak ritmusokat, vagy mindenféle ismertebb és "érdekes" hangszereken dallamokat; Béla Fleck pedig hol beilleszkedik ebbe, hol hoz bele valamit a saját hagyományaiból, mindig érdekesen kapcsolódva; az egész nagyon egyszerű, helyenként kifejezetten csupasz. De az igazán jó a hangulat, a felszabadult, minden érdektől mentes játék. Az "örömzene" kifejezést arra szokás használni, amikor profi zenészek tét nélkül elvannak együtt, holott igazából erre kéne: amikor nem a profizmus vagy amatőrizmus az érdekes, hanem az, hogy hallatszik, hogy a zene tényleg az életük része, tehát van "tétje", ugyanakkor egyáltalán nem a szó patetikus, romantikával terhelt értelmében. B
Az Extra Golden története igen érdekes: Ian Eagleson zenész és muzikológus doktori értekezéséhez gyűjtött anyagot Kenyában, a benga nevű stílust kutatta; megismerkedett az Orchestra Extra Solar Africa tagjaival, majd Alex Minoff-fal visszatért, és mondott zenekar két tagjával (Otieno Jagwasi és Onyango Wuod Omari) megalakították az Extra Goldent. Első albumuk, az OK-Oyot System megjelenése előtt Jagwasi meghalt, Opiyo Bilongót vették be helyette. A második lemez egy dala nagyobb figyelmet kapott 2008-ban, lévén az volt a címe, hogy Obama, és azért mondott köszönetet az akkor még nem elnök, de még nem is elnökjelölt politikusnak, hogy segített a kenyai tagoknak az amerikai vízumot elintézni. A Thank You Very Quickly felvételeit egyetlen nap alatt zavarták le Eagleson szüleinek mosókonyhájában, és ez kedves közvetlenséget ad a megszólalásnak - főleg annak, ahogy a dob megszólal és meglehetősen előtérben van. Azért a főszereplő az önmagukba körkörösen visszatérő dallamokat játszó két gitár - már csak azért is, mert az ének nem igazán jó -; alapvetően ez a repetitív struktúra hagyományos afrikai jelleget ad a zenének, de azért el-el kalandoznak ettől, kisebb szólókba vagy legalábbis -szerűségekbe, hallani az észak-amerikai hatásokat is. Az Extra Golden legravaszabb trükkje az, amikor egy olyan cifrább dallammenetbe vágnak bele, amiről azt hinnénk beidegződéseink alapján, hogy ez egy átmenet lesz egy másik részbe - aztán kiderül, hogy nem, most egy darabig ez fog ismétlődni. Ez elég jó, többször is működő fogás; kár, hogy hosszabb távon azért veszít az érdekességéből az Extra Golden, míg az igazán jó repetitív (afrikai és nem afrikai) zenék nem veszítik el a varázsukat. B-
| Korábbi cikkeink | |
|---|---|
| Későbbi cikkeink | |
| Kapcsolodó linkek |
A Quart cikkeihez regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt. A Quart szerkesztősége a hozzászólásokat előzetesen szűri, így azok azonnal nem jelennek meg az oldalon. Csak azokat a hozzászólásokat publikáljuk, amelyeket erre érdemesnek tartunk. Moderálási elveinkről részletesen itt olvashatsz.
Bokornyíró az arcba
A töppedt mexikói gyilkológép levág több tucat fejet, majd ledönt pár dögös macát. A Machete kritikája.
"Mi a megasztáros gázsinak is örültünk"
Szabó Eszter, Fekete Dávid, Baktai Anikó a régiekről és az újakról.
Csak képzelte a K2 csúcsát
Félrevezette a közvéleményt az osztrák hegymászó, aki azt állította, hogy megmászta a K2-t.