Mi vagyunk a világ. Jótékony popsztárok régen és ma

Inkei Bence [2010. február 04. 08:00]

Haitin annyi popsztár akar segíteni, mint amennyi talán még Afrikán sem annak idején. A nagy jótékonysági hullám kellős közepén érdemes felidézni, honnét is jutott a popipar a pillanatok alatt összerántott charity lemezekig.

Ma már teljesen megszokott, hogyha történik valami világot megrázó katasztrófa, vagy krízishelyzetben levő emberek egy nagyobb csoportja kap hirtelen nagyobb nyilvánosságot, akkor rövidesen elkerülhetetlen, hogy készüljön egy lemez, amelyen sztárok, jobb esetben STÁRok egész sora tűnik fel, és az elmaradhatatlan videoklipben pedig valamennyien nagy beleéléssel, hatalmas fejhallgatóval el is éneklik a dalt. Pedig ahhoz képest, hogy ez milyen magától értetődő megoldásnak tűnik a jótékonysági dal, aránylag friss jelenség a poptörténetben.

Először 1971-ben, a bangladesi függetlenségi háború és az egy évvel korábbi Bhola ciklon által előidézett katasztrófahelyzet sarkallt arra zenészeket, hogy valami humánus ügyért, jelen esetben egy ázsiai ország kínjainak enyhítéséért zenéljenek. Az ötletet Ravi Shankar vetette fel George Harrisonnak, aki aztán összeszedte szupersztár barátait egy nagy koncertre a New York-i Madison Square Gardenben. Ugyan a Beatles feloszlása utáni sebek még túl mélyek voltak John Lennonnak és Paul McCartney-nak ahhoz, hogy fellépjenek együtt, de így is ott volt Bob Dylan, Eric Clapton és Billy Preston, no meg természetesen Shankar, Harrison és Ringo Starr. A koncert nagy siker volt, össze is gyűlt 243 ezer dollár, amit az UNICEF eljuttatott Bangladesbe, majd a következő évben az eseményről készült film is a mozikba került, illetve a hanganyagot lemezen is kiadták, és mindkettő bevétele ugyancsak a bangladesieket illette – volna. A mai napig vitatott ugyanis, hogy a film és a lemez eladásaiból befolyt összeg eljutott-e egyáltalán a rendeltetési helyére: a New York magazin szerint a pénz egy része eltűnt, amiért Harry Klein, a lemezt kiadó Apple Records akkori vezetője beperelte a magazint. A Los Angeles Times egy 1985-ös cikkében azt állította, hogy a pénz 12 éven keresztül letétben maradt, adóügyi problémák miatt, míg John Lennon híres, halála előtti Playboy-interjújában (1980) az összes jótékonysági koncertet átverésnek minősítette, a bangladesi pénzről pedig csak annyit mondott, hogy "ez még mindig probléma". 

Egy korábban punknak induló ír zenész, Bob Geldof azonban nem értett egyet Lennonnal (de az is lehet, hogy csak nem olvasta a Playboyt), és amikor 1984-ben látott egy beszámolót a tévében az elképesztő méretű etiópiai éhínségről, cselekvésre szánta el magát. Geldof az Ultravox vezérével, Midge Ure-ral közösen megírta a Do They Know It's Christmas című dalt, és ismeretségeit kihasználva összegyűjtötte a korszak legnagyobb brit és ír sztárjait, hogy közösen felénekeljék azt. Ez volt a Band Aid nevű projekt, amiben részt vettek a U2, a Duran Duran, a Spandau Ballet, a Bananarama egyes tagjai, no meg Phil Collins, Sting, George Michael, Paul Weller és még sokan mások. Sőt, Paul McCartney és David Bowie is, akik utólag, postán küldték el a saját részüket, míg a felvételen jelenlevő egyetlen újságíró, Robin Eggar szerint a Status Quo tagjai hozták a stúdióba a kokaint. A sebtében felvett szám meg is jelent kislemezen november 29-én, Geldof pedig rendületlenül kampányolt a médiában, és még azt is keresztülvitte, hogy a brit kormány engedje el ennek a kislemeznek az áfáját, és hangsúlyozta, hogy a teljes bevétel Etiópiába megy.

A Do They Know It's Christmas ilyen előkészítés után nem meglepő, hogy egyből a brit lista élére ugrott, és ott is maradt öt hétig, amíg le nem lökte a csúcsról a Foreigner I Want To Know What Love Is című halhatatlan giccsdala. Ezenkívül a legnagyobb példányszámban elkelt kislemez lett Nagy-Britanniában három és félmillió eladott példánnyal, egészen addig, amíg Elton John 1997-ben újra el nem énekelte a Candle In The Windet. És nem utolsósorban, a Band Aid sikerén felbuzdulva megszületett a jótékonysági lemez mint külön műfaj, amiből rengeteg volt az elmúlt negyedszázadban. Hiszen arra volt már korábban is példa, hogy egy-egy zenekar egy lemez bevételeit jótékony célra utalta (például a Bee Gees a Too Much Heavenét), de a kimondottan emiatt összegyűlő zenészeket Geldofnak köszönhetjük.

A leghíresebb ilyen a We Are The World, Michael Jackson és Lionel Richie szerzeménye, amely gyakorlatilag Amerika válasza volt a Band Aidre két hónappal később: 1985. január 28-án vették föl ezt a dalt, akkor olyan nevek közreműködésével, mint Bob Dylan, Bruce Springsteen, Ray Charles, Tina Turner, Stevie Wonder és Paul Simon. Akkor az a dal 30 millió dollárt gyűjtött össze az afrikai éhezőknek és világszerte vezette is a slágerlistákat, és ismertségében le is körözte a brit elődöt, amely azonban több kiadásban is hallható: Geldof 1989-ben Peter Watermant bízta meg azzal, hogy összeszedje a korszak legnagyobb sztárjait a Brostól Jason Donovanig, és felügyelje a felvételt. A Band Aid II már nem volt akkora durranás, se újdonságereje nem volt, se pedig az afrikai éhezők nem foglalkoztatták annyira a világot a vasfüggöny lehullásának hónapjaiban. A világ 15 évvel később, 2004-ben jutott el ismét oda, hogy szüksége lett egy újabb Band Aidre: ez volt a Band Aid 20, ami Szudán Darfur nevű tartományának megsegítésére alakult meg, és felvonultatta szokás szerint az éppen aktuális brit sztárokat, no meg néhány régit is. A már idézett újságíró, Robin Eggar ezen is jelen volt, és ő tette azt az érdekes megfigyelést, mely szerint húsz évvel korábban az akkori közreműködők mindenféle felhajtás, sőt, testőrök nélkül érkeztek a stúdióba, és az egész egy spontán parti volt, ahol a zenészek (közülük nem egy nagyobb sztár a Band Aid 20 résztvevőinél) a közeli boltban vásároltak enni- és innivalót, míg húsz évvel később rutinszerű, pr-osok, biztonságiak, menedzserek rohangáltak a stúdióban.

Az első Band Aid sikere óta számos charity lemez jelent meg, melyek a rákbetegektől a délkelet-ázsiai cunami károsultjaiig a legkülönbözőbb rászorulóknak gyűjtöttek, de legtöbbjük nem keltett nagy feltűnést. Meg kell említeni a négy különböző War Child albumot, melyet először 1995-ben rögzítettek egy nap alatt elismert brit előadók, és melyek mind háború sújtotta gyermekek javára készült. Az igazi össznépi jótékonysági felbuzdulásig azonban idén januárig kellett várni (már amennyire várta ezt bárki is), amikor is a Haiti szigetét megrázó földrengés megölt mintegy 170 ezer embert, és földönfutóvá tette ennek a többszörösét.

A popsztárok egyből megmozdultak, közülük az Evanescence egymaga adott ki egy jótékony célú single-t, míg Mike Shinoda (Linkin Park) egy csak digitális formátumban megjelent albumot hozott össze tíz előadót felvonultatva. Ez volt a Download To Donate For Haiti című lemez egy héttel a földrengés után, január 19-én már meg is jelent, olyan közreműködőkkel, mint Peter Gabriel, Alanis Morissette vagy Enrique Iglesias. Nem sokat késlekedett George Clooney sem, aki január 22-ére szervezett össze egy nagy tévés teletont, még nagyobb STÁRok részvételével, és amelynek a felvétele lemezen is megjelent, és amely Hope For Haiti címmel az első, csak digitális formátumban megjelent lemez, amely ilyen helyezést ért el az amerikai lemezeladási listán.

És a lényeg csak most jön! Hiszen Gordon Brown brit miniszterelnök felkérésére Simon Cowell szervezésében Robbie Williams, a Take That, Mariah Carey, Kylie Minogue, Susan Boyle és Rod Stewart vezetésével számos régi és új STÁR gyűlt össze, hogy elénekelje az REM Everybody Hurts című számát, és az eredmény már hallható is, a dalt pedig február 7-től lehet majd letölteni illetve megvásárolni. Az igazi durranás azonban a We Are The World újrázása, amiben túlzás nélkül rengeteg nagy név vesz részt, olyan legendáktól kezdve, mint Brian Wilson és Carlos Santana, a legfrissebb üdvöskékig, mint Miley Cyrus vagy Justin Bieber. Az eredményt február 12-én, a vancouveri téli olimpia megnyitóján hallhatjuk először.

Azt persze kár lenne tagadni, hogy ezek a dalok a legritkább esetben kapnak kritikai támogatást, sőt, a jótékony célú dalokról eleve azt gondolják a vájtfülűek, hogy szükségszerűen rosszak. Az Everybody Hurtsről például ezt írja a Digital Spy nevű oldal kritikusa: "A felvételt szörnyű hallgatni. Míg az REM eredeti verziója megvalósította a majdnem lehetetlent, és nem tévedt át a röhejes melodráma oldalára, itt ez nem sikerült. Mindegyik sztár úgy hangzik, mintha túl akarnák egymást Bonózni, túlmodoroskodják az egészet, és ebben Mariah és Leona a két főbűnös. Még az is lehet, hogy ez lesz a leggyengébb No.1 egész évben. De tudjátok mit? Van, amikor ez egyáltalán nem számít" – így a cikkíró, és azzal a lendülettel meg is adta a számnak a maximális öt csillagot. És kik vagyunk mi, hogy vitába szálljunk vele?

Korábbi cikkeink	Újra We Are The World A haiti segélyalbum az első digitális No. 1 Amerikában Haitinek szánt dalon egyesül újra Robbie Williams és a Take That
Későbbi cikkeink	Bob Geldof tagadja, hogy etióp forradalmárokat pénzelt Brian Johnson bírálja Bonót és Geldofot