Ötödik lemez - a Massive Attack ötödik lemeze
B

Rónai András [2010. február 09. 18:25]

Nagy meglepetés érte a Massive Attack rajongóit: a zenekar hét év szünet után megjelent ötödik lemeze olyan, mint egy zenekar ötödik lemeze. Pedig a Massive Attack eddig soha nem készített ilyen tipikus albumokat: vagy teljes műfajokat alapított meg, vagy pedig gonoszul cserbenhagyta a hallgatókat.

Massive Attack
Heligoland

Virgin, 2010.

Nem tudom, mik voltak a várakozásaim az új Massive Attack-lemezzel kapcsolatban, ha voltak egyáltalán. Pedig annak idején megvolt a Protection eredeti kazettán (ami nagy szó, mert kortársaim túlnyomó többségével együtt lelkesen gyilkoltam a zenét kazettamásolás által), aztán visszafelé felfedeztem a Blue Linest is, és a Mezzanine is nagy lelkesedéssel töltött el - még ha egyébként inkább portisheades voltam is, ha lett volna ilyen háborúskodás, de sajnos nem volt. Aztán a 100th Window-t nagyjából háromszor bírtam meghallgatni, a 2003-as koncert a Szigeten szomorúsággal töltött el, a 2008-as a Balaton Soundon pedig olyan mértékben hagyott hidegen, hogy magam is meglepődtem.

Az esély arra, hogy a Massive Attack normálisan működő zenekar legyen, valószínűleg a Mezzanine idején szállt el. Mert az egy dolog, hogy a nagyon erős első lemez után a második egyenesen stílust teremtett - azért innen még azzal együtt is rá lehetett volna állni a szokásos pályára, hogy három-öt éves szünetekkel adott ki valamit a zenekar. A harmadik album azonban megint nemcsak újat hozott, de egyszerre volt nagyszabású és intim, fullasztóan nyomasztó és slágeres; valamint magába zárt egész, ami mégis zenekarok ezreit inspirálta (hazánkban még egy évtizeddel később is). Hogyan lehet ezután azt csinálni, amit szokás: albumról albumra fejlődgetni, a rajongókat kielégíteni, egyeseket talán elveszteni, másokat megnyerni, a kialakult hangzást csiszolgatni, kisebbeket vagy nagyobbakat megújulgatni? A 100th Window után úgy tűnt: sehogy - erre, nocsak, azután hét évvel, a Mezzanine után tizenkettővel itt a Heligoland, az ötödik lemez, ami pont olyan, mint egy ötödik lemez, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Az örömök közé tartozik, hogy sikerült a táncosabb korszak néhány eredményét áthozni, például a kevés eszköz felhasználásával jól működő alapokat, amik úgy képesek valamiféle lazaság megteremtésére, hogy közben a hangulatot alapvetően a Mezzanine-ról ismert ború és nyomottság uralja. Továbbá van néhány erős szám a lemezen, bár nem igazán önállóan megálló slágerek: a Heligoland inkább album, bár nem a szó nagyon erős értelmében, de abban igen, hogy a legtöbb dal jobban működik a többi között, mint külön. Ilyen például a tavaly őszi megjelenésekor kifejezetten jellegtelennek tűnő, a lemez harmadik számaként viszont jóleső, vicces és nyomott, "minimalista jamaikai szintipop" Splitting The Atom. Lehet örülni Martina Topley-Bird dalainak is (Babel, Psyche), bár ezek nem rázzák meg a világot; a Paradise Circus ellenben, amelyben Hope Sandoval (Mazzy Star) énekel, nem elsősorban miatta jó, hanem az olyan apró részletek miatt, mint például a meghatóan szépen és szellemesen felhasznált taps. Leginkább a csúcspont áll meg magában, a Flat Of The Blade, amiben fenyegetően buggyogó szintikre, csúszós ritmusokra és parádés érzékkel elhelyezett zenekari és fúvós részletekre énekel-dúdol Guy Garvey (Elbow), mintha csak saját magának, és mégis nekünk (a szívnek) címezve.

Beállítódástól függően örülhet vagy nyafoghat az ember amiatt, hogy a Heligoland egy tipikusan Massive Attack-es lemez; pedig ilyen eddig nem volt, de most lett. Szerencsére nem olyan a zenekar, mintha önmaga klónja lenne, mert még mindig sokkal jobb ezeknél (meg hát nem is olyan fölösleges), tényleg messziről felismerhető, hogy ezek azok a groove-ok, basszusok, hogy ugyanaz a zenei gondolkodásmód van a loopok mögött - másfelől viszont nem egy nélkülözhetetlen, pláne korszakalkotó darab, hanem amolyan "a rajongóknak sok örömet fog okozni" kategória. Itt van például a Girl I Love You, Horace Andy itteni jutalomdarabja például egyértelműen a Mezzanine-t idézi fel, és nyilvánvalóan nem is olyan jó, mint arról az Angel, de így is képes megborzongatni - fene tudja, hogy mennyire önértékénél fogva, és mennyire működtetik az emlékek is.

Végül a hátrányok közé tartozik, hogy van néhány töltelékszám, például azok, amikben 3D énekel; valamint van kettő, amik nem igazán Massive Attack-számok, olyan erősen rájuk telepszik a vendégénekes. Tunde Adepimpe (TV On The Radio) a tőle megszokottat hozza, Damon Albarn (Damon Albarn) pedig jobb saját átlagánál; viszont az ő számaikban nem sikerült a zenekarnak és az énekesnek valami közöset létrehozni, az előbbi eltűnik az utóbbi mögött. Pedig korábban is voltak ugye erős énekesek, mégis sikerült velük Massive Attack-számokat létrehozni, sőt, ezen a lemezen is több példa van erre.

Persze az, hogy az ötödik Massive Attack-lemez egy tipikus ötödik lemez, nem jelent semmit a jövőre nézve; most örüljünk visszafogottan, korábbi rajongási foktól függően, szeressük a jó számokat és viseljük el a nem olyan jókat, a várakozásokat pedig felejtsük el.

Korábbi cikkeink	Túl graffitiszerű a Massive Attack plakátja Önsorsrontás és dupla vigyor: a Balaton Sound mint zenei fesztivál "Ez nem egzakt tudomány" - Daddy G a Quartnak
Kapcsolodó linkek	Massive Attack hivatalos