Minden pillanatban bármi megtörténhet - a Knife Darwin-operája
A

Sidó Zoltán [2010. március 11. 14:55]

A svéd The Knife együttest elektropopként könyvelték el, megfoghatatlan furcsaságait ráfogták az "északiak" titokzatosságára - de azért már eddig is kilógott a pop jól rendezett keretei közül. Az új albumot operának mondják, ami Charles Darwin: A fajok eredete című könyvéről szól. Kritikusunk felteszi a kérdést: mégis mi ez?

The Knife
Tomorrow, In A Year

Rabid, 2010.

A modern kor egyik fontos vívmánya kétségkívül a megismerés uniformizálása volt. Az utóbbi néhány száz évben ugyanis annak, hogy megismerjünk valamit, hogy tudást szerezzünk valamiről, csupán egyetlen formáját volt hajlandó elfogadni a világ – pontosabban annak is a fejlettebbnek mondott része -: nevezetesen azt, amikor valamit megismerés céljából kiválasztunk, elkülönítünk, megfigyelünk, megvizsgálunk, számba veszünk, jellegzetes tulajdonságait összeírjuk, végül pedig azok alapján osztályozzuk. Ez a módszer vált tehát (egyed)uralkodóvá, ebből pedig szükségszerűen következett, hogy az ilyen jellegű, elképesztő mennyiségű tudás hatékony tárolása végett jól elkülöníthető, világos határokkal elválasztott kategóriák jöttek létre. Ezek a kategóriák – amik ráadásul gyakran egyszerű ellentétpárokká egyszerűsíthetőek – határozzák meg mindmáig azt, ahogyan a világról gondolkodunk; lásd: élő-élettelen, férfi-nő, komolyzene-könnyűzene, pop-rock, mainstream-underground stb.

A modern kor alapvető jellegzetessége tehát a szigorú határvonás – és pontosan ezzel megy szembe a Knife. Beállnak a szürke zónába, a határra, a senki földjére és onnan feszítik szét a rendszert. Az összes eddigi lemezük erről szólt. Persze lehet azzal jönni, hogy ez egyszerű túlokoskodása a dolgoknak, hiszen a Deep Cuts például egyszerűen csak egy fasza electro-diszkó lemez volt, mert valóban: a Deep Cuts tényleg egy nagyszerű electro-diszkó lemez volt, de korántsem úgy, ahogy az egy Peaches- vagy Hercules And Love Affair-albumra igaz. Mindig, még a legbefogadhatóbb számokban is volt valami nyugtalanító, sőt valami perverz. A Got 2 Let U-nál például kevés őrjítőbb és félelmetesebb dalt hallottam eddig - pedig első ránézésre tényleg nincs benne semmi különös: egy kimondottan dallamos, vonaglós diszkószámról van szó. De akkor mégis miért libabőrözöm mindig, mikor meghallom? A legtöbben ilyenkor szoktak előkapni valami klasszikus, ostoba nemzetkarakterológiát és kezdenek el az "északiak" baljósságáról és titokzatosságáról beszélni, csakhogy most egyáltalán nem erről van szó. Úgy gondolom, hogy a szám – de alapvetően az összes Knife-dal – titka: a bizonytalanság.

Ki énekel? Az elején még nagyjából világos, hogy egy nő (Karin Dreijer Andersson) – de még a refrénben is? Lehet, hogy ott átvette a mikrofont az öccse (Olof Dreijer, a Knife másik tagja)? Vagy ugyanaz a nő énekli a refrént is, csak valami effekttel ennyire eltorzították a hangját? Esetleg az egészet egy géppel állították elő? Nyugtalanító kérdések ezek, amikre leginkább a zenekartól várnánk a választ, de ők hallgatnak és okosan a háttérben maradnak. Szinte minden szálat elvarrnak maguk után: alig mutatkoznak a nyilvánosság előtt, összesen egy turnéjuk volt eddig, ha pedig néhanapján mégis kamera elé lépnek, maszkokkal takarják el az arcukat. Személyi kultuszról gyakorlatilag szó sem lehet, a megjelenésüktől kezdve a klipek látványvilágáig mindent a zenéjüknek rendelnek alá, méghozzá abból a célból, hogy minden figyelmet csakis arra irányítsanak. Ez a zene pedig, mint már jeleztem, kérdésekkel van tele: férfi vagy nő? Ember vagy gép? A Knife alapjaiban kérdőjelezi meg a gondolkodásunkat, ráadásul hihetetlen módon azt is képes elérni, hogy minden egyes hallgatója külön-külön tapasztalja meg a falak leomlását. Minden egyes hallgatáskor bizonytalanná teszi a biztosnak vélt határokat és feloldja a sziklaszilárdnak hitt különbségeket. A Knife a világ legelőremutatóbb zenekara, a tökéletes posztmodern lény, a Hermafrodita, a Kiborg.

Az új lemezt operaként hirdették meg. Ez már csak azért is izgalmas, mert Olof Dreijer egy interjúban bevallotta, soha nem hallott még egy operát sem az elejétől a végéig, mikor a dán művészkollektíva, a Hotel Pro Forma felkérte őt, hogy írjon nekik egyet Charles Darwinról. Dreijer mégis örömmel vállalta a felkérést, ebben pedig megvolt a potenciál, hogy elkészüljön a Nagy Mű, ami az eddigi Knife-lemezekkel ellentétben végre zeneileg is képes szembemenni az összes hallgatói (és nem utolsósorban: társadalmi) elvárással.

Gyorsan essünk túl az első benyomásokon, ami nem túl nagy meglepetésre az volt, hogy: mi ez a szar?! Első, de még második hallgatásra is nehezen szokja meg az ember, hogy nem nagyon van se dallam, se ritmus a közel másfél órás lemezen. Aztán mikor megbarátkozunk a dologgal, feltűnnek sokkal érdekesebb hiányosságok is, például: hová tűntek innen a hangok? Mármint nyilván szól valami, nem is arra gondoltam, hanem ha jobban odafigyelünk az ének alatt meghúzódó zenére, azt vesszük észre, hogy nincs itt olyan, hogy mondjuk a szintetizátoros fog egy akkordot vagy akár csak lenyom egy sima hangot. Ehelyett furcsa neszezés, búgás, zörejezés van, meg alig beazonosítható hangok, olyanok például, hogy az Epochsban Olof Dreijer meglenget egy fénykardot. Ezen kívül semmi. Gomolygó, lüktető, sistergő massza ez, mindenféle kapaszkodó és fogódzó nélkül. Rendkívül zavarbaejtő, és ezzel a Knife el is érte, amit akart: létrehozott egy olyan zenei formát, amilyen nem nagyon volt azelőtt, ezzel pedig életre kelti a hallgatóban a totális zenei bizonytalanságot. A Tomorrow, In A Yearrel kapcsolatban nincsenek (nem lehetnek) elvárásaink és előítéleteink, nem tudjuk, milyen szempontrendszer szerint kell megítélnünk, pontosan mire is kell figyelnünk hallgatása közben. Néhány rész ismerős bár innen-onnan, hiszen popzenei és komolyzenei elemeket egyaránt tartalmaz a darab, de összességében mégiscsak egy nagy kérdőjel az egész: ismeretlen, besorolhatatlan valami, maga a szürke zóna. Ilyen szempontból különösen vicces megfigyelni, milyen elégedettséggel tölti el az embert, mikor végre talál valami fogódzót a lemezen; mondjuk a Variation Of Birdsre rámondjuk, hogy "hát ez ilyen noise rock" és akkor elégedetten dőlünk hátra és hallgatjuk a dalt úgy, ahogy egy noise rock számot szoktunk – egészen addig, míg újra el nem veszítjük a fonalat.

A Tomorrow, In A Year e tekintetben a komolyzene és könnyűzene, valamint az összes zenei műfaj közti elválasztás megkérdőjelezésének tekinthető, azt azonban jegyezzük meg gyorsan, hogy ahhoz azért kevés kétség fűződött, hogy ezt a vállalást sikerül majd megvalósítani. Sokkal inkább volt izgalmas kérdés az, hogy magát a szűkebb értelemben vett projektet hogy sikerül teljesíteni; magyarán: mi az istent tud kezdeni a Knife Charles Darwinnal, egy operaénekessel és egy csapat megveszekedett dán művészpalántával?

A Hotel Pro Forma nyilván nem arra számított, hogy egy rockoperát kap Darwin életéről, mert akkor bizonyára Rick Wakemanre bízta volna a dolgot – na de ez azért mégiscsak túlzás, nem? És nem, sőt, tökéletesen érthető: a Tomorrow, In A Year ugyanis nem Darwinról, hanem sokkal inkább könyvéről, A fajok eredetéről és annak mondanivalójáról szól. Sokan sokféleképpen próbálták már értelmezni az evolúciós elméletet, Dreijerék számára a következőt jelenti: minden, amit egy adott időpillanatban látunk, múlékony és bizonytalan. Valamiből lett és lesz is valamivé, de gyakorlatilag minden más megjósolhatatlan, tehetetlenül lebegünk a semmiben. Ezt önti zenei formába a lemez. Ezért a bugyogó, elillanó, megfoghatatlan és beazonosíthatatlan hangok: minden pillanatban bármi megtörténhet, nincs, ami keretbe fogja az egészet. Nincs egység, nincs fejlődés, a harmónia is illúzió – felesleges áltatni magunkat. Az értelmezésükkel természetesen lehet vitatkozni, de hogy mindezt zeneileg bámulatos módon fejezték ki, azt azért nehéz vitatni.

Valószínűleg nem lesz népszerű lemez a Tomorrow, In A Year – sőt azok, akik kizárólag szórakoztatást várnak a zenehallgatástól, kifejezetten utálni fogják. Ennek ellenére abban egyetérthet a többség, hogy nem túlzás azt állítani: a Knife jelenleg nem ismer lehetetlent.

Korábbi cikkeink	Sötét, szép, nyugtalanító, egyszerű, nyomasztó - lemezek belassult téli estékre Darwin-operát ír a Knife
Későbbi cikkeink	Damon Albarn most Erzsébet-korabeli okkultistáról ír operát
Kapcsolodó linkek	The Knife hivatalos