A Pink Floyd esetében valóban nem kéne felhozni a single formátumot (az 1968-ig kiadott kislemezeik sikertelenek voltak, utána már nem is próbálkoztak nagyon, a "forradalmi" korszakuk sikerdarabjai pedig messze túlszárnyalják időrartamban a kislemezekre való 3-4 percet), és az egészként kezelendő Ummagumma, The Dark Side Of The Moon, Wish You Were Here, Animals, The Wall c. albumok esetében pláne zavaró, ha valaki egyenként hallgatja a számokat. Ám az az érdekes, hogy hogyan fajulhatott odáig egyáltalán az EMI bárdolatlansága, hogy az együttes beleegyezése nélkül, önkényesen forgalmazza a dalokat külön-külön.

Vannak együttesek, akiknél ez nem igazán számítana, a Pink Floyd nem tartozik közéjük. Az ő lemezeik általában egységes egészek, gondoljunk pl. a Dark Side-ra vagy a Falra. Ezért nem hiszem, hogy ez kötözködés lenne a részükről, pláne ha ez szerződésbe is van foglalva. Az meg tök mindegy, hogy most lemezről van szó, vagy digitális formátumról. Jó esetben egy regényből se árulják külön a fejezeteket :)

Az EMI "szemantikai" (bár szerintem inkább zugügyvédi) érveléséről William Orbit (Madonna Ray of Lights és Katie Melua The House albumának producere) mai véleménye a Twitteren: "seems odd that EMI should seek to exclude an online release from the term 'record'. It was recorded. It's a record."
De hát lehet olyan bíróság, amelyik majd másképp látja ezt, és másképpen dönt?
Talán ideje lenne már valóban bevezetni egy olyan új letölthető digitális formátumot, amelyik egyben tartalmazza egy album számait, veszteségmentes tömörítéssel, a képekkel, szövegekkel együtt. (Dolgoznak is ilyeneken.) Akkor újra lenne értelme a single (lehetőleg egy jó "B"-track-el) és EP kiadásának a digitális letöltés korszakában is. Mert jelenleg egy single-nek sok értelme nincs, fizikai CD formában már nem nagyon adják ki, így meg semmi sem motiválja a közönséget arra, hogy megvegye, ha egyszer az album megvan neki, vagy ha az album számait amúgy is megveheti online, darabonként, külön-külön.

szerintem ebben a sztoriban az emi pontosan ugyanolyan égő, mint a pink floyd. illetőleg ez en bloc minden olyan esetre igaz, ahol sztárzenekarok vitatkoznak kiadókkal (vagy fordítva), hogy dollármilliókkal tartozol nekem.

Nem veszi észre az EMI, milyen égő is ez az egész rá nézve? Egy Pink Floyd nevű legendával izmozik? Hiszen még kisebb nevek esetében sem a kiadó lesz a nyerő általában, ha az a "név" valóban tehetséges. Ezt már régen megtanulhatták volna.
Amikor például a Polydor kiadó Nerina Pallot első albumának nagyobb példányszámú újrakiadására készült, az egyik dalt a kiadó emberei a saját ízlésük szerint akarták újrakeverni, ami ellen Nerina következetesen tiltakozott. Azonban ők ezt nagyon nem voltak hajlandók figyelembe venni, mire Nerina - néhány pohár tequila után - beírta egy internetes fórumba az egyikükről, hogy "Help, my A&R man (at the label) has gone barking mad!". Erre a lemezcég visszavonta Nerina lemezeit az üzletekből, közvetlenül a Bryan Adams-el tervezett turné indulása előtt, és Nerinát utcára tették. Nerina viszont elkészítette, és az erre (a háza elzálogosításával) létrehozott saját független kiadója, az Idaho kiadásában megjelentette a Fires című második albumát, amely végül komoly üzleti sikert is hozott, az "Everybody's Gone To War" c. dal a slágerlistákon is nagy siker volt. A Sophia c. dalért pedig Ivor Novello díjra jelölték.
Tehát akkor végül is kinek lett igaza? A korábbi lemezcégének, aki úgy kezelte, mint egy értelem és önálló akarat nélküli eladandó tárgyat, vagy neki, hogy nem hagyta magát? És vajon mit szóltak a régi kiadójának az érintett emberei, amikor látták 2005-ben, hogy Nerina egyedül képes volt rá, és elérte az áttörést, amire ők képtelenek voltak?
Az EMI, ha van esze, és van benne egy kis jóérzés, szerintem egyet tehetne. Nyilvánosan bocsánatot kér és szépen letiszteleg a Pink Floyd előtt.