"A fiatalok konzervatívok" - Will Gregory a Quartnak

Puskár Krisztián [2010. március 12. 11:00]

Márciusban jelenik meg a Goldfrapp ötödik lemeze, Head First lesz a címe. A kiszivárgott részletek határozott visszatérést mutatnak a nyolcvanas évek tömegfilmjeinek betétdalaiban hallható nyálasan bombasztikus szintikhez. Will Gregoryval, a Goldfrapp háttérben meghúzódó másik felével beszélgettünk telefonon, a klisék szakadékáról és egy páncélmellényről.

Kineveted vagy élvezed a Jump szintijét?

(felnevet) Nehéz kérdés. Úgy fogalmaznék inkább, hogy nem könnyű neki ellenállni. Ugyanakkor tény, hogy a Goldfrapp zenéjére mindig hangulatok, vagy egészen konkrét hangok, hangzások voltak hatással. És sok dal ezekből született később.

Fontosabb a hangzás a dalnál?

Még egy nehéz kérdés. Ez megint a tyúk és a tojás problémája. Viszont az igaz, hogy nagyon kiábrándító tud lenni egy olyan jó dal, amelynek borzalmas a hangzása. A Rocket esetében egy egészen konkrét hangulat és szintihang, sőt, a fények és a színek voltak meg előbb, és azokból következett maga a dal.

Igen, pont ezért kérdezem. A nyolcvanas évek újraéledése lassan tíz éve tart, sőt, már a végét járja. Az új lemezetek meg helyenként sokkal direktebben használ fel nyálas, sokak által cikinek is vélt szintihangokat. Hol a határ egy jó hang és egy ciki hang között?

Ez egy veszélyes terep. Egyrészt nyilván azért is, mert az emberek mást és mást gondolnak arról, hogy mi a ciki. Ezt a határvonalat inkább egy kifeszített kötélhez hasonlítanám. Veszélyes rajta haladni, viszont fel is villanyozza az embert, ihletet ad neki. Ugyanakkor egy rossz lépés és belezuhansz a klisék szakadékába. De amúgy nem gondolom, hogy a nyolcvanas évek elmúlnának. Mindig itt lesznek velünk. Mint ahogy a hatvanas és a hetvenes évek is.

De ma másként éled meg azokat az éveket? Te már a nyolcvanas években zenéltél.

A nyolcvanas években utáltam a nyolcvanas éveket. A tömegkultúráját és a politikáját egyaránt. Na persze volt ott sok remek dolog, de inkább az évtized elején, és többnyire olyan dolgok, amik a hetvenes évek végén már kezdetét vették. A gépek és a diszkó, a szinti, a dobgép. Gary Numant, Giorgio Morodert, de például azt is szerettem nagyon, ahogy a 2-tone keletkezett, és ahogy a jamaicai cuccok beépültek a popzenébe. Viszont később az egész anális lett, erőszakos és feszült. A gépek megjelenése csak részben áldásos. Egy idő után sok energia ment el arra, hogy mindenki időben érezze magát, senki nem akart a fősodortól lemaradni. Jöttek a borzalmas frizurák meg a new romantic. Iszonyatos volt.

Akkor a Van Halent se szeretted.

Nem bizony. (nevet) Akkoriban utálnom is kellett. Talán fura, hogy ezt mondom, de amikor valaki kúl akar lenni, akkor az meggátolja abban, hogy igazán jól érezze magát. A fiatalok sokkal konzervatívabbak, éppen ezért, ugyanis nagyon fontos számukra, hogy kúlak legyenek. Nem tudják magukat igazán jól érezni. Sose gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom, hogy a szinti mögött állok.

Adrian Utley-val közösen készítesz zenét egy 1928-as némafilmhez (Carl Theodor Dreyer: Jeanne D'Arc), élőben adjátok majd elő.

Nahát, te erről hallottál?

Megírták az újságok. Intuitív vagy előre tervező típus vagy?

Na igen. Most írjuk a zenét. Lesz benne improvizáció, az biztos. Az improvizált zenének hagyománya van a némafilmeknél, nyilván minden zeneszerzésben van egy adag ebből is. Viszont 15 ember nehezen improvizál úgy a színapdon, hogy abból ne káosz kerekedjen. Keverednek majd benne a spontán és a megírt dolgok, úgy tervezem.

Huszonöt éve dolgozol sessionzenészként. A Goldfrapp azért született, hogy kifejezd magad általa, vagy csak az lett a népszerű zenekarod?

Igen, elmondhatom magamról, hogy a legkülönfélébb zenéket játszhattam életemben, ráadásul szaxofonon is, amely nem arról nevezetes, hogy olyan jól illeszkedne bármihez. Játszottam klasszikus zenét is, például Michael Nyman együttesében, illetve szerepeltem a legutóbbi Portishead-anyagon. A kilencvenes években aztán televíziós műsoroknak is készítettem zenéket, ami szintén érdekes volt, sok olyasmit kipróbálhattam, amit korábban nem. Ugyanakkor be is határoltak azok a műsorok. Érdekes, de a Goldfrapp, bár popzenekarnak számít, sokkal több szabadságot ad. Viszont amikor elkészül egy anyagunk, felvesszük, letisztázzuk, promotáljuk és turnézunk vele, akkor szükségem van arra, hogy mást is csináljak, pont azért, hogy az aztán újból visszahasson a Goldfrappra. Ilyenkor elemet cserélsz.

A Seventh Tree után inkább a Supernatural folytatása lesz a Head First, vagy csak megint újradefiniáljátok magatok?

Nem tudom, a Supernatural hideg és kemény lemez volt. Érzelmileg volt jeges. A mostani lemez a maga módján ismét tempósabb, diszkósabb, igaz, viszont sokkal melegebb és lélekben pozitívabb. Ebben talán a Seventh Tree-nek is folytatása.

Mik a Goldfrapp határai?

Biztos vannak, de én nem érzékelek ilyeneket.

Mennyi beleszólásod van a Goldfrapp képi világába?

Nem sok. Alison (Alison Goldfrapp, énekesnő) foglalkozik ezzel, és nagyon jó benne. Remekül hozza ki képek segítségével a zenéből a maximumot, ütősebbé teszi velük a hangzást.

Hallgatsz mai popzenét?

Nem jellemző, csak nagy vonalakban. Az XX tetszik, nemrég hallottam. Tavaly a Gossipot hallgattam és a La Roux-t, tetszik az új Mika-lemez is. A Hot Chip új albumának talán még nem értettem meg a lényegét, az előbbiek jobban tetszenek. Inkább régi dolgokat hallgatok. Ha diszkó, akkor a klasszikus dolgok foglalkoztatnak: Moroder, az Earth, Wind And Fire, a Jackson 5. Illetve a nyolcvanas évek elejének német dolgai jók nagyon, mostanában fedezem fel őket. Van egy Supermax nevű figura (Kurt Hauenstein, egyébként osztrák), aki páncélt hord, ő az én emberem.

Korábbi cikkeink	Éjszaka, napszemüvegben. Elektropop az évtizedben Önsorsrontás és dupla vigyor: a Balaton Sound mint zenei fesztivál A diszkóból a természetbe a Goldfrapp új albumával
Kapcsolodó linkek	Goldfrapp hivatalos