A karnevál mélyén: Gonjasufi
B+

Puskár Krisztián [2010. március 18. 13:00]

A kétgyermekes jógaoktató Gonjasufi két éve szerepelt Fyling Lotus Los Angeles című lemezén, mostani hivatalos bemutatkozó anyagának alapjait pedig Gaslamp Killer készítette, illetve a Warp adta azt ki. Gonjasufit a következő nagy dolognak tarják sokan, mert az A Sufi And A Killer zsigeri hatású, mégis nehezen kategorizálható. De ez csak a látszat.

Gonjasufi
A Sufi And A Killer

Neon Music, Warp, 2010.

A Gonjasufi név egy Sumach Ecks nevű alakot takar, aki a kilencvenes évek elejétől volt rapper, illetve dj Kaliforniában (San Diegóban), Gonjasufinak meg nagyjából azóta hívja magát, hogy 2006 környékén Las Vegasba költözött, ahol főállású jógaoktató, illetve zenéket készít, amelyekre ráénekelget. Hírnevének jót tett, hogy jó viszonyt ápol Gaslamp Killerrel és Flying Lotusszal, utóbbi hiphop-mérföldkőként kanonizálódó Los Angeles című lemezének egy számán (Testament) szerepelt is jellegzetes reszelős/elcsukló hangjával, előbbi pedig a most megjelent bemutatkozó lemez, az A Sufi And A Killer zenei alapjait készítette el neki (egy számot Flying Lotus is készített, valamint kettőt még Mainframe).

És bár Gonjasufi lemeze üdítően frissnek és eredetinek ható (ugyanakkor összeszedett és tudatos) anyag, az A Sufi And A Killer zeneileg korántsem olyan besorolhatatlan, mint sokan gondolják. A legegyértelműbb párhuzamot talán hatvanas és hetvenes évek fordulójának kísérleti rockkultúrájával (azaz a rockzene formáinak rekonstrukcióját folytató kultúrával) mutatja: találomra szúrhatunk ki rajta kapcsolódási pontokat Captain Beefhearttal vagy akár a Fausttal, mindegy is, hogy kit emelünk ki abból a korszakból. Mert Gonjasufi lemeze lényegében (és zsigeri hatásában) inkább rocklemez, mint bármi egyéb. Miközben kétperces periódusai, illetve látszólagos összetákoltsága meg hiphopos dramaturgiát követ, persze (bár ilyenkor se árt ismét belehallgatni a Trout Mask Replicába). Ha pedig azt vesszük, hogy a hiphop se tegnap fedezte fel a pszichedelikus rockot, illetve hogy már egy jó ideje jelentik a kiüresedni tűnő hangforrások újonnan kitáruló univerzumát a harmadik világ (vagy csak eldugottabb országok) nyugati mintára készülő hibrid popzenéinek hangmintái (Beat Konducta In India, Zalatnay a Gaslamp Killer-mixben stb.), akkor az A Sufi And A Killer korának, illetve közegének igen jellegzetes lemeze, illetve logikus következménye, és mégis: egyedi teljesítménye. De utóbbinak alapvetően nem műfaji okai vannak.

Gonjasufi reszelős, gyomorból jövő hangja közvetíti leginkább a lemez szabálytalan és karcos jellegét, ugyanakkor ez a hang az, amely egységgé, egyetlen történetté fogja össze az anyagot. A látszat ellenére Gaslamp Killer zenei alapjai is precízen és kiszámítottan, de leginkább elegánsan (és visszafogottan) kölcsönöznek az egésznek szedett-vetett színeket, valamint a zsibvásár verejtékének és porának érzetét. Gonjasufi említette is, hogy a lemez felvétele sokkal kevesebb időbe telt, mint amennyibe az azt követő keverés. Mégis (vagy épp ezért): az egész megfoghatatlanul ráérős is.

Megbicsakló ütemek csak elvétve emlékeztetnek a lemezen hiphopra. Flying Lotus száma, a lemez első öt percében elhangzó Ancestors a kiszámíthatóbb és tipikusabb trackek egyike, ezt követően szép fokozatosan bomlik ki "Sufi és Killer" világa (illetve szabadul meg tértől és időtől), női eurotrash-vokállal nyakonöntött dalocskából (Sheep) két lépésben jutunk el a protopunkig (Suzie Q), illetve újabb kettőben keleti lüktetésű partihipnózishoz (Kovboyz And Indians). Mindezzel egyébként igen nehéz lenne sokáig fenntartani a figyelmet, egyrészt mert számtalan hasonlóan eklektikus mix található meg a világhálón, másrészt a konstans sokszínűség és a menetrendszerű "ijesztgetés" unalmat hajlamos szülni, szóval: a Gonjasufi-lemez legnagyobb erénye, hogy míg az elején kellően hatásvadász, és újra meg újra kelti fel a figyelmet, a második felében folyamatosan tartja fenn azt, egészen a végéig, egyre jobb számokkal. Mainframe két trackje (Candylane és Holidays) a lemez közepén a választóvonal, amely a funk/soul analóg és digitális arcát mutatja, egyúttal a két utolsó, mai értelemben vett sláger is az anyagon.

A lemez utolsó huszonöt perce egyben a lemez legjobbja is, a Love Of Reign valószerűtlen (mégis tökéletesen érthető) kapcsolódási pontot jelent a Silver Apples és az idei Beck között (mint ebben a mixben, elnézést), az I've Givenben minden korábbinál arcátlanabbul tér vissza az eurotrash, a Klowds keleti pszichedelikus beatje a Kovboys And Indians folytatása, van blues (Ageing), illetve egy minden hallgatással egyre megkapóbb és egyre inkább ordas nagy blöff érzetét keltő dal a végén (Made). Mert Gonjasufi lemeze bizony jó nagy átverés, ugyanis nincs olyan eleme, amit ne hallottunk volna az utóbbi egy-két évben már (azt, hogy régebben, lényegtelen is), ügyes és okos szelekciójával viszont ennek ellenkezőjét sugallja, de ami a legfontosabb: jó hallgatni, végig. Utóbbi pedig a Sufi karneváli forgatagban is mindvégig határozottan körvonalazható alakjának köszönhető.

Kapcsolodó linkek	Gonjasufi MySpace