London, Pizza Express Jazz Club, 2010. március 13.
Ha összeérik - a Tonbruket lemezbemutató koncertje
B

Szász Barna [2010. március 19. 13:20]

Az EST az új európai jazz egyik legnépszerűbb zenekara volt; Esbjörn Svensson halála után a bőgős, Dan Berglund új együttest alapított. A Tonbruket a jazz mellett a popból, a rockból is táplálkozik, hatott rá az Air és a Sonic Youth egyaránt; vannak benne elektronikus ütemek, westernes gitár, lírai bőgőszólók. Hogy mindebből mi jön ki, azt kritikusunk egy londoni koncerten hallgatta meg.

Esbjörn Svensson halálával a tág értelemben vett új európai jazz egyik legfontosabb és legnépszerűbb együttesének, az EST-nek is vége lett. Az eredetileg Esbjörn Svensson Trio néven alakult együttes azért kezdte magát hamar EST-nek hívni, hogy ezzel is egyértelművé tegyék: a billentyűs Esbjörn, a bőgős Dan Berglund és a dobos Magnus Öström alkotta együttes nem hagyományos szereposztású trió, hanem egy olyan alkotóközösség, amelynek tagjai pótolhatatlanok, lecserélhetetlenek. Svensson halála után nyilvánvalóan mindenki kíváncsian várta, hogy milyen zenei vonalon folytatja majd Berglund és Öström. S ha a dobosról nem is sokat tudunk még, a nagybőgőjét olykor Hendrix stílusában használó Dan Berglund most megtörte a csendet: Tonbruket néven alapította meg saját együttesét, amelynek első, zártkörű bemutatkozó koncertjére mi is meghívást kaptunk.

A londoni Soho sűrűjében található Pizza Express Jazz Clubban nem minden nap lépnek fel olyan jazz-világsztárok, mint a szomszéd utcában lévő Ronnie Scott's-ban, de a kevésbé ismert fellépők mellett azért itt is minden hónapban akad egy pár nagyobb név. Az EST például itt mutatta be 2002-es Strange Place For Snow albumát, utolsó angliai fellépésük is éppen ebben a klubban volt, és ide tért most vissza Dan Berglund is, hogy a lemez után élőben is bemutassa a Tonbruketet.

Berglund sosem tartotta magát jazzbőgősnek, így nem meglepő, hogy a Tonbruketben is csak a gitáros Johan Lindström köthető a műfajhoz (Per Texas Johansson Band), az együttes másik felének pedig inkább alternatív/indierock múltja van. Ebből a vegyes zenei hátterű felállásból olyan együttes keletkezett, amelynek zenéjében minden erőlködés nélkül felfedezhető a Radiohead, az Air, a Röyksopp és még számtalan, az elmúlt húsz évben meghatározó együttes hatása. De akkor sem lepődünk meg, amikor dobos a Sonic Youth-t említi, ha nem is szűk értelemben vett zenei, de hangzásbéli inspirációként.

Hogy a hangzásra nagy hangsúlyt fektetnek, az a koncerten használt hangszerek számában is megmutatkozik. Martin Hederos – aki az egyébként figyelemre méltó svéd indierock bandában, a Soundtrack Of Our Lives-ban billentyűzik – elektromos és akusztikus billentyűs hangszerek mellett hegedűn játszik, könnyedén váltva az Airt idéző fillek, a laza, popos témák, vagy éppen a svéd népzenei világból fakadó lírai szólók között. Játékát azonban hiba lenne Esbjörn Svenssonéhoz hasonlítani: míg ő egy a klasszikus zenéből a jazz felé forduló, és onnan is tovább lépő, improvizatív játékú zongorista volt, addig Hederos játéka sokkal inkább táplálkozik populáris zenéből eredő frázisokból, fantáziadúsan. Maga Dan Berglund, aki az EST-ben nemcsak szívszorítóan érzékeny, vonóval játszott szólóiról, hanem kemény, torzított, gerjedős bőgőhangjáról is híres volt, most meglepően visszafogottan játszik. Még mindig terebélyes torzító- és effektpark fekszik hangszere előtt, de ezeket alig használja: inkább tiszta bőgőhangon játszott lírai szólókból és a háttérbe olvadó játékból kapunk többet.

Johan Lindström nemcsak azért tűnik egy Bill Frisell és Greg Leisz által inspirált jazzcowboynak, mert még akusztikus gitárját is westernesre zengeti, hanem mert a koncert felében egy Európában ritkán (de a country hazájában annál gyakrabban) használt "fektetett gitáron", pedal steelen játszik. Ez kétségtelenül segíti az együttes egyedi hangzását, csakhogy amíg Frisellék a nagy zengetések közepette is mindig figyelemreméltóan játszanak, Lindström játéka időnként inkább csak szépen csomagolt unalom.

A dobos Andreas Werliin nem kap különösen meghatározó szerepet az együttesben, ugyanakkor nemcsak dobokon, hanem bizonyos számokban akusztikus és elektronikus ütőhangszereken is játszik. Egyik legjobb pillanata pedig - kissé paradox módon - az, amikor az Esbjörn Svenssonra emlékező Song For E-ben egy brilliánsan egyszerű, szintetikus dobpatternt samplerről játszik be. Ebben a számban a gitáros Lindström is klasszikus zongorán játszik, s talán részben az ideiglenesen kialakuló zongora-bőgő-dob felállás miatt is éppen itt köszön vissza leginkább a Tonbrukettől amúgy eléggé távol álló EST-hangulatvilág. Kemény, Berglund metálos zenei inspirációihoz köthető számuk egyébként is csak egy van. A Monstrous Colossus című bluesos, metálos szám élőben előadva épp olyan erősen szólhatna, mint a magyar European Mantra együttes a jobb pillataiban. Ugyanakkor itt is érezni, hogy a Tonbruket tagjai a stúdiófelvétel után először játszanak együtt ezen a lemezbemutatón, s így a Monstrous Colossus is csak dögösnek szánt, precíz, de élettelen kompozíció marad.

Rengeteg lehetőség van ebben az együttesben. Ha a pár rendben lévő szám (The Wind And The Leaves, Song For E) mellett a többi is összeérik, és jobban összeszokik, egymásra hangolódik a csapat, akkor a most még időnként zavaróan eltérő zenei hátterű tagok közös játéka egy rendkívül erős és egyedi stílusú zenekarban összegződhet. A már hivatalosan is beindult intenzív európai turnéval meg is van az esélyük erre. Ha viszont együttesként nem fejlődnek tovább, akkor nem is lesznek sokáig érdekesek.

Korábbi cikkeink	Esbjörn Svensson, 1964-2008 Egyértelmű jazz: az Esbjörn Svensson Trio Budapesten
Kapcsolodó linkek	Tonbruket hivatalos