állítólag a CC februárban fellép a dürerben, erről lehet bármit tudni?

valaki, aki ott volt írna egy pár sort a Scissor Sisters koncertjéről? :) sajna nem tudtam menni, amit jó ideig bánni fogok :(

2: akkor ezek szerint neki nem volt olyan jó, mint szerették volna.

hát ez a Pohoda tényleg kurva nagy királyság volt. csak a naptejet ne hagytam volna otthon. egyébként meg a Scissor Sistersen talán még többen voltak mint a Klaxonson, de tényleg ez a két koncert volt amin nem lehetett a legelső sorokba könnyedén beférni. nem tudom, mennyien lehettek összesen, de jó érzés volt, hogy sosem volt tömegnyomor. és nem csak legenda, hogy tényleg jó fejek a biztonsági emberek. na meg mennyire jó érzés fesztiválterületen belül egy üveg becherrel mászkálni. szigeten az első inkalos kitépné a szívem (még akkor is, ha odabenn nem lehetne rövidet kapni)

bocs, ha hosszúnak tartjátok, felteszem saját blogunkra és belinkelem.

Újból kettészakadás, azonban a Crystal Castles egyáltalán nem győz meg továbbra sem, sőt, a hatalmas sátorban hátulról nézve kifejezetten riasztó - a tömegben biztos működik, így inkább hatásvadásznak és horrorisztikusnak tűnt. Talán majd egyszer, jobban megismerve a zenekar munkásságát előzetesen, és ráhangolódva a bulira (C). Ehhez képest sokkal inkább ült a fesztivál két legintimebb koncertje - meglepetésre a két óriási szabadtéri színpadon, közvetlenül egymás után. A többiek már addig is José Gonzalezt hallgatták, és érdemes volt átkapcsolódni: az argentín származású svéd singer-songwriter mintha a konyhában játszana, csillogó szemű kollégistalányoknak, közben meg alsóhangon 10 ezren hallgatják, és ehhez illően tiszteleg az ihletők előtt (a Love Will Tear Us Apart a zárószám). Ez így B+, a szénné hype-olt The XX pedig simán legalább A-, konkrétan a "szép" jelző járt végig a fejemben. Azt hihettük közeledve, hogy a nagy beton kifutópálya kiürült a Scissor Sisterst követően - de nem, csak egyszerűen mindenhol hátul emberek ültek, és simán átragadt rájuk a színpad bensőséges hangulata. Működtek a zenei utalások is (Bronski Beat, Chris Isaac), egész egyszerűen jó volt hallgatni, és hiányérzete volt az embernek a végén. Még az is belefér, ha esetleg az egész egy nagy kamu. Röviden ismerkedtünk még az Izlandi Múm együttessel, amely az ott megszokott sigur rósi melankóliához képest konkrétan derűs, majd zártunk a Leftfielddel. Számunkra ez volt az igazi legenda, a 90-es évek közepén ebbe nőttünk bele, és azon zenekarok közül, amelyek ebben az időszakban a technót kivitték a klubokból a stadionokba, Neil Barnes és Paul Daley duója a legkultikusabb - többek között azért is, mert időben abbahagyták. A 2010-es visszatérő turné pedig semmi másról nem szól, mint hogy mi, akik akkor nem hallottuk élőben, most ezt megtehessük. Sokmindenben unikális volt a szcénában a Leftfield, de ebből egy most derült ki: ők a legrakenrollabb zenekar ebből a korszakból, ők tudnak leginkább mit kezdeni egy nagyszínpaddal - a Prodigy-féle műmájerkedés nélkül. A számokban energiától szétcsattanó dobolás van, a szintiken közreműködő Adam Wren elképesztő munkát végez, a legtöbb emblematikus dallamot ő játssza élőben, de néha basszusgitárt is ragad. A vokálos számokra nagyrészt az eredeti énekesek (Djum Djum, Earl 16 és Cheshire Cat) jönnek föl, elvégzik a dolgukat, majd eltűnnek a színpad mögött - semmi bohóckodás, pont azt kapjuk, ami kell. A leszálló ágban készült Rhythm and Stealth albumról két szám, a Leftism-ről pedig majd' az összes - slágerparádé ez, a legnagyobb, az Open Up pedig méltó módon kimarad, hiszen John Lydon nélkül értelmetlen lenne (ettől még jó lett volna hallani). Időutazás volt ez, de a legjobb fajtából (A). Sajnos az egyszerre fellépő Does It Offend You, Yeah így kimaradt, továbbá nem volt erő megvárni a Japandroidsot sem, másnap félezer kilométeres vezetés reggel. Azt hiszem, nem várok újra 8 évet a következő Pohodára, főleg, ha továbbra is ilyen programmal állnak elő.

A szombati nap, ha lehet, még melegebb, az itthon Magic Mirrorként ismert épület (ott Dobra Krajina) pedig konkrét szaunává alakult, így csak az ajtóból bírjuk hallgatni a Vivian Girlst, amely leginkább egy infantilis brooklyni gimnáziumi csajpopbanda benyomását kelti - és végülis majdnem az is. A lányok mozgása külön élmény, főleg igaz ez a sokatmondó nevű Cassie Ramone-ra. A zenekar alighanem részben punkon, részben pedig a 80-as évekbeli noise rockon nevelkedett, és ezt kellő természetességgel és hitelesen interpretálta az 50 fokban (B). A Szenegáli Orchestra Baobab kiválóan teljesítette az "aláfestőzene fröccshöz" funkciót. A New Young Pony Club hajnalra tolódása miatt a nagyszínpadon először Juliette Lewissal találkozunk, akit amúgy már láttunk, most sem kevésbé dögös, de igazán nem köt le senkit. A hét órai kezdetű koncerteknek amúgy is ez a sorsa, sem a freejazzre építő, sehova sem haladó amerikai Out to Lunch, sem a dj+csaj+gitár felállású angol Belleruche nem nyer nálunk bebocsájtást 5 percnél hosszabb időre. Ehelyett shopping van, közben belecsúszunk az Abraham Inc. nevű zenekarba, amelynél new yorkibbat el sem lehetne képzelni - játszhatnának simán a valamelyik metrómegállóban a Lower East Side alatt, kalappal. Hiphop, funk és klezmerklarinét vidám és jó keveréke (B+). A 9 órás idősávot két markánsan elkülönülő részre osztjuk: a már itthon látott Scissor Sisters kap úgy három számot a koncert közepé haladva. Perfekt szórakoztatóipari produktum van a színpadon, tökéletesen működő show-val. Az első olyan nagyszínpados koncert, ahol a keverő mögötti betonplaccon is vigyorgó lányok és fiúk ugrálnak a majdnem vegytiszta diszkóra, különösen megkergülve az I don't feel like dancing-re. Simán megnézném legközelebb végig (B+), viszont át kell menni lenyelni egy nehezebb falatot: a These New Puritans a fesztivál legelképesztőbb dobolásával és az adott pillanatban nehezen emészthető, de mégis ottmarasztaló és nagyon izgalmas koncertjével fokozta az estét (B).

Nagyon frappánsan jelzi, hogy mennyi látnivaló van a Pohodán - mi szűk két nap alatt pont teljesen más produkciókat csíptünk el, vagy éltünk meg emlékezetesként, és rettentő tömény volt. Mindenekelőtt csillagos A+ a beengedőrendszerért, valamint az "ütemes menetrendért", amiben sokkal könnyebb megjegyezni a koncertek kezdési időpontját és jóval kevesebb az átfedés - ráadásul a legtöbb koncert esetében a 60 perc pont jó (elég). A Stranglers, a Metronomy és a Woven Hand kimaradtak, Debrecentől elég messze van Trencsén, így csak a Futureheads (B-) felénél értünk oda , egyikünk nemsokára a szegény öreg skót Arctic Monkeys-ának titulálta a zenekart, pedig nem is skótok, csak valahogy olyan, mintha. A szlovák progresszív ősatyák, a Collegium Musicum koncertje pillanatok alatt unalomba fordult, viszont a Zlaty Bazant 1,2 Euroért több mint korrekt, meg az is, ahogy Lakatos Róbert RÉV-je beviszi Nyugat-Szlovákiába a csángót. Ian Brown megkopott énekhangja maximum B- osztályzatot kaphat, a zenekara és a szólókarrierjének a számai viszont tökéletes poszt-madchester hangulatba hoztak minket, érdekes, hogy a kísérőzenekar a koncertet keretbe foglaló Stone Roses számokban élt és játszott jól talán a legkevésbé. Ezért még így is jár egy B+. A feszt egyik legkellemesebb új élménye a szlovák Dope Aviators, a vonatkozási pontok talán a Bat for Lashes, kevésbé a Goldfrapp, néha a Yeah Yeah Yeahs környékén keresendők, a három visszafogott elől álló ember mögött pedig egy nagyhajú és feltűnően ittas dobos, másnap pedig cd-vásárlás a gitárostól kedvezménnyel. Legyen A-. A Klaxonst a társaság egyik tagja sem becsülte túl nagyra előzetesen, ehhez képest megkapta az "egész szórakoztató" címkét (B). A nekem korábban teljesen kimaradt Friendly Fires pedig az est igazi , az első, ahol egyöntetűen táncolunk. Lehet, hogy Ed Macfairlane énekes manírjai közelről nézve nehezen vállalhatóak, de távolról nézve kiváló frontember, elképesztő éneklési megoldásokkal, ráadásul a zenében a táncos-punkos ütemek alatt végig ott bújik a jó öreg funk. Ez így abszolút A. Max Romeoról nagyon kevés dolgot kell leírni - hihetetlen kondícióban van az ember, kor- és műfajtársaihoz hasonlóan vérprofi zenészekkel dolgozik és a reggae magasiskolájából énekel dalokat. Zenei forradalom nincs, de van sok "rewind", meg persze a végén maga a világsláger, persze nem végigjátszva, átfolyva máshova. Korrekt B+. Az Autechre befogadására nem marad energia - és a zenekar sem tesz meg semmit érte, ez így öncélú és gyakorlatilag élvezhetetlen volt (C-). A nap záróakkordja az ír Jape, amely - ahogy az egy korábbi quart kritikában is benne volt - nem igazán találja a saját helyét és hangját, de rettentő szimpatikus zenekar, kevés megjegyezhető momentummal (B)

szerintem alice ezért ütött-vágott: [link]

bodysurfingolni szoknyában bátor dolog lehet

ennyi?