Az egyikből túl kevés, a másikból sok. Kylie Minogue és MIA új albumai

Inkei Bence [2010. július 17. 13:15]

Kylie és Maya teljesen máshonnét indultak, viszont majdnem ugyanoda lyukadtak ki: mindketten készítettek egy elektropopos beütésű lemezt, melyek majdnem egy időben jelentek meg. Előbbi elég keveset mutat saját magából a lemezen, utóbbi viszont túlzottan is sokat.

Kylie Minogue
Aphrodite

Parlophone, 2010.

MIA
// / Y /

Interscope, 2010.

A szőke, kékszemű Kylie Minogue tizenegy évesen népszerű ausztrál szappanoperákban szerepelt a húgával együtt gyerekszínészként, míg ugyanennyi idős korában a tamil Maya Arulpragasam testvéreivel és anyjával éppen India érintésével menekült Londonba a Srí Lanka-i polgárháború elől. A mindig jól ápolt és vonzó Kylie soha életében nem foglalkozott politikával, hanem leginkább ártalmatlan popdalokat énekelt (melyeket nem is ő írt), általában sikerrel, míg Maya (MIA néven) háborúról, a senkit sem érdeklő harmadik világról és hasonló témákról. Most ott tartunk, hogy a két, homlokegyenest különböző háttérből érkező énekesnő nagyjából egy időben jelentette meg az új lemezét, és egyáltalán nem tűnik eretnek gondolatnak egy cikkben írni a kettőről. MIA ugyanis blogkedvencből rövid idő alatt igazi multikulti popsztárrá nőtte ki magát, köszönhetően főleg a Paper Planes című slágerének, és a Time magazin még a világ száz legbefolyásosabb embere közé is beválasztotta. Ráadásul korban sincs köztük annyira sok, mint az ember gondolná: Kylie csak hét évvel idősebb Mayánál, viszont mindkettő igyekszik aktuális, sőt, divatos segítőtársakkal dolgozni, az eredmény pedig mindkettőjük esetében popzene, még ha a hangzásban van is egy kis (nagy) különbség.

Kylie története ott maradt abba legutóbb, hogy legyőzte az emlőrákot, és egy tényleg jól sikerült poplemezzel tért vissza 2007 végén. Az, hogy az idén 42 éves ausztrál énekesnő le tudja győzni a kisebb-nagyobb hullámvölgyeket, már azóta nem csoda, hogy sikerült lerázni magáról a Stock, Aitken, Waterman-átkot is még a kilencvenes évek elején, és újra is definiálta magát szuperkúl, szupercuki énekesnőként, sőt, melegikonként is. Kylie betegség utáni visszatérése ugyan nem lett az a világhódító sikertörténet, leginkább a bénán kiválasztott kislemezdalok és a promóció miatt, és még ő maga is utólag elégedetlen volt az X-szel, az ettől függetlenül tartalmazott legalább öt olyan számot, amelyek miatt már önmagában megérte megcsinálni azt a lemezt.

Az Aphrodite koncepciójában némiképp emlékeztet elődjére: nem egyszer még a közreműködő segítőtársak is egyeznek, így például most is előkerül egy számban Calvin Harris, aki három éve még a brit H&M-elektro egyik új reménysége volt, azóta viszont már a stadiontechnó felé nyitott tavalyi lemezén, valamint most is itt van a Kish Mauve duó, amely az X első slágerét, a 2 Heartsot jegyezte. Rajtuk kívül feltűnik Tim Rice-Oxley (Keane), Jake Shears (Scissor Sisters), egy rakás popzenei iparos, valamit a producer, Stuart Price, akinek ugyebár Madonna Confessions On A Dance Floorja a leghíresebb munkája, de dolgozott a Scissor Sisters új lemezén is. Price a lemeznek viszonylag egységes hangzást biztosít, de ez az egységesség egyszersmind azt is jelenti, hogy bizony nem túl változatos az Aphrodite egyen-elektropopja, főleg, ha mondjuk az előző lemez olyan ékköveire gondolunk, mint a Gainsbourg-tól idéző Sensitized.

Jó számok itt is vannak: a Closer csembalót idéző szintifutamai vagy a gitárral színezett és a masszától elütő szintihangokra épülő Better Than Today hibátlan popdalok, igaz, egyikükben sincs igazi slágerpotenciál. Ami azt illeti, az első single-nek választott All The Lovers sem rossz, még ha kicsit belassult is, míg a Shears-Harris koprodukcióban készült Too Much ígéretesen indul, de aztán kicsit agyonvágja a sematikus refrén. Ezeken kívül is van pár korrekt szám a lemezen (Get Outta My Way, Cupid Boy), ám ezek már alig emelkednek ki az albumot jellemző biztos középszerből. A két évvel ezelőtti budapesti koncertjén meggyőződhettünk róla, hogy Kylie élőben egy nagyon kedves, szeretetre méltó jelenség, de sajnos karizma nem sok szorult belé, és ugyan az ilyesmit a stúdióban könnyű elfedni, most ez annyira nem sikerült: Kylie udvariasan a zenéhez idomul, az Aphrodite nagyobbik része pedig generikus, ártalmatlan elektropop, semmi gond nincs vele, csak kiszámítható és nem túl izgalmas. Pont, amilyennek magát Kylie-t képzelem a koncert óta. (B-)

Ezzel szemben a Mayára sok mindent lehet mondani, de hogy "kiszámítható és nem túl izgalmas", azt biztosan nem. MIA két korábbi albuma sem volt éppen unalmas, de a Maya itt már gyakran az elviselhetetlenségig fokozza az izgalmakat. Legutóbbi albuma, a Kala óta eltelt három évben történt vele egy s más: fellépett a Grammy-gálán (ami az előéletét nézve azért legalábbis bizarr), másnap szült egy gyereket, majd idén tavasszal megjelent egy interjú vele a New York Timesban, amelyben elkötelezett art-terrorista helyett cinikus manipulátorként mutatták be, aki a tamilok ügyét csak figyelemfelkeltésnek használja, és miközben magát a harmadik világ szóvivőjének tartja, addig Los Angeles "nagyon fehér és nagyon gazdag környékén él szupergazdag vőlegényével". MIA persze minden létező módon harcolt a cikk ellen, de ezzel sem szerzett sok új barátot, mint ahogy az új album első klipje, a Born Free vöröshajú-mészárlása is leginkább szégyentelen hatásvadászatnak tűnt.

Az új lemez kritikáit nézve pedig úgy látszik, hogy vannak, akik szabályosan csalódtak MIA-ben, részint, mert hülyén viselkedik, részint, mert butaságokat kiabál a lemezen arról, hogy a Facebookot és a Google-t a CIA működteti, végül pedig azért, mert az album egyáltalán nem azt a színes, multikulti bulizenét hozza, mint a korábbi kettő. Ők mintha elfelejtették volna, hogy MIA mindig is tudott baromi idegesítő lenni: az Arulart például nem hiszem, hogy van ember, aki elejétől végéig őszintén képes szeretni, és a Kala se lenne sokkal jobb, ha levennénk róla a Jimmyt meg a Paper Planest. Úgyhogy ebből a szempontból a Maya zavaros mivolta egyáltalán nem váratlan, az viszont már inkább az, hogy a földrészeken átívelő bhangra-baile funk-hiphop-dancehall keverékből nem sok maradt. Ugyancsak eltűntek a játékos, sőt, popos mondókák, helyettük MIA az internetről magyaráz, meg arról, hogyan látja a világot Kaliforniából.

Az igaz, hogy az alapok sokkal agresszívabbak, sőt, néha a hallgathatatlanságig durvák (Teqkilla), és sokkal hangsúlyosabb az elektro meg a fémes gitárok, pedig korábbi tettestársai, Diplo és Switch most is jelen vannak, igaz, csapódtak hozzájuk újak is. Így például Derek E. Miller kölcsönad neki egy Sleigh Bells-számot: a Treatsből így lesz Meds And Feds, bár hogy miért, azt nem igazán értem, és feltűnik a dubstep-szcéna habcicája, Rusko is, két egész jó számmal (Story To Be Told, Steppin Up). Ami elgondolkodtató, hogy a Meds And Feds nem az egyetlen olyan szám, amiben nem igazán van hozzáadott érték: ilyen a Suicide-hangmintára épülő Born Free (igaz, itt az élő dob alaposan megdobja), és ilyen a lemez talán legjobb száma, az It Takes A Muscle is, amely egy obskúrus holland szintipop-sláger feldolgozása reggae-s hangvételben (az eredeti előadó a Spectral Display). Ez persze nem feltétlenül kell, hogy érdekeljen, maximum azoknak lehet csalódás, akik MIA-t egy zenei géniusznak tartották.

Az album kifejezetten kaotikus, és ez illik a "slágerszámra", az XXXO-ra is, amely azonban a maga félkésznek ható mivoltában is ott van az év emlékezetes single-jei között. Úgyhogy nekem ez a lemez semmiképpen sem csalódás, megvan a hangulata ennek is, és nincs sokkal kevesebb hallgatható szám, mint a korábbi kettőn. Arról meg eddig se nagyon volt fogalmam, miről hadovál MIA a legtöbb számán, úgyhogy nem nagy csapás, hogy most kevesebb a politikailag öntudatos, antiglobalista beszólás. Mayát láthatóan zavarja, hogy popsztár lett belőle, ezért egy zajos, szétesett benyomást keltő lemezzel zavarja össze a világot, viszont amiért haragudni lehet rá, az az, hogy most nincsenek Paper Planes- vagy Jimmy-szintű csúcspontok. Ha lennének ezen a lemezen ilyenek, jóval kevesebb embert izgatna, hogy Maya esetleg nem jó fej, de hát nincsenek. Felőlem akár az is kiderülhet róla, hogy fegyvereket csempész a táliboknak (akiket meg is idéz a Lovalot című számban), én mindent megbocsátok neki, ha csinál egyszer egy tényleg jó lemezt. (B-)

Kapcsolodó linkek	Kylie Minogue hivatalos MIA hivatalos