London, július 17-18.
Nápoly. Roxy Music, Grace Jones és más történések a londoni Lovebox fesztiválon

Puskár Krisztián [2010. július 23. 11:30]

A Lovebox a londoniak hétvégi házifesztiválja a belvárosban, idén volt először háromnapos: Dizzee Rascal, a Roxy Music és Grace Jones voltak a headlinerek, vasárnapra pedig gyakorlatilag melegfesztivál lett belőle. Mark Ronson vendége a Duran Duran, A Hercules & Love Affairrel lépett fel Kele Okereke, Peaches lába eltörött, a Hot Chip játszott, Grace Jones ősbölcs, Bryan Ferry elegáns volt. Elmentünk és megnéztük.

A Lovebox története a Groove Armada azonos nevű londoni klubestjére vezethető vissza, 2003 óta működik szabadtéri fesztiválként, 2005 óta pedig többnapos (illetve idén először három-), és a London belvárosából húsz perc alatt megközelíthető Victoria Parkban tartják. A Lovebox tehát gyakorlatilag egy belvárosi hétvégi rendezvény, ebből pedig több dolog is adódik. Egyrészt a koncertek és a bulik este 11-kor véget érnek, és például a Padded Cell, Dixon, valamint Henrik Schwarz egymást követő fellépéseire délután 3 és este 7 óra között kerül sor. Hasonlóképpen értékelődik át a Horse Meat Disco vérbő bulimaratonja, amely itt nem az éjszakába és a hajnalba nyúlik, hanem déltől tart estig egy New York-i sarokházat, illetve annak romját a hetvenes/nyolcvanas évek fordulójából reprodukáló NYC Downlow makettjei (lásd második illusztrációnkat) és rácsai mögött, a helyszín előtti száz méter hosszan porosodó sorban állást követően. (De a 11 órás zárásból következik az is, hogy miután a parkot ölelő néhány lakótelepi ház nyugovóra térhet, a város különféle klubjaiban hivatalos és nem hivatalos Lovebox afterpartykat tartanak, nem ritkán a fesztivál egy-egy fellépőjével – ez amúgy kifejezetten jó megoldásnak tűnik.)

Ugyanakkor a londoni és belvárosi helyszín nyújt egy olyan pluszt is, hogy mivel a popszakma tekintélyes rétege lakik a közelben (és így például a Hot Chip és a Roxy Music otthon lép fel), ezért Mark Ronson & The Business International (a pocsék hangosítás miatt inkább felejthető) koncertjének a végén a Duran Duran (vagy legalábbis Simon Le Bon és John Taylor) lép a színpadra, és együtt adják elő a Planet Earth című dalt (iszonyú hamisan), másnap pedig Kele Okereke ugrik be egy szám erejéig a Hercules & Love Affair koncertjére. Ennek bizony megvan a maga bája.

Az idei Lovebox három napjának három headlinere Dizzee Rascal, Grace Jones és a Roxy Music voltak, én csak szombatra és vasárnapra váltottam jegyet, és az élet úgy hozta, hogy szombaton gyakorlatilag csak Bryan Ferryt és a Roxy Musicot láttam teljes egészében, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ezt így is terveztem, mármint, hogy a Roxy Music koncertje bizony kitölti majd azt a napot. De erről később.

A fesztivál nagyszínpadán és partyhelyszínenein túl (a korábban említetteken kívül fellépett például Grandmaster Flash, Larry Heard és Toddla T) egy nagyobb koncerthelyszín van a bejárat mellett közvetlenül, ott szintén déltől váltják egymást óránként a zenekarok, szombaton többek között az Empire Of The Sun, a These New Puritans, a Toro Y Moi és a Yeasayer, vasárnap meg a Chromeo, a Cut Copy vagy éppen a New Young Pony Club. Ezek a koncertek gyakran áldozatul estek az ember napi rutinjának (evés máshol; a város más részén folytatott egyéb tevékenység okán lekésés stb.), de a Yeasayer mindenesetre felemelő koncertet adott, kevésbé a legutóbbi lemez elektronikus és egyszerűbb hangszerelését követve, mint inkább az azt megelőző élő megszólalását, pontosabban: a színpadon lévő nagyjából hat-hét tag szépen töltötte meg a szintetizátorokat élettel, a refrének pedig nagyszabásúak és zavarba ejtően meghatók voltak helyenként. A New Young Pony Club koncertjéből csak néhány számot láttam, és bár azok nem voltak rosszak, mégis az jutott róluk eszembe, hogy a fellépő milyen zenéket hallgat, hogyan szólal meg és hogy Tahita Bulmer énekesnő milyen márkaboltokba jár magának ruháért, nem pedig a koncert maga, vagy neadjisten a dalok.

Vasárnap a Loveboxból gyakorlatilag melegfesztivál lett: aznap volt a Horse Meat Disco és a Disco Bloodbath kollektíváinak b2b-maratonja, illetve a nagyszínpadon egymás után lépett fel a Hercules & Love Affair, Peaches, majd headlinerként Grace Jones (illetve még előtte a Hot Chip). Mégse manifesztum lett a rendezvényből, hanem olyan pozitív megbékélés és hétköznapiság sugárzott belőle, amelyet a fesztiválon tucatszám ragasztgatott "Some People Are Gay. Get Over It."-feliratú matrica fejez ki talán a legjobban.

Fél ötkor lépett fel tehát a Hercules & Love Affair, és elég rövid időn belül jó hangulatot is teremetett a tűző napon. A kidolgozott felsőtestű és szőrös, félmeztelen Andy Butler matrózsapkában (és mellette egy másik tag pólóban) tekergette a potmétereket és kevert egymásra house-alapú discót, nem is feltétlenül a Hercules konkrét dalait, hanem olyan táncalapokat, amelyre aztán a színpad első sávjában mozgó három performer mc-zett és énekelt rá, időnként a konkrét slágereket, de mindvégig kölcsönhatásban a közönséggel. A live és a dj-szett kombinációja a lehető legjobban sült el, egyszercsak Kele Okereke lépett a színpadra és adott elő egy dalt - ő elvileg szerepelni is fog az ősszel megjelenő második Hercules-lemezen. Okereke rokonszenves jelenség, ám nem tudta annyira elengedni magát, mint a körülötte ugráló énekesnők (akik közül legalább az egyik férfi, egy másik pedig Kim Ann Foxman), illetve a hangja is túl visszafogott és félénk volt a diszkóhoz. B+

Peaches dalai sosem voltak valami erősek, viszont olyan harsány és tökös showt adott elő a Loveboxon, hogy ez egy pillanatra sem tűnt fel. A valaha az electroclash-ből indult performer a Victoria Park színpadára törött lábbal lépett fel, egy rózsaszínű kerekesszékből irányított, miközben egy teljesen meztelen, nővé operált férfi táncolta körbe a derekára csatolt ébenfekete műfasszal (és egy pisztoly és egy hajszárító volt rátetoválva), bár egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy mű volt, valaki görkorizott is körülöttük + dobos, két szétsminkelt kirakatszintis, az egyik fiú, a másik lány. Ráadásul az első számot boxolóköpenyben, letakart arccal ugrálta végig – mint később kiderült – egy dublőr, annál nagyobb poén volt, ahogy Peachest aztán betolták. Ő pedig megállás nélkül öltözött és vetkőzött, féllábon ugrált, begipszelve kiabált, hergelt és rappelte végig a Billionaire-t, melózott és izzadt. Szórakoztató bő félóra volt. B

A londoni és mondjuk hogy melankolikusan pozitív és intellektuális electropopot játszó Hot Chipről pedig az derült ki, hogy jelenleg az egyik legjobb létező koncertzenekar. Vasárnap este fél nyolc körül lépett a színpadra Alexis Taylor frontember, első lépésként bemutatta az együttes tagjait, ezt követően pedig a Hot Chip szó szerint játszott a színpadon, kitöltötte a teret. Az élő dob és a feszes gitártémák nagyon húztak, a szintetizátorok éltek, a mackó kinézetű és strandszínekben pompázó Joe Goddard fejhangon vokálozott, Taylor csörgőtöközött, az egész zenekar játszani szerető apukák klubjának hatott, az Over And Overről pedig ott derült ki igazán, hogy egy himnusz. A

Grace Jones hatvankét éves és nagyon jó lábai vannak. A zárónap headlinere egészen zavarbaejtő jelenség, fiatalon is kortalanul öregnek tűnt, idős korában is ijesztően fiatal, egy ősi lény vagy mi. Koncertje előtt, a Hot Chip levonulása után a színpadot egy sötét függönnyel takarták el, ami ígéretes látványt sejtetett. Fél tíz körül kezdődött a show, ehhez képest egy teljesen átlagos dubzenekar lépett fel, Grace Jones viszont emelvényen érkezett és a Nightclubbinggal nyitott. Egy félkör alakú lap vágta a tarajként félbe a díva fejét, egyszerű és szuggesztív fejdíszt volt, ezt követően gyakorlatilag minden szám alatt más ruhát hordott, ezek leírásától eltekintenék, mindenesetre ennél bonyolultabb ruhakombinációkat is viselt, illetve volt egy rúd is a színpadon, majd a koncertet záró Slave To The Rhythm alatt hulahoppozott is.

Grace Jones dívásan, afféle bölcs iróniával konferált és kommunikált, megemlékezett Astor Piazzoláról (I've Seen That Face Before), és az engem egyébként kissé bosszantó Édith Piaf-dal (La Vie en Rose) előtt arról mesélt, hogy amikor Mexikóban élt, akkor tequilát ivott, amikor pedig Párizsban, akkor mi mást, pezsgőt. A koncert legjobb pillanatainak súlyos, főképp a dubból adódó mélységei voltak, rögtön az elején a csodás My Jamaican Guy, a 2008-as Hurricane, majd a Demolition Man vészjóslóan szóltak, utóbbi közben Grace Jones két cintányérral a kezében hozta a végítéletet.  Jones aztán eljátszotta a Love Is The Drug című dalt is, amelynek eredetije egy nappal korábban a szerző jogán hangzott el a Roxy Music koncertjén. A-

A Roxy Music tehát a szombati nap headlinereként öt év után adta első koncertjét Londonban. Bryan Ferry és együttese gyakorlatilag az eredeti felállással játszik 2001 óta, amikor játszik, azaz: Andy Mackay oboás/szaxofonossal, Phil Manzanera gitárossal és Paul Thompson dobossal. Brian Eno nyilván nem, ő egyrészt a második lemez után lépett ki az együttesből, másrészt nem nagyon koncertezik egyébként se. A Roxy Musicot négy női vokalista, egy szintis/hegedűs nő, egy billentyűs férfi, egy basszusgitáros és egy nagyjából huszéves vöröshajú gitáros fiú tette teljessé, a Re-Make/Re-Model zongoraintrójával nyitott az öltönyös, de nyakkendő nélküli Ferry, bejött a dob, az ének és a többi hangszín, gigantikus vokálok ("CPL 593H"), protopunk tempó, hamar el is érkeztünk a koncert első katarzisélményéhez.

Azt hozzá kell tenni, hogy a szombati napon sokkal vacakabb volt a hangosítás, mint vasárnap, a Roxy Music koncertjének jónéhány hangját is mintha elfújta volna a szél. Másrészt a fesztivál is behatárolta némileg az együttest, ezért például míg szerintem teljesen feleslegesen hangzott el a ráadásban Bryan Ferry szólósikere, a Let's Stick Together, addig számos erős Roxy Music-dal már nem fért bele a műsorba (Amazona, Casanova, Street Life, The Thrill Of It All, a Manifesto lemez egy az egyben kimaradt), ugyanakkor - ellentmondásos módon - a More Than This kései finomkodása is kilógott a szettből, abba nem fért annyi hang, bár nagy örömet okozott. (De nem véletlenül nem játszotta az együttes akkor sem, amikor először összeállt).

A legtöbb dal az első és az utolsó lemezről hangzott el, a koncert legjobb pillanatai a pszichedelikusan lírai részek, illetve szakaszok voltak: a szofisztikált While My Heart Still Beatingre nagyszerűen illeszkedett a jóval nyersebb, mégis gyönyörű Ladytron, a Tara viharhegedűje talán sok volt, viszont a szinte tízpercesre húzott In Every Dream Home A Heartache rideg mélységei letaglóztak. A koncert végén a slágerek irányítottak: a Jealous Guy című Lennon-dal, a Love Is The Drug, a sajnos szinte kétszeres tempóra pörgetett Editions Of You, legvégül a Do The Strand. Bryan Ferry kedélyes volt és elegáns, de egyáltalán nem kimért, sokat mosolygott és hálás volt közönségének - hetvenöt percet töltött a színpadon, tizenegykor be kellett zárni a fesztivált. Láttam tehát a Roxy Musicot, élmény volt, jó volt, de mielőtt meghalok, megnézném azért klubkoncerten is. B+

A képekre kattintva még több kép tekinthető meg a fesztiválról, illetve a fotók szerzőitől.

Későbbi cikkeink	Stukker és hajszárító: Peaches és Danny
Kapcsolodó linkek	Lovebox