A dolgok a helyükre kerülnek. Az Arcade Fire új lemeze
B

Plankó Gergő [2010. július 30. 10:20]

Az Arcade Fire egyszer már úgy, ahogy van, megváltotta a világot. Akkor nem teljesen értettük, hogy működik ez, csak álltunk megvilágosodva, azóta viszont tisztább lett a kép. Sikerülhet ugyanez igazi amerikai hősrockkal? Arcadefireológiai szempontokat is szem előtt tartó kritikánkból kiderül.

Arcade Fire
The Suburbs

Merge, 2010.

Az Arcade Fire olyan fontos jelenség, hogy még az arcadefireológiának is külön szabályrendszere alakult ki. Egy érvényes Arcade Fire-cikkben a szerzőnek fel kell sorolnia életének azon fontos, vagy éppen szándékoltan hétköznapi pillanatait, amelyeket az Arcade Fire zenéje tett teljessé. Milyen volt a Tunnelst hallgatni, amikor megkapta álmai munkáját. Hogyan dobta fel a Keep The Car Running, amikor a világon semmi más nem történt, csak kiment az utcára, és hogyan segített a Power Out, amikor megtudta, édesanyja súlyos kábítószerfüggő. Ezután valamiféle magyarázatkísérletnek kell következnie, hogy miért is olyan csodálatos ez a zenekar, ami persze az első pillanattól nyilvánvalóan arra fut ki, hogy le lehessen írni, nincs pontos magyarázat, de ez nem is baj, hiszen a lényeg, hogy ez szólt, amikor szegény édesanyám...

Én sem akartam lázadni a jól bejáratott rendszer ellen, de az a helyzet, hogy nagyjából csak az utcára kimenős sztorikat tudtam volna bedobni, azok pedig azért mégis csak. De azért érdemes volt ebbe az egészbe belekezdeni, mert világosan kiderül belőle valami fontos. Az Arcade Fire eddig életművének nagyszerűsége nem abból látszik elsősorban, hogy ott van az életünkben állandóan. Hanem abból, hogy ennek ellenére sem kopott semmit. Bárhány tévésorozat, értelmezés, összegzés, személyes emlék, mások személyes emléke, mások másodlagos személyes emléke és egyéb teher rakódik rá, ezek a dalok érintetlenek maradnak. Ugyanolyan megrázónak hallom ma is a Rebelliont vagy a No Cars Go-t, mint amikor először hallottam, és ezt tényleg csak a legnagyobbak tudják.

Ebben egyébként sokat segít, hogy nincsenek állandóan a középpontban. Lehetett tudni, hogy lesz új lemez, valami várakozásféle is volt ezzel kapcsolatban, de amikor májusban megjelent az első két szám, az nem valami erőltetett internetesemény volt, hanem kellemes meglepetés, természetes fejlemény, és összességében tök jó dolog. Pláne, hogy milyen két szám volt az. A körbe-körbe táncoló zongora a Suburbsben és a zenekar eddigi leghúzósabb rockdala, a Month Of May kifejezetten jót ígértek. Az már kevésbé, hogy Win Butler arról beszélt, az új album Neil Young és a Depeche Mode keveréke lesz, dehát az Arcade Fire már az előző lemezén is elindult a nagybetűs rock irányába, nagy baj mégsem lett belőle.

Egy frappáns magyarázat szerint a Funeral volt Az Arcade Fire Lemez, a Neon Bible pedig csak úgy hangzott, mintha az lenne. Ezt folytatva, a Suburbs egy Igazi Amerikai Rocklemez, amit egyébként az Arcade Fire készített el.

Vannak rajta nagyszerű számok. Az előbb említetteken kívül a szokatlan dinamikájú, mégis megkapó egyszerűségű Modern Man, a "baljós naplemente" hangulatú Suburban War, a végig zakatoló Ready To Start vagy az ideges zongorás We Used to Wait mind-mind kiválóak. Az album tagadhatatlan erénye, hogy a hangulata és a hangzása is nagyon egységes. Ráadásul úgy egységes, hogy egyértelműen az Arcade Fire markáns saját nyelvén fogalmazták meg. A zenekar az első két lemezzel (igazából persze már az elsővel) kialakított egy saját, a szomszédság történeteiből, vonósokból és még néhány dologból álló világot, ahol nagyjából minden fontos ugyanúgy megtörténik, mint az igazi világban: ide térünk most is vissza. És még meglepések is érnek. A Sprawl II (Mountains Beyond Mountains) című szám szintipopja például bátor újítás, miközben nem lóg ki a nagy egészből.

De nem véletlenül kellett lerocklemezezni a Suburbst. A lemez egyik vesztese, nekem úgy tűnik, Régine Chassange, akinek ugyan vannak számai, például a Sprawl II, általában mégsem tud igazán érvényesülni. Ez pedig az egész csapat teljesítményén meglátszik. Főleg azért, mert gyakorlatilag alig van olyan rész a lemezen, ahol Win Butlerrel egymásnak felelgetnének. Kettőjük kamaradarabja volt az Arcade Fire személyességének egyik titka. Olyan volt, mintha mindennapi dolgaikat beszélnék meg egymással, mi pedig ezt kívülről megfigyelhetnénk. Súgdolózás helyett most frontálisan szembefordulnak a közönséggel, és éneklik a mondandójukat. Ez nagyon komoly különbség, bár önmagában nem feltétlenül baj, hiszen a rockzene alapvetően erről szól, és különben is, társaságban így illik viselkedni.

A zenét pedig most már nem olyan nehéz leírni. Ahogy fokról fokra közeledtek az amerikai hősrock-kultusz, Neil Young, Tom Petty, Bruce Springsteen felé, úgy lett egyre megfoghatóbb. Ebben persze van ellentmondás, hiszen alig két bekezdéssel feljebb írtam, hogy mennyire a saját nyelvükön szól az egész. Ha megpróbálom belülről nézni (nyilván nem lehet, de elképzelem), teljesen logikus, hogyan jutottak mondjuk a Laikától ide, és nem érzem azt, hogy ehhez bármit is fel kellett adni. Ha viszont kívülről nézem, akkor azért feltűnő, hogy most már eszembe sem jutna velük kapcsolatban a Pixies és az egész vallásos megfoghatatlanság.

Egy fantáziadús, érzelmes, ötletes és minden szempontból nagy rockzenekart látok inkább, ami persze egyáltalán nem lebecsülendő dolog, csak megvannak a maga korlátai. Például, hogy nem változtatja meg az életemet (de még csak nem is érzem úgy, mintha megváltoztatná). Nem jön be egyenrangú szereplőnek a fontos pillanatokba, megmarad a helyén, ahová a modern rockzene, meg úgy általában a zene tartozik.

Ha pedig így nézem a lemezt, egyetlen kifogásom van csak, a hossza. 64 perc nagyon sok, simán lehetett volna számokat kihagyni, vagy akár a jókat összébb rántani, kifejezetten jót tenne az egész produkciónak. De ennyi, máskülönben okos, változatos, még mindig annyira jó számok vannak rajta, amit ennyire befogadhatóan kevés rockzenekar tudna megírni.

Szerencse, hogy a zenekarok nem olyanok, mint a barátok. Ha egy barátunk változik meg, nyilván nem tudjuk megcsinálni, hogy csak a régi énjével beszéljük meg ezentúl a személyes dolgainkat. Egy zenekarral viszont ez minden további nélkül működik. Továbbra is a Funeral szól majd, ha reményre lesz szükségem, a Neon Bible dalait veszem elő, ha valami nagy dologhoz keresek zenét. A kettő között a mindennapokra viszont a Suburbs is teljesen jó lesz.

Korábbi cikkeink	Meghallgatható az Arcade Fire új kislemeze! A garázsban a legjobb Izgalmas indie nyilatkozatháború! Flaming Lips kontra Arcade Fire Arcade Fire: Neon Bible
Kapcsolodó linkek	Arcade Fire hivatalos