A multikulti/tánczenés MIA-hoz hasonlított, és 2008 egyik legizgalmasabb popelőadójának kikiáltott Santogold bemutatkozó lemezével kapcsolatban le kell szögezni, hogy bár jó, különösebb karaktere nincsen, legalábbis első hallásra nem mutatkozik semmi ilyesmi. Ez egyébként nem az énekesnő hibája, egyszerűen azért van, mert jó hanggal rendelkező, különböző műfajokat keverő (rockot! reggae-t! szintipopot! soult! aztakurvamindenit!) tehetségekből/kedvencekből annyi, de annyi van, erről szól most a pop. Ez van, ha az ember egy terabájtnyi zenét hallgat meg naponta. Santogoldnak persze kialakulhat még viszonylag markáns karaktere, ám nem azért, mert sokféle zenét szeret, ugyanis mindenki sokféle zenét szeret.

A lemezt nyitó, Lower East Side-i sznob művészekről szóló, az idei év eddig leginkább az emberbe égő slágeréből (refrénjéből), az újhullámos L.E.S Artistes-ből, valamint a még annál is fűlbemászóbb/potensebb indierockos You’ll Find A Way-ből elsőre az tűnik fel, hogy Santogold jellegzetes soulos torkát jellegzetesen fehérek által játszott zenéhez adja. Az énekesnő ki is jelentette nemrégiben, hogy aki a zenéjére azt mondja, hogy hiphop, az rasszista. A lemez valóban egyáltalán nem hiphop, viszont jellemző, hogy a Santogold népszerűségét hozó Creator egy okos színben feltüntetett, ám valójában rendkívül ostoba party-hiphop szám mégis, irritáló énekkel/refrénnel, és Eric Serrát idéző fémes tengeralattjáró effekttel.

Szerencsére a számos különböző producerrel (köztük a MIA mellől is ismerős Diplóval és Switch-csel) készült album összes száma jobb a Creatornél, Santogold mégis csak a lemez második felében találja meg a hangját. Az elsőben ugyanis, bár önmagukban élvezhetők a számok (külön kiemelném a dubos Shove Itet), azon erőlködik, hogy sokszínűnek hasson. Hiányzik a közös hang, de aztán a Creator után összeáll valami, olyannyira, hogy az utolsó öt szám dallam-, illetve zenei világa identitást nyer, a dalok együtt működnek a leginkább. Szó sincs róla, hogy egysíkúvá válna ekkor a lemez, sőt, csak sokkal szerényebb, és kevésbé egyértelmű. A hang, ami a Creatornél irritáló, az Unstoppable-nél végtelenül helyessé válik, a Lights Out és az I’m A Lady kedvesen visszafogott és ezért nagyon szerethető rockslágerek, a Starstruck elektronikája pedig jólesően puha és mély, nem tolakodó. A lemezt záró Anne (utolsó, ha nem számítjuk a teljesen felesleges, single-re való You’ll Find A Way-remixet) pedig a legjobb szám, a legkevésbé feltűnő, tele van finom apróságokkal (pl. szinte teljesen észrevétlenül egy lassú szintipopos alapra épül), Santogold hangja meg Kate Bushra és Gwen Stefanira egyszerre emlékeztet benne, de ne ijedjen meg senki, mert jó az. Remélhetőleg a második lemeznek nem Timbaland lesz a producere. (B)

A Ladytron a kétezres évek egyik leginkább fejlődőképes és legkarakteresebben megszólaló popegyüttese, volt már három lemeze, a legutóbbi Witching Hour pedig 2005 egyik legjobb albuma volt, úgy általában.

A két lány + két fiú felállású szintis-gitáros liverpooli csapat minden egyes új anyagával képes volt továbblépni/fejlődni, sőt, népszerűségével egyenes arányosan "mélyülni", közben pedig jellegzetes hangzását és (általában álomszerűnek nevezett) orgánumát is megőrizte. A törés a Velocifero esetében elsőre nem is tűnik fel, mert a lemez nem rossz. De az, hogy Alessandro Cortini (Nine Inch Nails) is besegített a lemeznél, és ezért néhány számnál kicsivel koszosabb hangzások, illetve szoftindusztriál ritmusok is vannak (Black Cat, Burning Up, vagy Predict The Day), az nem fejlődés, csupán azt mutatja, hogy Cortininek tetszik a Ladytron, és kész. Az album másik producere a franciaelektrós Vicarious Bliss, de ez kevésbé érződik. Az igazi baj az, hogy az új lemez minden egyes száma mintha single akarna lenni, ami igenis a lemez befogadásának rovására megy.

A Velocifero tele van erős dallal, ebből a szempontból talán a Ladytron eddigi legtöményebb anyaga, viszont emiatt még négy-öt hallgatás után is nehéz segítség nélkül felidézni, hogy mi is történik a huszonötödik és a negyvenedik perc között. A korábbi lemezekre, leginkább a Witching Hourra jellemző tagoltság és egyensúly helyett összemosódnak a dolgok, elveszik a lényeg.

A Velocifero (jelentése: "sebességet hozó", Lucifero ugye a "fényt hozó") az előző album elektronikus melankopopot zajosabb (shoegaze, hogyne) gitárral nyomatékosító hangzását folytatja, viszont kevésbé légies és sokkal töményebben slágeres. A lemezt a csapat szokása szerint feszült bevezető nyitja: az ötperces Black Cat az eddig talán legszuggesztívebb Ladytron-késleltetés (a csodálatos Mira Aroyo énekel benne bolgárul, mert még mindig bolgár), ezt követi az első single, a kovbojos alaplüktetésre épülő Ghosts, szintén jó dal (csak kicsit túl Depeche-es, bocs), majd az I’m Not Scared, ami pedig rendkívül, a szintitől a végén borsódzhat a hát. A karcosság ellenére megint kicsit hangsúlyosabb az elektronika a számokban, a Runaway és a They Gave You A Heart, They Gave You A Name dalok kifejezetten a Light & Magic lemezt idézik. Elemezhetnénk még, pl. hogy a Kletka hiába egy régi bolgár film zenéjének feldolgozása, attól még nem lesz jó, illetve hogy az utolsó három szám - a Velocifero talán legjobbjai, a vonósokat szervesen beépítő sötét/tempós Deep Blue, vagy az akusztikus/elektronikus Versus - a legvégén rámutat, hogy milyen lehetett volna még ez a lemez. De az egésszel mégis az van (ez nagyjából az ötödik-hatodik számnál tűnik fel), hogy a Velocifero az a pont, amikor a Ladytron megáll egy helyben és tartja a színvonalat, nincsenek igazán érdekes kilengések. Ez pedig sokszor unalmat és formulákat eredményez, mert az ember felfogja, hogy jók ezek a dalok, csak már nem érzi őket. (B-)