ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Én nem a testvérem vagyok! Freddy Cole a Millenárison B+

Linczényi Márk | 2008.11.07. 14:30|

A hetvenhét éves énekes-zongorista, Freddy Cole sosem tudott igazán kilépni híres bátyja árnyékából, de ettől még van olyan zenész, akit érdemes meghallgatni. A Millenáris Teátrumban sokan tettek így csütörtök este, és csak a szemüket kellett behunyni, hogy olyan legyen, mintha. De miért szemüveges minden bőgős?

Fotó: Csatári Gergely

Teltház volt kíváncsi a testvér és nagybáty (Nat King Cole-é, Natalie Cole-é) Freddy Cole-ra, aki bármekkora egyéniség is (gondoltam eddig), soha nem tudott, és nem is tud kitörni a rokonok ketrecéből. De lehetett reménykedni benne, hogy talán majd ma este. Fila és Klubrádió molinókkal kezdődött, rózsaszín-lila-kék színekben úszó felaggatott lepedőkkel folytatódott a Teátrum ízléstelensége (a koncert alatt sárga-rózsaszín sziromhullásos büntetésre váltott az intelligens fénysugárzás). Majd Freddy a szó legszorosabb értelmében kitotyogott a színpadra, és nagyon elegáns, nagyon kedves, nagyon igazi volt.

Belecsapott az első akkordba, és onnantól kezdve másfél órán keresztül még a tapsnak sem hagyott időt, úgy pörgette a műsort. Vagy én nem oldódtam fel rendesen az elején (valószínűbb), vagy nekik kellett egy kis idő, amíg igazán megtalálták egymást (nem valószínű), mert mintha az első számban a Cole által sokat éltetett Randy Napoleon gitárjátékával nem találta volna az összhangot a zongorával, vagy legalábbis nem volt teljesen világos a szerepük. Később teljesen visszahúzódott a törtető Napoleon, és csak akkor játszotta magát az előtérbe, mikor Cole otthagyta hangszerét, és sinatrás pózban énekelt, de akkor viszont zenekarvezetői szerepben gitározott.

A hangulattalan környezet ellen szembehunyással lehetett védekezni, így (ha nem látja senki, mert amúgy ez lehet ciki is) egy igazi füstös klubban érezhettem magam az ötvenes évek Amerikájában. Ez ugyanis az volt, pont az: tradicionális kombó, amely pont úgy is szólt. A Cole-on kívüli egyetlen eredeti tag, a dobos Curtis Boyd olyan feszesen hozta a szvinges ritmusokat, és olyan stílusosan játszott a dinamikával, amilyet ritkán hallani. A végén egy bluesban pedig a kísérő jobb karját rockos magasságba/lendülettel emelgette az ősz-fekete galamb. Elias Baily bőgőjátéka is kiemelendő: volt, hogy sétáló basszus stílusban egyedül kísérte az éneklő Cole-t, és itt megmutatta, hogyan kell úgy kísérni, hogy a harmónia hangjait jelezvén, egész zenekarként hasson. (Amúgy miért van az, hogy minden bőgős szemüveges?) Így ők ketten, a szigorúan vett ritmusszekció tökéletes alapot adott arra, hogy egy emlékezetes koncert legyen Freddy Cole első itthoni szereplése. De annyira azért mégsem volt az.

Egyrészt nem volt annyira érezhető a kapocs a közönség és Cole között, mint vártam (megint csak velem lehetett a baj), másrészt Cole egy valódi mintha-sztár. Hangja: mintha csak a testvéréé lenne. De nincs olyan gazdag. Zongorajátéka: mintha csak Petersoné lenne. De nincs olyan színes. Eleganciája mintha csak Sinatráé lenne... Na, ez viszont megvan: nagyon bájos, nagyon szerethető, sőt. A többszöri orrfújása, a krákogásai, köhögései, mikrofonállvány tologatásai, nyögött beszámolása nagyon emberközelbe hozták, akárcsak előre kikészített hatalmas fehér zsebkendői.

A koncert utolsó félórája azzal telt, hogy Cole tribute-olással próbálta bizonyítani, nincsenek komplexusai Nat és Natalie miatt, és jött az Unforgettable, a LOVE, a Mona Lisa, a Straighten Up And Fly Right, egymással összefolyva, becsülettel eljátszva. A közönség pedig vette a lapot, és Cole bizonyítása sikerrel járt, igaza lett. Az I’m Not My Brother I’m Me-vel pontot (matematikai bizonyító-lezárós fekete négyzetet) téve levezetése végére megfürdött a vastapsban, és eltotyogott.

Jó volt látni egy igazi nagy öreget onnan, jó volt hallgatni valakit úgy, jó volt érezni azt, és hogy nem akart újabbat, bonyolultabbat, mást. Csak egy karácsonyi családi vígjáték kövér hópelyhes főcímdalát.