ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Szépség, szomorúság, zaj - Fennesz, Stephan Mathieu, The Fun Years

Rónai András | 2009.01.05. 09:30|

Volt idő, nem is olyan régen, hogy a szépség és a "nem hagyományos hangokat használó zene", amit mondjuk akár röviden és leegyszerűsítve (és igaztalanul) akár zajnak is nevezhetünk, egymást kizáró dolgoknak számítottak. Olyan irányból közelített a zenéhez a "kísérleti elektronika", ahonnan vagy nem merült fel a hagyományos értelemben vett szépség lehetősége, vagy szándékosan elvetették az alkotók.

Utóbbi hozzáállás inkább az ipari zene hagyományát folytató elektronikus zenészekre volt jellemző, lásd például a szcéna egyik központi alakjának árulkodó című számát: cEvin Key: Beauty Is The Enemy (közreműködik az ipari zene atyja és anyja egy személyben: Genesis P. Orridge). A kevésbé harcos, inkább mondjuk hogy esztétikai (esetleg elméleti) érdeklődéstől vezetett zenészeket pedig lekötötte, hogy minél alaposabban megvizsgálják, milyen korábban elképzelhetetlen lehetőségeket nyújt a számítógépes és egyéb elektronikus hanggenerálás - ebbe egyszerűen nem fért bele, hogy olyan dolgokkal törődjenek, mint hogy ami ebből kijön, az hagyományos értelemben szép legyen. Nyilván ez leegyszerűsítése a dolgoknak, és nyilván voltak előzmények (például az akkoriban kísérleti körökben abszolút hivatkozási pontnak számító Mego kiadó vezetője, Pita 1999-es lemeze, a Get Out, amiről itt írtunk), de azért mégis revelációként hatott ebben a körben Fennesz: Endless Summer című 2001-es lemeze, ami megtalálta "a Beach Boys és a fehérzaj közös érintőjét", és rögtön állandó hivatkozási ponttá vált, és az is maradt máig.

Pont emiatt furcsa, hogy a rokonszenves osztrák férfiú utoljára 2004-ben adott ki szólólemezt (Venice); voltak ugyan közös munkái például Ryuichi Sakamotóval, de én nem ezért nem vettem észre, hogy mennyire várom már az új Fennesz-lemezt, hanem mert tényleg hivatkozásként állandóan jelen volt. A Black Sea 2008 vége felé jelent meg, és hát nyilván nem vert fel akkora port, mint az Endless Summer, de azért meglehetős mértékű lelkesedés fogadta. A Venice-nél sokkal inkább továbblépés ez a nagy sikert hozó régi lemez világától, miközben rögtön felismerhető, hogy ki játszik laptopon és gitáron (egyébként vendégek is segítenek). A legfőbb és legmeglepőbb jellemzője, hogy mennyire visszafogott és alulfogalmazott. Finom úszkálások hagyományos ambient-hangokkal és furcsább digitális zajokkal; egy-egy akkordbontogatás a gitáron, vagy hangok, amikről sejtjük, hogy eredetileg gitárból származhattak; mindenféle apró és lefojtott történés a háttérben; persze: zajok, de kicsit sem fülsértőek, inkább lefojtottan idegenek: nem tüntetnek idegenségükkel, csak finoman jelzik távolságtartásukat a megszokott, ismert hangoktól. Mindezt ritkásan, gazdaságosan (és tökéletes dramaturgiai érzékkel) rendezi el Fennesz. Csak néha engedi meg, hogy a zene eljusson valamilyen meghatározott dimenzióba: szomorú legyen, melankolikus, fenséges, vagy egyszerűen szép - bár pont ezért a magaslati pontok még erősebbek lesznek.

Elég sokszor meghallgattam a lemezt, és azt hittem, előbb-utóbb kiismerem, de nem. Látszólagos alulfogalmazottsága éppen hogy nem azt jelenti, hogy könnyű átlátni, hogy mi miért, mikor történik. Sikerül megőriznie a titkát, és sokadszorra is rejtélyes marad; ez nagyon jól esik (főleg, ha összevetjük az átlagos zenei terméssel - és nem is csak arra gondolok, hogy mennyi kiismerhető lemez van, hanem hogy ebben semmi problémát nem látnak, sőt, kifejezetten arra törnek, hogy rögtön az első pillanatban azonosítani tudjuk, fel- és ezáltal kiismerjük őket). Leginkább ettől van az, hogy bár nyilván nemcsak hogy nem "korszakalkotó" a Black Sea, de nem is ráz meg és nem képeszt el, azért egy igen szerethető, izgalmas alkotás. B+

Az 1999 óta lemezeket kiadó, emellett installációkat is készítő, oktató stb. Stephan Mathieu korántsem akkora "sztár", mint Fennesz, de azért ismertnek számít bizonyos körökben. Radioland című sokadik lemezén a rövidhullámú rádiójeleket használja fel kiindulópontként, amik ugye a rendes rádióadáshoz képest zajnak számítanak. Ez persze aligha újdonság, gondoljunk csak a hatvanas években aktív, majd hosszabb szünet után néhány éve visszatért Tod Dockstader műveire - ha nem tudunk rájuk gondolni, sürgősen pótoljunk. De az alapvetően monoton, érdes szürke zúgásként ismert alapanyag Mathieu kezén valami egészen mássá változik. Majdnem teljesen elsimított, majdnem teljesen tiszta, sok magas hangot tartalmazó szövet, amiben csak néha tűnik fel valami idegen anyag (például éneklő emberi hangok az utolsó számban). A hosszú darabok csak alig változnak: kicsiben finoman pulzálnak, nagyban pedig felerősödnek és végül elhalkulnak, de ez csak arra kell, hogy ne egyetlen, változatlan massza legyen belőlük, egyébként rendkívül egységes a hangzásvilág.

Az az érzésem, hogy legjobban egy vizuális hasonlattal lehet leírni a lemezt: olyan a hatása, mintha gyenge, téli napfénnyel bevilágított térbe bámulnánk, amiben nincs semmi határozott körvonalú tárgy - ugyanakkor mégsem teljesen üres, hanem van valami megfoghatatlan saját sűrűsége, talán csak ahogy a por kavarog a levegőben és finoman szórja a fényt. (Az egyik szám címe egyébként: Licht und Finsternis zum Auge - ez, ahogy az aranyos internet elárulta nekem, Goethe Színtana egyik fejezetének címe, ami a fény és a sötétség szemre gyakorolt hatásáról szól.) A Radioland hasonlít minden idők legjobb ambient zenéire, mondjuk 2007 egyik kiemelkedő lemezére, a Stars Of The Lid dupla albumára; csak éppen az úgy érte el, hogy a "nem történik semmi" nem unalmas lett, hanem nagyszerű, hogy teljesen áttekinthető, áttetsző volt - itt pedig ez a "sem nem semmi, sem nem bármi határozott dolog" közeg az, ami befogadja és körülöleli a hallgatót. A-

Ben Recht és Isaac Sparks The Fun Years nevű duója korántsem olyan ismert, mint az előző két zenész, bár Baby, It's Cold Inside című második lemezüket a Boomkat jelentős online zenebolt az év albumának választotta. Ami szerintem azért túlzás (hogy például jobb lenne a Portisheadnél), de értem a lelkesedést. Mind az öt hosszú-hosszú szám úgy kezdődik, hogy némi lemezsercegés(hez hasonló zaj) közepette elindul egy loop, egy önmagába csavarodó minimális dallam hol felismerhető hangszereken (zongora, gitár, szintetizátor), hol inkább csak valami búgás-zörgés ad ki valami dallamszerűséget. És ezután következik a trükk: a számok úgy gazdagodnak folyamatosan háttérbe szorított dallamtöredékekkel, új effektekkel, zajokkal és zörejekkel, hogy közben mégis végig lényegileg ugyanazok maradnak. Egészen a végéig, mert (vigyázat, újabb spoileres lemezkritika!) az utolsó számban egyszer csak megjelenik egy posztrockos fokozás, egyre magasabbra törnek a gitárok, míg aztán hamarosan vissza is veszik, nem engedik túlságosan elszabadulni az indulatokat.

Hatásos, de nem hatásvadász; dramaturgiailag tökéletesen felépített, de nem kiszámított; szép, melankolikus, de közben valahogy mégis fenyegető lemez ez. Hatásosságában ott van a Fennesz utáni elektronika, az avantgárd lemezjátszóizmus, a kísérleti ambient és a drone (meg talán a posztrock) minden eddigi tapasztalata; anélkül, hogy utalgatnia kéne, működtetni tudja mindazt, amit az elmúlt egy évtizedben a finomabb-szomorúbb kísérleti zene kifejlesztett. És bár már évekkel ezelőtt lehetett az embernek olyan érzése, hogy ezek a műfajok a standardizálódásban éppen azt veszítik el, ami kezdetben az éltető erejük volt, a Fun Years megmutatja, hogy azért ennek is volt értelme, lehet még mit kihozni ebből a hagyományból. B+

 

bright | 2009.01.07. 11:00 1
Na igen, a FENNESZ? Örömmel olvastam R.A. remek dolgozatát erről a kevésbé ismert, de zseniális bécsi mesterről (Christian Fennesz) és annak munkásságáról. Magam is csak 1-2 hete szereztem tudomást az új lemezéről, és azóta jószerével csak ez szól a fejhallgatómban. (Figyelem! Itt aztán valóban fontos a tökéletes hangminőség - lásd a cikket!) Így aztán örömmel nyugtázható, hogy e 2001-ben született, revelációként ható genre ("nem hagyományos hangokat használó, alulfogalmazó zene") nem halt meg születése pillanatában, ahogy azt sokan jósolták, hanem íme - csekély vagy éppen semmilyen hírverés mellett - 2008-ban olyan fenomenális albummal (Black Sea) jelezte virulenciáját, amely az év legeslegvégén (nov. 24.) való megjelenése ellenére is felkerült pár meghatározó szaklap évvégi toplistájára - és a Quart látókörébe? Mi lehet hát a konklúzió? Talán ennyi: ez a zsáner élt, él és élni fog! (Ahogy azt Lenin is megmondta. Vagy talán keverek valamit??? :)).
Szkítör | 2009.01.08. 21:17 2
Fennesznek ezzel kb egy időben megjelent egy kollaborációja is http://www.residentadvisor.net/review-view.aspx?id=5709
Csaba | 2009.01.09. 00:17 3
Fennesz zseniális! Emlékszem a Venice megjelenése után nem sokkal késöbb játszott U.H-n trafóban.Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt.Milyen remek lenne megint hallani!!!
cszn | 2009.01.09. 07:56 4
a stúdióalbumai fergetegesek. ahogy egy kedves last.fm kommentelő írta: "so much emotion..." már csak egy új tim hecker album kellene :P
flynn | 2009.01.09. 11:40 5
4: lesz hamarosan.
cszn | 2009.01.09. 12:16 6
úgylegyen!
flynn | 2009.01.09. 12:25 7
6: ezt most találtam, már infó is van: http://www.residentadvisor.net/news.aspx?id=10064 a jövő hónapban érkezik.
cszn | 2009.01.09. 12:38 8
7: ezt remélni sem mertem. a címe már jól hangzik. :) köszi
Szkítör | 2009.01.11. 00:13 9
"...nem azt jelenti, hogy könnyű átlátni, hogy mi miért, mikor történik. Sikerül megőriznie a titkát, és sokadszorra is rejtélyes marad;" én is így vagyok most vele, lement többször egymás után pár napja, meg most is, és mégis ugyanolyan érdekes sokadjára, néha szinte alig venni észre hogy már végig ért, jó kis "úsztatós" album szép zajokból :-)
bright | 2009.01.11. 17:38 10
Fennesz munkái szerintem nem (ilyenek) lennének a ?glitch? genre egyik atyjának, Oval-nak pld. a ?95-ös 94 Diskont-ja nélkül. Aki nem ismerné ezt a remekművet, és kedveli a bécsi mestert (igaz, ki más olvasna bele ebbe a topicba :)), feltétlenül hallgassa meg ezt az albumot is; nem fog csalódni.
cszn | 2009.01.12. 07:45 11
#9 már előre látom hogy pár év múlva ha előveszem, ugyanez az érzés fog majd el akkor is :) #10 felkerül a listára