ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Cigi az alkaron - beszámoló a Donaufestivalról

Sidó Zoltán | 2009.05.07. 13:20|
Címkék: kritikus

Az osztrákok bezzeg-fesztiválja, a Donaufestival nem ért véget természetesen a már ismertetett Sonic Youth-koncerttel, hanem további izgalmas fellépők is voltak. Közülük a Butthole Surfers azzal hökkentette meg kritikusunkat, hogy nem hökkentette meg semmivel; a Spiritualized hengerelt, a Raincoats pedig bebizonyította, hogy harminc év valójában semmit nem számít ide vagy oda.

Bár nem sok panaszom lehet a Donaufestivalra, az mégis zavaró volt, hogy kicsit nagyobbnak akart tűnni, mint ami. Elvileg minden este egy téma köré szerveződött, de ez elég erőltett koncepciónak tűnt mindjárt az első "rendes" napon, amikor a "Psychedelic night" keretén belül egymás után következett egy olasz progrock-legenda, New York-i zajdiszkó és a 80-as évek amerikai rockzenéjének egyik legundorítóbb zenekara. De ha még meg is bocsájtjuk ezt az erőltetett koncepciógyártást, még mindig ott éktelenkedett a bejárat előtt a Slum-TV-nek nevezett gyalázat, amivel elvileg a harmadik világ problémáira akartak reflektálni. Mindez úgy nézett ki, hogy "húzzunk fel három fabódét, és állítsunk oda köréjük néhány négert", így próbálva átéreztetni a kulturált osztrák fiatalokkal, hogy hát milyen siralmas is lehet az élet a Nairobi gettóban. Ők átérezték, majd bementek megnézni a Butthole Surferst.

Fotó: Florian Schulte

A nap első koncertjét a Goblin adta a belvárosi minorita templomban. Pontosan annyit tudtam róluk előtte, amennyit tudni illik, azaz hogy egy csomó horrorfilm zenéjét ők csinálták, meg hogy ugye feldolgozta az egyik számukat a Justice. Aztán a koncert közben persze kiderült, hogy ismerem a Profondo Rossót, meg az Holtak hajnalának zenéjét is, ami jó volt, mert nem éreztem magam annyira elveszve a baljós hömpölygésben. Ez volt egyébként életem első progrock koncertje és minden nyitottságom és előzetes jóindulatom ellenére pont olyannak találtam, mint amilyennek az ilyesmit azelőtt elképzeltem. De nemis a szintikkel körülbástyázott Maurizio Guarini, az eltorzult arccal szólózó Massimo Morante, vagy a koncertvégi összeölelkezős meghajlás volt a legfurcsább, hanem az az érzés, hogy nem tudok aktívan részt venni a koncerten. A punk ugye eltüntett minden távolságot zenekar és közönség között, amit én, aki tizenegy évvel '77 után születtem, magától értetődőnek veszek és eddig nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy lehet ez másképp is. A Goblin viszont nem csak azzal határolta el magát tőlünk, közönségtől, hogy a tagok szinte egyáltalán nem kommunikáltak velünk (kivéve a turnéra szerződtetett fiatal szintist), hanem hogy felmentek a színpadra, elhelyezkedtek a hangszereik mögött és onnantól kezdve csak a figyelés, a néma befogadó szerepe jutott nekünk. Ez a zene ugyanis nemhogy nem tűnik túl közelinek a sok váltás és bonyolult hangszeres megoldás miatt, de még csak tánccal, vagy valami mozgással sem vehetjük ki a részünket belőle, mivelhogy erre egyáltalán nem alkalmas. Így maradt a tétlen ácsorgás, ami azért mégsem volt teljesen unalmas, plusz tényleg nem is emlékszem, mikor láttam utoljára élőben összeölelkezős meghajlást. B-

A nem sokkal később kezdődő Black Dice gyomorszaggató és herefájdító koncertjét most nem részletezném, mert gondolom, akit érdekel, az úgyis ott volt a Sirályban másnap, a Zombie Zombie fellépésébe pedig azért nem mennék bele nagyon, mert egyszerűen szar volt. Egyrészt: hány bőrt lehet még lehúzni a zombis zenekarnevekről? Ha nem számítjuk a White Zombie-t, vagy a Zombie Nationt, akkor is ott van még a Zombies, a Zombi, meg még Zomby is, így utólag, a névválasztás alapján pedig már nem is tűnik olyan meglepőnek az a fantáziátlan, dögunalmas koncert. Pedig én eleinte bizakodó voltam, a lemezükön afféle modernizált krautrock volt, hasonlított a Holy Fuckra kicsit, ami jó jel, de hát végül mégsem úgy sült el a dolog, mint vártam.

De hát kit érdekel két bénázó francia idióta, amikor a következő fellépő a Butthole Surfers? Az, hogy újra a "klasszikus" felállásban turnézik a zenekar, kábé tizedannyi érdeklődést sem keltett, mint mondjuk a Dinosaur Jr újraösszeállása, mivel a Butthole Surfers – bár gyakran cserélődő tagokkal és kisebb-nagyobb szünetekkel, de – azért lényegében mindig létezett. A zenekar magját alkotó Gibby Haynes énekes és Paul Leary gitáros végig kitartott és a '83-ban csatlakozó King Coffey dobos is végig velük volt. A jelenlegi felállásban azonban a nyolcvanas évek második felének csúcskorszaka óta nem zenéltek együtt. A Butthole Surfers akkoriban fejlesztette tökélyre az idegbeteg, széttrancsírozott zenéjét (Locust Abortion Technician) és sokkoló élő fellépéseit, amikhez egy hatodik tag, Kathleen Lynch asszisztált, akinek feladata elsősorban a meztelenkedés volt, de ha úgy adódott, szemrebbenés nélkül odaszart a színpad közepére. A zenekar aztán szépen lassan konszolidálódott: '88-ban kiköltöztek egy rancsra Austin mellé, ahol felvették addigi legvisszafogottabb lemezüket, a Hairway To Stevent. A sikoltó, agyongerjesztett gitárokat akusztikus pengetés váltotta fel és Gibby is hangjának eltorzítása nélkül kezdett el énekelni. Egy szolid rockzenekarrá váltak, akik egy lemezükhöz John Paul Jonest, a Led Zeppelin egykori basszusgitárosát kérték fel producernek, majd 1996-ban csináltak egy aranylemezt (Electriclarryland).

Én a koncert előtt elsősorban a korai dolgaikból voltam felkészülve, arra számítottam ugyanis, hogy a Dinosaur Jr-hoz hasonlóan ők is csak az első lemezekről játszanak majd. Ehhez képest vér és hányásszag helyett egy korrekt rockbandát kaptam, ami rendben is lett volna, ha a tagok nem próbáltak volna meg keménykedni – mindez azonban sajnos csak a grimaszolásban merült ki, pedig erre aztán igazán semmi szükség nem volt. Akik annyi éven keresztül rémisztgették Amerikát, mint ők és aki Kurt Cobain szobatársa volt a rehabon, mint Gibby, annak én anélkül is elhiszem, hogy kemény csávó, ha nem nyomja el a cigit az alkarján és nem vág hülye pofákat. Ezeket a pózokat leszámítva viszont egy teljesen korrekt rockkoncertet adtak és azóta érdekesmód a korai anyagokból is kihallom a későbbi évek középutas rockzenéjét (lásd pl. a Hey című számot az első ep-ről). B

A másnapi Sunset Rubdownról nem sokat tudnék mondani, mivel én őket valahogy sosem hallgattam, mindenesetre a koncertjük pozitív élmény volt, mégha a dalok néha túl hosszúnak és túl összetettnek is tűntek. A nem sokkal később kezdő Spiritualized ellenben olyan zsigeri koncertet adott, amibe egyszerűen képtelenség belekötni. A tavalyi lemez meghittsége és letisztult szépsége után élőben is valami hasonlót vártam, amit Jason Pierce egy kimondottan nagyszabású, hangos rockkoncerttel cáfolt meg.

A hófehérbe öltözött, napszemüveget viselő Pierce felsétált a színpadra, nyakába vette a gitárját és belekezdett a Songs In A&E legjobb számába, a dübörgő You Lie, You Cheatbe. Elképesztő hangerő, pontosan kiszámított fénytechnika – minden a helyén volt, egy profi arénarock koncertet láthattunk gyakorlatilag. A setlist nagyrészt a korai lemezek dalaiból volt összeállítva, természetesen a csúcslemeznek tartott Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space-re helyezve a hangsúlyt, de elhangzott két Spacemen 3-szám is: a Walking With Jesus és a záró Take Me To The Other Side. A koncert alatt Pierce egy szót sem szólt, de még csak szünetet sem tartott – tökéletesen megkomponált előadás volt; a csillagbámulós, csendes dalok pont annyi ideig tartottak, hogy az ember még ne kezdjen unatkozni, utána viszont jött két állonvágó döngölés, hogy aztán megint visszakanyarodjunk az égbe. Fantasztikus, lehengerlő élmény. A-

Az utolsó nap a csajoké volt; a Chicks On Speed válogatta össze az előadókat – csupa lányzenekart – de sajnos nem túl jó ízléssel. Teljesen amatőr francia gimnazistazenekartól kezdve (Koko Von Napoo) menőnek számító, ám annál iszonyúbb leszbikus rapduóig (Yo! Majesty) volt minden, de egyedül az egyik volt Le Tigre-tag által alapított MEN nevű háromtagú diszkócsapat volt képes értékelhető koncertet adni. Meg persze az est fő fellépője, a Raincoats.

Én nem is tudtam, hogy még léteznek, amíg a Donaufestival programjában meg nem láttam a nevüket. Ismertem az első két lemezüket, amik igazán csodálatosak és furcsák, ugyanis a dalokban bár egy épkézláb dallam, akkordmenet, vagy ritmus sincs, mégis szép egésszé állnak össze és ebból az őrületből valóban bájos dalok születnek. De hát azóta mégiscsak eltelt majdnem harminc év! Mint kiderült azonban, a Raincoats tagjai ugyanazok az infantilis csitrik, mint voltak: a pöttyös ruhában ugrabugráló Gina Birch és a komótosan pengető, vagány Ana Da Silva ugyanolyan bolondosak voltak mint régen lehettek. Fésületlen dalaikat nagyon lelkesen játszották és végül a fesztivál egyik legjobb hangulatú koncertje volt az övék. B+