The Horrors: Primary Colours

B+

Várakozások: Két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezével a Horrors azt a bizonyos 2004-es hullámot követő, meg úgy általában a kétezres évek első olyan újvonalas posztpunk zenekarává vált számomra, amelyet tényleg képes voltam szeretni. A Strange House egy igazán pimasz és faragatlan lemez volt, ráadásul a húszéves tagok kortársaikkal és az új indie/posztpunk színtérrel ellentétben valódi szemétláda és rohadék zenékhez nyúltak vissza, pl. a Crampshez és a Birthday Partyhoz meg a hatvanas évek obskurus szörféhez, illetve annak földalatti trashkultúrájához. Meg Chris Cunningham is készített nekik egy klipet (méghozzá hatéves szünet után rendezett ismét), ami szintén sokban hozzájárult a babaarcúan gonosz, vagy inkább gonoszkodva babaarcú pszeudo-gótikus imidzshez. De a Horrors körül leginkább nem az együttes kinézete miatt alakult ki kultusz (vagy inkább felfokozott várakozás), hanem azért, mert egy szinte hibátlan lemezt követően nem sokkal szóba került egy második terve is, ami ilyenkor nyilván annak a próbája, hogy mennyire volt blöff az a bizonyos első. Aztán először bejelentették, hogy Chris "nem is zenész" Cunningham lesz a lemez producere, aztán pedig azt, hogy Geoff Barrow, a tíz év után tavaly megrázó erejű lemezzel visszatérő Portisheadből. Végül mindketten producerek lettek (illetve egy Craig Silvey nevű harmadik is).

Eredmény: A Primary Colourst hallgatva pedig elsőre az tűnik fel, hogy a Horrors két irányba mozdul el egyszerre. Az első lemez veszett horrorpunkos hangvételéhez talán csak egy szám (New Ice Age) kanyarodik vissza, Faris Badwan máskülönben egészen furán énekel, nem pedig ordítozik, a Horrors pedig meglepően gyakran nyúl a posztpunk korszak kézenfekvőbb megoldásaihoz, olyanokhoz, amik mondjuk az Editorshoz hasonló zenekarokat is ihlették. Mert nem feltétlenül a Horrors Geoff Barrow-val készült új lemezén számít arra az ember, hogy egy dal (Scarlet Fields) basszustémája a Gräuzone együttes Eisbär című számára emlékezteti majd, még ha jó is az a dal. Feleslegesnek hat (ennél a lemeznél legalábbis elterelésnek vagy kissé időpocsékolásnak) az a Joy Division-szerű szomorúság is, mint pl. az I Only Think Of You. Másrészt viszont, és ez a jellemzőbb szerencsére, a Horrors (azaz feltehetően Barrow) olyan hangokat talál meg itt, amik zavarba ejtően mélyre nyúlnak. Nagyságrendekkel érzelmesebb ez a lemez az előzőnél, ugyanakkor jóval zárkózottabb és indirektebb is. A szintik, amik a Strange House-nál vigyorogva döfködtek, azok itt torz éteriséget idéznek, harmóniák és majdnem harmóniák szólalnak meg a pillanat gerjesztette szintetizátorhangokon, de mégis harmóniák, vagy majdnem azok.

Zajos lemez a Primary Colours, egyszerre kapcsolódik bele az amerikai módra széttorzított és csengettyűs brit popzene hagyományába (Who Can Say, Jesus And Mary Chain, I Can’t Control Myself) és mozog előre és hátra, talán túl sokat is. Mégis nehezen hasonlítható a hangvétele bármi egyébhez. Erre a legjobb példa a Primary Colours keretét adó első és utolsó szám. Az előbbi (Mirror's Image) lemezt indító enós texturája majd a "német elektronikus pszichedéliát" idéző loopja a nyolcperces Sea Within A Sea-ben bontakozik ki teljesen, ezzel pedig a Horrors egy lemeznyi késleltetés után a legvégén éri első, igazi és egyetlen kiteljesedését: a lemez legfelemelőbb és leghátborzongatóbb pillanata és hangzatai azok. Ennek ellenére (vagy épp ezért, hiszen azt a számot már korábban bemutatták) mégis csonka lemeznek hat a Primary Colours. Mert a Strange House megelégedett azzal, hogy pofátlan, és ezáltal teljesebb is lett. A Primary Coloursnál viszont nem mindig világos, hogy mi az az egész, amit elképzelt az együttes, csak az, hogy a végeredmény zavarbaejtően közel jár valamihez. Mesterműnek készült, cserébe különleges és rendkívüli lett.

Kinek ajánljuk: Aki szeretne hallani egy igazán nagyratörő lemezt. (PK)

The Maccabees: Wall of Arms

B-

Várakozások: A 2003-ban alakult indierock zenekar tagjai jelenleg Brightonban élnek és írnak. Korábban Londonban tették ugyanezt, de a sós levegő és a kavicsos tengerpart hívásának nyilvánvalóan ők sem tudtak ellenállni. Az iskolai barátságból szerveződő együttes egyik alapító tagja, a végtelenül izgalmas nevű Robert Dylan Thomas 2008-ban egy barátságos rehabilitációs központ segítő karjaiba dőlt. A fiatal férfiak első albuma 2007-ben jelent meg Colour It In címmel. Nevüket a Bibliából választották, úgy hogy felütötték a könyvet, és a Maccabees meg ott volt benne. Később azért azt is elmondták, hogy valójában egyikük sem vallásos, csak hogy helyükre kerüljenek a dolgok, már ha valaki az X-Ray vagy a Lego című számok rövid indierock sprintjei után konzervatív nyakkendőt és/vagy cölibátus-gyűrűt képzelt volna a zenészek testére. Első lemezüket a Smiths-producer Stephen Street igazgatta, a Wall of Arms mögött pedig Björk és az Arcade Fire korábbi munkatársa, Markus Dravs producer ült.

Eredmény: Témaválasztásában egyértelműen monomán lemezt készített az ezek szerint a szerelemről legalább egy albumnyi mondanivalóval rendelkező Maccabees. A legtöbb dal ugyanis a mesebeli nagy You-nak címzett tempós futamokból szerkeszti magát, erős rímpárokat adva helyenként az Arcade Fire dallamvezetési és felfogásbeli megoldásainak. A Young Lions tulajdonképpen egy Neon Bible-újragondolás, az első kislemezt adó Love You Better pedig indító dalként kitörölhetetlenül beüti a kanadai szöget az ember fejébe. Van itt kérem szerelembe öregedés, a testeket helyettesíteni képtelen párnák, sőt, még a gonosz szavak elhallgatására való felhívás is. A Wall of Arms nem elemez, többnyire csak benyomásokról és hangulatokról beszél, egysoros hívó-frázisokkal dolgozik a többnyire alig pár hangot ismétlő gitárok felett. A számok ettől függetlenül megőrzik saját identitásukat, változatosak maradnak és kényelmesen, jó ütemben követik egymást a lemezen, a mozgalmas slágerektől el egészen a visszafogottan befelé forduló dalokig, melyek egyébként szintén megmaradnak a működőképes pop vidékein. Az album egyetlen érzékenyebb és talán sebezhető pontja, hogy többszöri hallgatás után is kitüremkednek a hangok közül a Smiths és az Arcade Fire hatásai, amiket persze be lehet tudni annak, hogy ezek a fiúk is hasonlóképpen gondolkodnak, de sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a határozottabb producerek érdekérvényesítő képessége azért még mindig sarokba tudja állítani a Maccabees öndefiníciós törekvéseit.

Kinek ajánljuk: Akiket nem zavarnak a helyenként egyértelmű és kicsit rozsdás idézetek. (SP)

Akron/Family: Set 'Em Wild, Set 'Em Free

A-

Várakozások: 2007-ben az év legjobb lemezei közé választottam az Akron/Family: Love Is Simple című "minden, ami jó volt a hippi-zenében és azon túl" típusú lemezét, és azóta is rendszeresen meghallgatom csak úgy, színtiszta örömszerzési célból, többször, mint bármi mást abból az évből. Úgyhogy el is határoztam, hogy a következő, negyedik lemez után eldöntöm, hogy felírom-e az Akron/Familyt a Legjobb Amerikai Rockzenekarok-listámra. Ezek után olyan nagy volt a nyomás rajtuk, hogy Ryan Vanderhoof ki is lépett. A maradék három tag aztán szerzett maga mellé egy csomó vendégzenészt meg Chris Koltay társproducert (aki nem magyar, viszont az ő stúdiója a legmenőbb egész Detroitban), és bátran felvette a mindent eldöntő negyedik lemezt.

Eredmény: Az első néhány hallgatás nem volt igazán bíztató: oké, erősen kezdődik, de aztán jön egy csomó lassú-szép-unalmas szám, egy kis zajongás, meg még a végén valami. Aztán valahogy csak újra meg újra meg kellett hallgatnom a lemezt, nem (vagy nemcsak) azért, mert nem akartam, hogy rossznak bizonyuljon, hanem mert vonzott benne valami. És idővel egyre jobb lett. Kiderült, hogy a lassú és szép számok valóban lassúak és szépek, de nem unalmasak ám középtávon, hanem egyre több finomságot lehet bennük felfedezni. Hogy milyen jó helyen vannak ott azok a fúvósok; hogy milyen ravaszul működik néhányban a szinte már rejtett elektronikus trükközés, meg a - talán, de nem feltétlenül - dobgépes, mindenesetre finoman mechanikus alap (ennyiben akár még a TV On The Radio első lemezét is megidézi, de ez csak harmincadik hallgatásra esett le). Furcsamód - és ez éppen hogy nagyon jó - az is többedszerre esett le, hogy milyen elképesztő dallamérzékenységük van az Akron/Family tagjainak: az elsőre akár jellegtelennek tűnő dallamokról idővel kiderült, hogy már-már kivakarhatatlanul a fülembe másztak. Persze most is jellemző a stílusok közti bátor csapongás: a nagyszerű nyitószám, az Everyone Is Guilty igen ravasz ritmussal indul, van benne afrikai hatás is, meg funkos szaggatottság, színtiszta hard rockos megoldások, pszichedélia és hippiskedés. Később előkerülnek még más műfajok is, rockos jammelés és elszabadult zajongás, folkos nyugalom és valódi hörgés, gospel és mifene. De szemben azzal, amit egyes rosszindulatú kritikusok írnak az interneten, nem arról van szó ám, hogy az Akron/Family zabolátlanul azt csinálja, ami eszébe jut - illetve igen, de közben meg azt csinálja, amit a dal (A Dal) követel, és ez a két dolog ugyanaz. (Erre alkalmaztam az előző lemeznél az anyanyelv-allegóriát.) Úgyhogy végső soron, ha annyira nem is, mint a Love Is Simple, de a Set 'Em Wild... is nagyszerű album, úgyhogy fel is írtam az Akron/Familyt arra a listára.

Kinek ajánljuk: Álmodozó poszthippiktől kíváncsi rockereken át akár a kísérletező zene rajongóiig sok mindenkinek, csak türelemmel kell hozzá közelíteni. (RA)

The Enemy: Music For The People

C-

Várakozások: Az Enemy 2007-ben, a legújabbkori brit gitárreneszánsz sűrűjében tűnt fel, és a szigetországban igen hamar a legnépszerűbb új zenekarok egyike lett, elsősorban a valamire mindig nagyon-nagyon dühös, kietlen iparvárosi, mackófelsős fiatalok körében, picit lemaradva a hullámnak anno az egyik első nagy lökést adó, némileg szellemesebb Hard-Fi, és a távolságtartóbb Arctic Monkeys mögött. Ahogy az egyszerű, közösségi együtt kiabálásra tervezett, kamaszos kilátástalanságot és/vagy tettrekészséget közvetítő szövegek, úgy maga a zene sem volt sem különösebben csavaros, lévén a trió minden különösebb izgalom nélkül – jóllehet lelkesen és hatalmas elánnal - pakolgatta egymás mellé a Jam/Clash/Oasis/Phonics stb. hagyatékából visszamaradt, hagyományos brites rockkliséket. Az pedig már a bemutatkozás kapcsán is egyértelműnek tűnt, hogy dühös-punkos attitűd ide vagy oda, az Enemy mindjárt a stadionokat, vagy legalábbis a fesztiválok nagyszínpadát célozza meg, és ebből – dacára minden trendváltozásnak - azóta sem kellett lejjebb adnia Coventry fiatalságának.

Eredmény: Nehéz helyzetben vagyok ezzel az albummal, mert egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy egyrészt mennyire van ez itt komolyan gondolva, és ehhez mérten mennyire kell komolyan venni. Mert egyfelől úgy-ahogy, műfaji produkcióként működik, érezhető az akarat meg az ambíció, a még nagyobb szabásúra kerekített hangzás, a hozzáadott vonósok, zongora és női vokálok, a párezres fesztiválközönség által kórusban gajdolható refrének, illetve a megszokott túlfűtött, lelkesítő attitűd miatt is, és ez a része rendben is volna. Másrészt viszont sokszor fullad (szándéktalan vagy szándékos?) kaján/szerencsétlen ön- és stílusparódiába a dolog, ami viccnek egyszerűen rossz, őszinte vállalásként pedig egyenesen elborzasztó. Nem a nyilvánvaló hatások jelentik a gondot, hanem például az, hogy mennyire buta és ócska húzás egy szimpla Stereophonics-koppintást Led Zeppelines csavarokkal bombasztikus stadionhimnusznak hazudni (Elephant Song), vagy az, hogy a papíron még szórakoztatónak tűnő "Rocks"-korszakos Primal Scream-baggy-Roxette egyveleg (No Time Fo Tears) mekkora tévedés is valójában. Az igazán szomorú pedig az, hogy ez még mindig a lemez jobbik fele. Ha egy zenekar hébe-hóba megidéz, beépít ismert vagy kevésbé ismert klasszikusokat, semmi gond, sőt, tök szórakoztató feladat ezeket kimazsolázni, jó esetben lehet szó egyértelmű tisztelgésről, ironikus/jóízű viccről, vagy valami egészen meglepő, váratlan húzásról. Na itt aztán nincs se meglepetés, se poén, de még a fejünket sem kell különösebben törni; a zenekarnak sikerült újra megírnia London Callingot és a Rock The Casbah-t (itt: 50st State és Don’t Brake The Red Tape), valamint a Common People-t (Nation Of Checkout Girls – a lydonos ének valamelyest ment a helyzeten), és csak kicsit erősebb a Last Goodbye, ami olyan, mintha a Blur játszaná Robbie Williamstől a Millenniumot, vagy a Be Somebody, ami pedig a kihagyhatatlan Jam-es tiszteletkör, és akkor itt tényleg jobb, ha be is fejezzük.

Kinek ajánljuk: Azon fiatal, brit olvasóinknak, akik már nem várnak sokat az élettől. (SZSZCS)

Manökken Proletarz: Diszkréten élvezz!

C+

Várakozások: A négytagú, két lány + két fiú felállású Manökken Proletarzt mind zeneileg mind pedig szövegi szempontból a Kispál és PUF féle magyar alternatív rock vonalán szokás meghatározni, ebben nyilván az is közrejátszik, hogy Manökken Proletarz a Kiscsillag előzenekaraként lépett fel sokat. Slágeres ugrándozásra vagy középtempóra írt rockdalok, tinglitanglik meg popos zúzások, köznyelviségükben is néhol absztrakt faviccként ható szövegek, értelmiségi egyszerűség, ironikus kelet-európai melankogiccs stb., ehhez hasonló koordinátákkal írható le az eddig egy lemezt (Intim leveseskocka) és egy kislemezt (Tervszerű Megelőző Karbantartás) kiadó együttes, a Szigetszentmiklós-Halásztelek-Taksony-Budapest tengelyen: "ízig-vérig agglomerációs zenekar", írják magukról a MySpace-en. Most jelent meg új lemezük Diszkréten élvezz! címmel, ingyenesen letölthető az együttes honlapjáról.

Eredmény: A Manökken Proletarz egy gyakorlott koncertzenekar, bázissal rendelkezik, azaz vannak emberek, akik éneklik a dalait. Pont ez érződik a lemezen is: rajongóknak játszott bejáratott számok hallhatók rajta, melyek élvezetéhez mintha bizonyos személyes élmények is szükségeltetnének. Másrészt pedig inkább ep ez is, nyolc (azaz 7+1) szám hallható rajta, ami szintén azt sejteti kissé, hogy rátették azt, amit már jól kipróbáltak, azon túl nem nagyon erőltették meg magukat. Zenei szempontból a Diszkréten élvezz! alternatívnak álcázott konzumrock, nagyjából pont ugyanolyan, mint sok másik magyar alterrock zenekar hasonlója. A Manökken Proletarznak viszont van néhány egész jól megírt dala, szórakozató vokálja és dallama is, amellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül, hogy mindez addig élvezhető, amíg nem érthetőek a szövegek. Ez főleg a negyedik számtól (Tangó) hangsúlyos, ilyenek hangzanak el benne: "Tegnap én is olyan szexi voltam, mint a bikinis lányok a férfimagazinban", később pedig a műkörmök is megjelennek, illetve az, hogy "tökéletlen vagyok". Mindez persze jó sok iróniával ("Az adóhatóságnak ajóédesannya" – ennek a számnak egy része aztán zeneileg Pinkre emlékeztet). Még: "Anorexia nervosa nekem, másnak jut a kormányzati negyed"; aztán: "Szép lányok és szép fiúk, címlapra kerültök, mert megbeszéltük, és nem is fog nektek sokba kerülni". Sose gondoltam volna, hogy a Ludditák vendégszereplése valaha felszabadító erővel fog hatni rám: a címadó dalban épp ez történik, ami az egyik legjobb a lemezen, a másik meg mondjuk a szövegileg sem annyira rossz Megmondja majd című szám, amely több mint öt percen keresztül képes lekötni a hallgatót. Összességében a Manöken Proletarz Diszkréten élvezz! című lemeze nagyon is átlagos, és nem a zenei klisék miatt, hanem mert iszonyatos frázisokkal sulykolja, hogy nem is átlagos, mármint, hogy nem az a "műkörmös celeb", vagy mi. Jó, de ki az?

Kinek ajánljuk: Akinek a fenti szövegek nem másznak a képébe, és persze azoknak, akik voltak már koncerten, és meghallgatnák cd-n, amit ott szerették nagyon. (PK)

St. Vincent: Actor

B+

Várakozások: Morrissey óta kizárólag jófejeknek tudom elképzelni azokat az előadókat, akik ha nem is testükre festett feliraton, de legalább egy dalban, esetleg egy mű címében szólítják fel hallgatóikat arra: lépjenek velük házasságra. Nem csoda, hogy St. Vincent bemutatkozó cd-je, a Marry Me (2007) is azonnal szimpatikus lett nekem. Pláne, hogy korántsem ez volt az egyetlen pozitívuma a szép kritikákat begyűjtő albumnak, amelynek gazdagon hangszerelt, kórusokkal megtámogatott kedves indie-popjára egy nem is annyira kedves, mint inkább fura, nyomott atmoszférájú lemezvilág épült fel. Mindamellett az Egyesült Államokban Annie Clark néven született énekes-dalszerző pályafutásában szokatlanul éles váltásnak bizonyult ez a szólóprojekt, hiszen korábban mind a Sufjan Stevens-turnécsapat, mind a húsz-harminc tagot összefogó Polyphonic Spree gitárosaként ő többnyire a háttérben maradt.

Eredmény: St. Vincent valamennyi munkájának meghatározó vonása az emelkedettség. Amíg azonban a Polyphonic Spree-nél mindez egyfajta vallásos áhítatként csapódott le, szólóanyagait már sokkal inkább könnyű, testetlen lebegésként lehetne leírni. Ráadásul az első albumot helyenként jellemző keményebb megszólalást ezúttal teljesen mellőzte Clark, így az Actor hangulata még tovább finomodott és poposodott. Ennek kitűnő bizonyítéka a kezdő felvétel, a hömpölygő, a tangóharmonika-játéktól picit valószerűtlennek ható Strangers, vagy a szintén sodró lendületű kislemez, az Actor Out Of Work. Ugyanakkor, ahogyan az emelkedettség, úgy az ellentmondásosság is a Marry Me sajátja volt – s a sajátja az új anyagnak is. Hiszen egyfelől állnak a csengő-bongó dallamok, St. Vincent ártatlannak tetsző éneke, valamint a javarészt akusztikus hangszerek széles skálája, ami olykor musicales vehemenciával, olykor mesefilmes játékossággal egészül ki. Másfelől azonban ott áll a lemez számtani közepén a Black Rainbow utolsó percének nagyszabású instrumentális futama, ugyanennek megismétlése a Partyban, vagy a Marrow háttérben megbújó baljós kórusa, az addigi melódiákat durván felülíró disszonáns elektronikus hangjai, amelyek váratlanul megtörik a cd addig kiszámíthatónak gondolt menetét. A puha, bájos dalokat pedig többnyire nem túl bájos szövegek segítik meg (Laughing With A Mouth Of Blood). Mindezek eredményeként az albumon izgalmas hullámzás vonul végig, s bár itt-ott (pl. The Bed; Just The Same But Brand New) akadnak felvételek, amelyek az ígéretes kezdés ellenére unalomba fulladnak, az Actor maradéktalanul képes magára vonni a figyelmet. Így az utolsó, befejezetlennek tűnő dalra, a Sequelre is akár egy ígéretes folytatás beharangozójaként tekinthetünk.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik szívesen hallgatják a Bird And The Bee aranyos indie-popját, s emellett arra is nyitottak, ha egy lemezre elektronikából kevesebb, akusztikus hangszerekből viszont jóval több jut. (GE)