Részt venni az All Tomorrow's Parties valamelyik kiadásán az utóbbi években egyfajta felnőtté avatási ceremóniává vált minden zenebuzi számára. A Quart három szerzőjének május második hétvégéje jutott. Minden ATP-nek van valamilyen vezérfonala, többnyire a szervezők felkérnek valami nagyon híres és kultikus zenészt, hogy legyen szíves az aktuális fesztivál kurátoraként annak programját összeállítani. Nekünk viszont egy olyan verzió jutott, amely műsorának egyik felét maguk a szervezők, a másikat pedig a látogatók szavazatai állították össze. Ez volt a Fans Strike Back, már másodszor; és ékes bizonyítékaként annak, hogy a híres és kultikus zenészeknek több eszük van, mint rajongóiknak vagy a zenei fesztiválok szervezőinek, szokatlan módon ezen az ATP-n nem volt teltház.

A helyszín Minehad, klasszikusan angol kisváros egészen közel Waleshez. A település szélén, a tengerparton áll a Butlins üdülőfalu-hálózat itteni kirendeltsége. Nehéz elmagyarázni, hogy pontosan mi ez, nagyjából a zánkai úttörőtábor és a Lurdy Ház kombinációjaként érdemes elképzelni. Az úttörőtábor épületeiben, többágyas apartmanokban lehet aludni, a koncerteknek pedig a pláza különböző nagyobb termei adnak helyet. Ez bizarrul hangzik, ám a valóság sem kevésbé az. Az első napunk rá is megy a furcsálkodásra, aztán megszokjuk. Végülis nem rossz az, ha egy fesztiválon ágyban alszik az ember, van konyhája és fürdőszobája, a küzdőtereket padlószőnyeg borítja, és simán lehet a helyi Burger Kingben ücsörögve megtekinteni a Shearwater együttes koncertjét.

A közönségben kevés a tizenéves, a hétvége programjának hatására viszont meglepően sok a metálos. Mindenki nagyon barátságos, mindenki nagyon kulturált, bár talán inkább konferencia-hangulat van, mint fesztivál-. Az együttesek lazán keverednek a közönséggel a többi koncerten, azon pedig külön jót röhögünk, amikor vasárnap délután a bágyadt napsütésben a stonermetál talán két legnagyobb alakját, Matt Pike-ot és Al Cisnerost látjuk a napon sütkérezni az úttörőtáborban. Csak úgy, félmeztelenül, a kibaszott szutykos, varacskos, mocsári riffjeik nélkül!

Miután feltöltjük a konyha hűtőjét és elfogyasztjuk a hétvége első fish and chipsét, az M83 koncertjére esünk be. Az elektronikus shoegaze-nek borzasztóan rosszul áll a még világos, sátortetővel borított nagyszínpad a gyorséttermek és a játékgépek közt, a közönség sem nagyon veszi a lapot. Anthony Gonzalesnek egy divatos kisasszony és egy energikus dobos segítenek, de nem sokat. Amit láttunk, azok közül egyértelműen ez volt a leggyengébb koncert. C (BM)

Fotó: Gyökér Erika, Rónai András, Stu.Green, wiaiwya

Az embernek nincsenek nagy elvárásai egy nagyjából hat éve lejárt novelty acttel kapcsolatban, pláne ha a programfüzet azt mondja, hogy Andrew WK Solo Show, de egy fesztiválban éppen az a jó, hogy akkor rúg pofán, amikor az ember a legkevésbé sem számít rá. Andrew WK márpedig a szó legszorosabb értelmében pofán rúg. Unalmas és szándékosan elnyújtott felvezető monológja után beindul a háttérzene, és elszabadul a pokol. Azt eddig is tudta az emberiség, hogy a Manowar és a Scooter keresztezéséből csakis valami zseniális születhet, ám eddig senki nem volt elég bátor és okos ahhoz, hogy sikerrel bonyolítsa le a kísérletet. Andrew WK-nek viszont sikerült.

Miközben a klasszikus slágerek (Party Hard, I Love NYC, I Get Wet) lebutított, döngölős alapja szól, a fehér farmerből és fehér pólóból álló egyenruhába öltözött Andrew WK headbangel, öklöt ráz, ordít, ugrál, de elsősorban mégiscsak headbangel. Időnként pedig a gatyájába dugja a mikrofont, és úgy üti a színpadon álló zongorát, ahogy Jerry Lee Lewis óta kevesen. A közönség már ekkor is a tenyeréből eszik, ám ekkor elkezdenek tovább súlyosbodni a dolgok. Először egy, a feje helyén óriási lufit viselő karakter, Bad Brilliance mászik fel a színpadra, utána egy Aleister X nevű, tréningruhás goth, mindennek a tetejébe pedig maga David Tibet a Current 93-ból. Bad Brilliance toastol, David Tiber csak sikoltozik, Aleister X pedig lenyomja a hétvége talán legjobb szövegét "this next song is about indie Auschwitz". Van olyan szempontrendszer, amely szerint ez volt a hétvége legjobb produkciója. A (BM)

A sok rockzene közt a hétvége egyik kakukktojása az Antipop Consortium. Ők néhány éve voltak divatosak IDM-alapokra rászövegelt, fehérember-barát rapjükkel, ma viszont már nem túl érdekesek. Ez volt ráadásul az egyetlen koncert, amelynek nem volt tökéletes a hangosítása, így helyenként szimplán idegesítő volt a szétfolyó zaj és a több, egymást túlkiabáló mc. C (BM)

A Jesu, ami most élőben Justin Broadrick mellett még egy gitárosból állt (Diarmuid D a neve, de nem ez a durva, hanem hogy ezt a Twitterről derítettem ki), meg a Godfleshből ismert dobgép helyett egy laptopból, annyit pöcsölt a beállással, hogy azalatt a Napalm Death lejátszott volna húsz számot. (Aki hiányzott volna arról az énekóráról: Justin Broadrick ezzel a zenekarral alapított meg először egy teljes stílust, bár a legendás Scum lemez A oldala után kiszállt.) A Jesu ugye belső fejlődésének következtében eljutott a shoegaze-hez, és mintegy véletlenül összetalálkozott a zeitgeisttel; én ezzel a fejleménnyel annyira nem vagyok elégedett, de ezen a koncerten szerencsére a rohadt hangos (a fesztiválon a leghangosabb) gitárok nemcsak a kásás melankóliát hozták, hanem a szétkenős effektezés mellett volt bennük azért megfelelő mennyiségű durva torzítás is, a számítógépes alapok pedig kellő mértékben felidézték a régi, kietlen-ipari időket. Úgyhogy az általam hallott lemezeknél jóval élvezetesebb volt a Jesu a koncerten, a teljes, letaglózó hatást csak egy dolog rontotta le, hogy Justin Broadrick néha megpróbál énekelni, de még mindig roppant hamis. Élő legendáknak persze ezt könnyebben megbocsátja az ember, pláne, ha az ének alig hallatszik, de azért emiatt B+. (RA)

Az első napot záró fellépő, a Fuck Buttons lemezéhez képest sokkal táncosabb produkcióval állt elő, amiért hálás is volt a sok okosság között azért bulizásra is vágyó közönség. A színpadon egymással szemben, egy asztalnyi szintetizátor és mindenféle kütyü két végén álló duó pszichedelikus, széjjelfilterezett zümmögése alá itt viszonylag döngölős ritmus is került. Így egyrészt lehetett rá táncolni, másrészt az egyébként egy órán át elviselhetetlenül sűrű zene is egy kicsit könnyedebb lett. Gui Boratto, csak zajosabban. B- (BM)

Számomra a Devo mellett a Young Marble Giants fellépése volt az egyértelmű ösztönző erő ahhoz, hogy átutazzam egész Európát ezért a fesztiválért, ahol a három koncerthelyszínből kettőben a hagymás hotdognak köszönhetően olyan hagymaszag volt, hogy meg kellett bolondulni. Naivan azt gondoltam, hogy sietni kell majd, mert nem fogunk beférni, ehhez képest végig kényelmesen oda lehetett menni a második sorba, és testközelből láthattam, ahogy csaknem harminc év után eljátsszák egyetlen és legendás lemezüket, a Colossal Youth-t, amit szinte soha nem tettek még meg, és amit egyszer már itt részletesen méltattam. Röviden csak annyit, hogy valamennyi indie szobapop őse az a lemez, introvertált énekesnővel és minimál, viszont borzasztóan jellegzetes zenével, amelynek egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy a dobot egy kezdetlegesen kopogó dobgép helyettesítette. Most viszont, hogy két éve újra összeálltak néhány koncert erejéig, van egy dobos is: Stuart és Philip Moxham bevették dobosnak öccsüket, Andrew-t is, aki valami elektronikus dobcájgon szinte egy az egyben reprodukálja a jól ismert dobgéphangokat.

A Young Marble Giantsnek mindig is volt valamiféle amatőr bája, ami a koncerten fokozottan kijön: konkrétan olyanok (főleg Stuart a kis pocakjával és a homlokára tolt olvasószemüvegével), mintha most játszanának először életükben. Philip az egyedüli kúl tag a Johnny Rotten-frizurájával, az énekesnő Alison Statton pedig még a többieknél is jobban zavarban van. Ő a Wikipedia szerint csontkovácsként dolgozik mostanság, és semmi énekesnős nincs a külsejében, viszont ahogy elkezdi énekelni a Searching For Mr. Rightot, az hátborzongatóan olyan, mint a lemezen. Philip tényleg utánozhatatlan basszusgitáros, de még amikor Stuart a beálláskor hangolta a gitárját, az is összetéveszthetetlen bármivel. Egyedül az orgonával vannak gondok ("Úgy látszik nem tett jót neki, hogy leejtettem" – mondta Stuart), emiatt ráadásként nem játsszák el sajnos a Final Day-t. A koncert minden bénaságával együtt nagy élmény volt, tényleg kicsit olyan volt a zenekar, mint a Trabant lehetett volna, ha jók lennének a számaik. A Young Marble Giantséi tényleg jók, és ezt még a hagymaszag sem tudta kikezdeni. A (IB)

A főszínpadon játszó Grizzly Bearben pozitívan csalódtam. Nem mintha ne szerettem volna a Knife-ot meg más számaikat is, de azért minden szép dallam ellenére egy experimentális zenekar képe maradt meg bennem, és leginkább laptopokra meg arra számítottam, hogy fárasztó pszichedelikus zajongásba fullad majd a koncert. Ehhez képest egy szimpatikus folk-pop zenekart láthattam: a négy tagból három is énekelt, és a számok nagy része nemcsak, hogy tökéletesen rendben volt, de még kimondottan tetszett is. "Láttátok a Devót tegnap? Nagy móka volt!" - mondta a legkúlabb frizurával rendelkező basszgitáros, Chris Taylor, és dicséretükre legyen mondva, ők is jó hangulatot teremtettek, pedig még világos volt odakint. A legnagyobb ováció a Two Weekst övezte, de volt még egész tempós szám is, és egyáltalán, sikerült kedvet csinálni a hónap végén megjelenő új lemezhez. B+ (IB)

Hárman együtt annyit tudtunk a Harvey Milk együttesről, hogy valamiféle poszthardcore-t játszanak, ami nem túl érdekes. Gyorsan kiderült, hogy ebből egy büdös szó nem igaz, mert egyrészt semmi közük nincs semmiféle hc-hez, másrészt nagyon is érdekesek. A meggyilkolt, homoszexuális San Francisco-i politikusról elnevezett trió zenéje leginkább valamiféle metalizált White Stripes-ra emlékeztet (legalábbis élőben: a lemezekre, amiket beszereztünk, ez azért nem áll). Valahol persze minden metál bluesalapú, ám a műfajban ritka az ezt ennyire hangsúlyozó együttes. A kiváló énekes, Creston Spiers a kiállások alatt egészen pofátlanul, viszont remekül utánozta Robert Plantet, az együttes pedig hozta a Black Sabbath és a Led Zeppelin közé belőtt, megbízható és szórakoztató zenét. B+ (BM)

A négytagú glasgow-i Errors fellépéséhez nem volt jó ajánlólevél, hogy a Mogwai kiadójánál jelennek meg a lemezeik, ehhez képest nem is volt rossz, pedig ők is instrumentális zenét játszanak. Szerencsére táncolható, amit csinálnak, semmi posztrock, ellenben elektrós, bár cseppet túl okos zene az övék, és a vezetőjük úgy néz ki, mint a fiatal Graham Coxon 21. századi kiadása. A koncert után nem tudtam eldönteni, hogy vele futottam össze többször is, vagy csak a klónjait láttam, hiszen a közönség 30 százalékának ugyanolyan vastagkeretes szemüvege, kockás flanelinge és szűk farmerje volt, meg persze őrült kúl frizurája is. A szombati nap lezárásához ideális koncert volt. B (IB)

Vasárnap még süt a nap, amikor kezd a nagyszínpadon a Shearwater, amelynek Rook című tavalyi lemeze eléggé tetszett ahhoz, hogy komolyan kíváncsi legyek a koncertre. Az austini zenekar kicsit folkos, kicsit Talk Talk-os zenei világa élőben is elég jól szólalt meg, pedig Jonathan Meiburg és négy kísérője mindent elkövettek, hogy összezavarják a közönséget: szinte egyetlen szám sem volt, amikor ne csereberélték volna a hangszereiket: maga Meiburg hol gitározott, hol egy szinti mögé ült le; a két szakállas, csendes kísérőzenész is a legkülönfélébb hangszereket ásta elő; csak a bőgőn játszó, furcsán mosolygó szőke lány (amúgy Meiburg ex-neje) nem mozdult a helyéről. És akkor még nem is beszéltünk a dobosról, aki tényleg úgy nézett ki, mintha mondjuk a Sing Sing együttesből jött volna, és a neve is igazán rockeres: Thor Harris, ráadásul ő volt az egyedüli, aki nem feszengett a színpadon, bátran előjött a dob mögül a mikrofonhoz. A zene hol a furcsa hangszerekkel kísért, kicsit elszállós-folkos irányba kapirgált, hol pedig kimondottan rockos volt (főleg az Interpolt idéző Century Eyes). A Shearwater sikerrel oldotta meg, hogy drámával töltse meg a számokat élőben is, ugyanakkor semmi erőltetett komolykodás nem volt bennük, és még az is lehet, hogy a következő lemez kinövi a Rook néha zavaróan Talk Talk-os manírjait. B+ (IB)

A McLusky együttes romjain alakult Future Of The Left nem hozott szégyent a méltán kultikus elődre. A McLusky az utóbbi tizenöt év nagyjából legjobb brit rockegyüttese volt, magasan minden, az NME és társaik által sztárolt borzalom felett. A walesi együttest nagyjából a Fugazi geci kistestvéreként kell elképzelni, és a FotL, amelyben csak a basszusgitáros más a McLusky-hoz képest, maradt is ezen a vonalon. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Falco frontember a gitárt néha szintetizátorra cseréli, amitől a zene enyhén infantilis, újhullámos gellert kapott, amitől csak szórakoztatóbb lett a produkció.

A McLusky egy rakás ellopott hangszer mellett éppen az általános érdektelenség miatt oszlott fel, a Future Of The Left viszont most már kifejezetten saját javára fordította a kívülállást. A szürreálisan rosszindulatú számokat csak kaján vicsorral lehet játszani és hallgatni egyaránt, ráadásul Falco és a basszusgitáros Kelson Mathias a hétvége legszórakoztatóbb showmanjeinek bizonyulnak, a számokat összekötő, elsősorban a közönség kipécézett tagjait fricskázó szövegeik simán elmennek stand-up comedy-nek is. Nagy ritkán szoktak McLusky-számokat is játszani, sajnos erre nem került sor, ám a Mark Foley nevű, pedofilbotrányba keveredett amerikai poilitikust egy Colin nevű szép cicával összedolgozó Manchasm így is a hétvége slágere. A koncert után a merchpultnál mindhárom tag saját kezűleg árulja a trikókat és a lemezeket, minden vásárlóhoz van egy jó szavuk, és a zsebre vágott tízfontosokkal akár Jeszenszky Zsoltnak is elmagyarázhatták volna, hogy kell ma jó zenével még pénzt is csinálni. A (BM)

Két éve a Sziget napsütésében a !!! még szórakoztató volt, közvetlenül a Future Of The Left önfeledt rockzenéje után viszont a felháborítóságot súrolóan fárasztóak. Hiába a slágerek, például a Heart Of Hearts bevetése, borzasztóan erőtlen az egész. A Szigeten bevetett fekete house-énekesnő nincs itt, Nic Offer göndör fejére pedig leginkább kalapáccsal kellene rácsapni. Főleg, amikor azzal búcsúzik a közönségtől, hogy mindenki mesélje el a barátainak, mekkora király volt a !!! az ATP-n. A fárasztó diszkófunkotok? Ugyan már. C- (BM)

Szégyen, gyalázat, de hármunk közül senki sem volt, aki istenigazából elmerült volna valaha is a Killing Joke munkásságában, pedig voltak jó számaik, de például az Eightiest csakazértsem játszották el közülük, hanem inkább a korábbi lemezekre koncentrálnak. Szemben a Devóval, a Killing Joke tagjaiban tényleg zavaró volt kicsit a koruk: az énekes, Jaz Coleman úgy néz ki, mint egy goth Takáts Tamás, a gitáros Geordie Walker rózsaszínű atlétában és napellenzőben (!) pont olyan, mint ahogy 28 éve a magyar őszinte, kőkemény rockzenészek próbáltak "újhullámosnak" öltözni - szerencsére van egy fiatalos billentyűs, belőle viszont szinte semmit nem hallani. A hangzás leginkább indusztriál-metálos, Jaz Coleman pedig tényleg egy igazi őrült, de nem a szórakoztató, hanem az idegesítő, színpadiasan gesztikuláló, sámános fajtából, úgyhogy már majdnem leírnám a Killing Joke-ot, amikor váratlanul elkezd tetszeni a koncert. Végre hallatszik valami a szintiből, és a zene is kellően erőteljes ahhoz, hogy egyre közelebb vonzzon a színpadhoz, kár, hogy mire igazán közel kerülnék, hogy meggyőződjek a Takáts Tamás-párhuzam valósságáról, be is fejezik. B (IB)

A Spiritualized zenekart a legnagyobbaktól mindig a kicsit fárasztóan erőltetetett drogos utalások és hatások választották el, ám ezekből szerencsére kevés jutott a nagyszínpad utolsó koncertjére. Jason Pierce és együttese persze továbbra is olyan zenét játszik, amely valahol félúton van a templomi kórusmű és egy maréknyi MDMA közt, ám ennek folyamatos sulykolása most elmaradt. A fesztivál legjobb színpadképét felvonultató Spiritualized (balra a feketébe öltözött zenekar, jobbra hófehérben a napszemüveges, mozdulatlan Pierce és két szintén fehérbe öltözött, néger vokálozó lány) a közönségből így is elég szélsőséges reakciókat tudott kiváltani, láttunk például egy fiatalembert, aki másfél órában teljes vallási extázist mutatott be, a végén könnyekkel.

Nem köptük le a büdös hippijét, mert a Spiritualized zenéjében tényleg van valami csodaszép és szívfacsaró, amitől még a legcinikusabb szemétláda is elérzékenyül. Pierce leharcolt fején látszik, hogy mindannyiunk bűneit már többször levezekelte, ám annyira van még ép, hogy egy ilyen produkciót össze tudjon fogni. Az együttes szinte minden korszakából merítő műsor gyönyörűen megtalálta a középutat a széttorzított gitárok és az angyali melódiák közt, ám szemben mondjuk a Jesus And Mary Chain munkásságával, itt csak az utolsó két percben volt eszeveszett zúzás. Helyette maradt a szétterülő, drone-os elszállás, amelyet a két énekesnő gospeljei mindig pont időben hoztak vissza a popzene világába. A (BM)

A School Of Seven Bells lemeze kellemes volt ugyan, de nem túl emlékezetes, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogy élőben hogy lehet ezt feldobni azon kívül, hogy ott lesznek a színpadon a Deheza nővérek, Alejandra és Claudia, akik könnyedén a legjobb csajok az egész fesztiválon. És tényleg. Egy hangra nem emlékszem az egész koncertből, csak arra, hogy a Secret Machines-tag Benjamin Curtis gitározott, az egyik Deheza nővér úgyszintén, a másik pedig szintizett, és ugyan amit csináltak, az teljesen rendben volt, csak semmi nem szólt mellette, hogy miért kéne erre odafigyelni egy kicsit is. C+ (IB)

Komoly meglepetést okozott a Mae Shi, leginkább azért, mert slágerük, a Run To Your Grave alapján azt feltételeztük, hogy ez ilyen szintispopos cukiság. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy az együttesben játszik a szintetizátor feltalálójának fia is. Ehhez képest egy szinte teljesen oldschool hardcore koncertet kaptunk, a kifejezés klasszikus, Minor Threat-i értelmében. Az ezúttal négy taggal felálló, folyamatosan hangszereket cserélgető együttes végigordította műsorát, a kiállásokban meg pláne, ahogy azt a műfaj szabályai megkövetelik. Ez és az idegbeteg tempójú számok együtt az ATP legbulizósabb koncertjét hozták össze, itt volt a leglelkesebb a közönség (amelynek nagy részét az együttes egy időre hatalmas színes lepedővel borította be), és még az egyik biztonsági embert is láttuk mosolyogva tapsolni a számok közt. B+ (BM)

Még ha nincs is ezer színpad (+ igazságügyi tanácsadó sátor és társai) az ATP-n, azért van olyan sűrű a program, hogy számos zenekarból legfeljebb egy-két számot lásson az ember. Aztán ki tudja, lehet, hogy Pink Mountaintops igazából nem egyen indie-folk vacak, csak pont az a számvég + számkezdet tartozott a kevésbé meggyőző pillanataik közé, amit láttunk belőlük; az sem kizárható, hogy Hush Arborsról (ez igazából egyetlen ember, egy igazi szakállas amerikai indie-arc, meg a kísérői) is több marad meg, mint hogy milyen helyes énekesnőt választott maga mellé, ha másfélnél több hippis-countrys-indiefolk-számot hallgatok végig. A Grails három hosszú szám alapján megerősítette bennem a benyomást, ami néhány lemezük alapján kialakult: a pszichedelikus folyamatzenélést és a keménykedő, metálos riffelést szeretnék közös nevezőre hozni, de egyelőre az elsőből hiányzik az erő, a másodikból meg a szellem. A Lords garázs-rockandrollja egész szórakoztató volt, csak hát manapság már szerencsére egyre több ilyet látni füstös pesti szórakozóhelyeken is, finntől ausztrálig mindenfélét; itthon jó lett volna, rangos fesztiválhoz képest túlságosan behelyettesítő. A Sleepy Sunt már végignéztem, pláne, hogy az első Jesus Lizard-koncert előtt voltak, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy az ATP kiadója jelentette meg első lemezüket. Ők azt a közepesen meglepő dolgot találták ki, hogy pszichedelikus hippizenét olykor stoner-riffekkel szakítanak meg, de azért inkább hippiknek öltöztek; egész kellemes volt, de azért erről a koncertről is az alacsony, helyes énekesnő tette rám a legmélyebb benyomást. Miatta B-. (RA)

Ellenben legvégül szeretnék beszámolni egyetlen számról, amit a szombat délután kettőre száműzött Nico Muhly-tól és zenekarától hallottam. Ő egyébként egy elég neves, képzett zeneszerző, filmzenékkel (például A felolvasó), meg olyan popzenei együttműködésekkel, mint Björk és Antony. Az utolsó előtti száma egy unalmas, szomorú zongoradarab volt, amit barátainak írt esküvői ajándékképpen. Az utolsót pedig azzal vezette fel, hogy a népdalok milyen erőszakosak, a következő például arról szól, hogy két testvér sétál, az egyik vízbefojtja a másikat, majd a hullával még egy férfi csinál valamit, amit nem értettem, talán jobb is. "Hosszú, terápiával eltöltött évek" után, mondta Nico Muhly, feldolgozta ezt a gyerekkorában hallott dalt. Egy valódi folkénekes bendzsóval majd akusztikus gitárral rázendített; majd egyes sorok "megakadtak", mintha samplerbe kerültek volna, de nem, hanem a szájából jöttek így; a zongora, fúvós, elektronika egyre inkább elkalandozott, szétcsúszott, finom sercegések kezdték körülölelni mindezt; aztán újra vissza a népdalhoz, majd újra vissza a kortárs-kísérleti, talán kicsit jazzesnek is mondható részhez. Sokszor észrevételezik, hogy milyen erőszakosak a népdalok, népmesék, de aztán azt elfelejtik, hogy közben milyen otthonosak is, mondhatni kultúránk alapszövetét adják - ezt a kettősséget igen szépen és meglepően élvezetesen mutatta be Nico Muhly darabja; el is határoztam, majd egyszer utána is nézek a munkásságának. Ha van értelme egy számot értékelni, akkor A-. (RA)