ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Narancsbőr és posztszovjet diszkó. Rihanna és Lady GaGa új lemezei

Inkei Bence | 2009.11.24. 18:45|

Most hirtelen nem tudnánk két olyan női poplemezt mondani, amit ennyire várt volna a világ idén, mint Rihanna negyedik albumát és Lady GaGa második lemezét, még ha utóbbi csak egy nyolcszámos ep is. Kézenfekvőnek tűnt, hogy egy cikkben írjunk a kettőről. Főleg, hogy mindkettőnek elképesztően stílusos a borítója!

Ki ne felejtsem, Whitney Houston is most jelentette meg új lemezét, de ő már az összes magánéletbeli problémájával együtt egy bizonyos életkor felett érdekli csak az embereket, márpedig a popzene gépezetét rendszerint a fiatalok mozgatják. És ha őket megkérdeznénk, hogy ki az az énekesnő, akinek mostanában jelent meg az új lemeze, és csúnyán megverte őt a pasija, akkor ők bizony Rihannát mondanák, hiába illenek ezek Whitney-re is. A még mindig csak 21 éves barbadosi énekesnő már a negyedik lemezét jelenteti meg, és az idei év elejéig a komolyabb zökkenőket nélkülöző karrierje eddigi legnehezebb időszakához érkezett. Idén februárban az egész világot bejárta ugyanis a Rihanna szétvert arcáról készült fénykép, az énekesnő pedig nemcsak, hogy hirtelen az egész világ elé kivitte az addig viszonylag jól őrzött magánéletét, de hirtelen felelőssége is lett, mint a nők elleni erőszak-kampány egyik poszterfigurájának.

Ami nem könnyű egy alig húszéves lánynak, főleg, ha őt eddig csak a táncolható, könnyed popslágerekkel azonosították: a 17 éves Rihanna kezdetben ártalmatlan, ugribugri slágerekkel és tinilányokat ríkató balladákkal tűnt fel, és ez az image csak legutóbbi lemezén, a címében is árulkodó Good Girl Gone Bad albumon lett árnyalva kicsit, ahol az énekesnő már direktebb utalásokkal emlékeztetett bennünket arra, hogy ő is szexuális lény. Persze ettől még nem lett belőle Britney, de az akkor éppen mélyponton levő Spears helyén keletkezett vákuumot Rihanna töltötte be a legnagyobb sikerrel, és főleg az Umbrella elképesztő népszerűségének köszönhetően ő lett a világ legnépszerűbb fiatal énekesnője, aki ráadásul továbbra is megmaradt szexis, de visszafogott sztárnak, aki botrányok nélkül éli az életét.

És akkor jött 2009. február 8., meg Chris Brown pofonjai, és innét kellett összekaparnia magát Rihannának az új lemezéhez. A Rated R ennek megfelelően nem az a partilemez, mint ami a Good Girl Gone Bad volt, a számok többsége elmúlt szerelmekről szól, sőt, az énekesnő karrierje során először megkapta a Parental Advisory matricát is, hiszen úgy kiteljesedett művészként, hogy már néhány "fuck"-ot is megengedhet magának. Ezzel még nem lenne baj, azzal viszont már inkább, hogy egyetlen olyan szám sincs a lemezen, amelynek nem hogy Umbrella-, de legalább Don't Stop The Music- vagy Disturbia-potenciálja lenne. Nincsenek áramvonalasítot new wave-alapra írt slágerek sem, mint az SOS vagy a Shut Up And Drive voltak, viszont a rengeteg producer és közreműködő ellenére a legtöbb szám tök ugyanúgy hangzik – középtempó, az elmúlt évek összes urban sztárja által elhasznált szintihangok, fájdalmas és drámázó ének, néha pedig még műanyag hangzású gitárriffek is beúsznak a mixbe. Maga Rihanna nagyon szeretne nagyon erősnek, sőt, keménynek tűnni, de valahogy nem természetes az egész, úgyhogy fogjuk fel ezt inkább egy terápiás lemezként, és reméljük, hogy ezzel az albummal ki is adja magából mindazt, amire igazából nem is vagyunk kíváncsiak. Rihanna sorsa viszont továbbra is érdekel bennünket, nem véletlenül végzett előkelő helyen az évtized legjobb csajai között, igaz, akkor még nem láttuk a narancsbőrt.

Az első nemzetközi visszhangok ugyanakkor inkább kedvezőek, és ezt nem tudom másnak tulajdonítani, mint annak, hogy sokan nem is Rihannát, hanem a Bántalmazott Nőt akarják hallani, és inkább erre koncentrálnak, nem pedig arra, hogy nem jók a dalok. Akad azért persze olyan is, ami rendben van: a Rude Boy például nemcsak, hogy tempósabb az átlagnál, hanem 2 perc 20 másodperc után van egy bridge benne, ami kimondottan tetszett, a Justin Timberlake közreműködésével született, időtlenül hangszerelt Cold Case Love végre kiragadja a lemezt a betegesen korszerű hangzásból, és végül ott a Photographs, pedig van benne Auto-Tune és Will.i.am is. Viszont mégis mit gondoljunk egy lemezről, amiben az a legjobb szám, amiben Will.i.am is közreműködik? Hát ugye, hogy nem sok jót. (C)

Egy évvel ezelőtt Rihanna már világhírű, neves STÁR volt, míg Lady GaGa éppen csak, hogy megjelentette a debütáló lemezét. Az elektropop legpopulárisabb verzióját játszó Stefani Germanotta kezdetben csak rövid lejáratú viccnek tűnt, főleg az exhibicionizmusának és bizarr divatfixációjának köszönhetően, most viszont már kár volna tagadni, hogy a legutóbbi egy évben feltűnt STÁRok közül messze ő vitte a legtöbbre. Ma már a magyar fiatalok se néznek hülyén, ha meghallják ezt a kétségtelenül hülye művésznevet, a Just Dance és főleg a Poker Face pedig igazi sláger lett mindenütt, ahol kimehetnek a nők miniszoknyában az utcára.

Nem véletlen, hogy kiadója akart még egy kört futtatni a tavaly megjelent első lemezzel, amit bónuszdalokkal egészítettek volna ki az eredeti elképzelés szerint. Lady GaGa azonban – hivatalosan a rajongók vékony pénztárcájára hivatkozva – úgy döntött, hogy az új számok megállnak a saját lábukon is, úgyhogy a Fame Monster gyakorlatilag a második albuma az énekesnőnek, még ha csak nyolc szám is van rajta.

Lady GaGa lehet, hogy úgy néz ki, mint egy prostituált a jövőből, azt mégsem lehet elvitatni tőle, hogy a fiatal Madonnához hasonlóan céltudatos, és az első lemezről is kénytelen voltam elismerni, hogy egyáltalán nem rossz, amit csinál, még ha nem is szimpatikus. Az énekesnő a Fame Monsteren sem változik túl nagyot: ugyanúgy közönséges, amit és főleg, ahogy csinál, viszont kétségtelenül hatásos. A Bad Romance olyan, mint az óriási érdeklődést kiváltó klipje: egyszerre ízléstelen, zavarba ejtő és egyedi – ez utóbbit kevés mai szupersztárról lehet elmondani. Mindamellett igen fülbemászó is, és fokozottan igaz ez a latino közönségre és az ABBÁ-ra egyaránt kikacsintó Alejandróra.

A lemezre leginkább a Lady GaGára amúgy is jellemző pláza-szintidiszkó nyomja rá a bélyegét, de azért az első albumhoz hasonlóan itt is van hely zongorás balladának (Speechless), ami viszont minden eddiginél közelebb hozza az énekesnőt névadójához, a Queen zenekarhoz. Lady GaGa persze nem lenne Lady GaGa, ha nem lenne helyenként iszonyatosan idegesítő illetve közönséges is, úgyhogy ha lehet, még ambivalensebbek az érzéseim vele kapcsolatban, mint az első lemez után voltak. A Fame Monster olyan élmény, mintha valami otromba posztszovjet diszkóban a legkúlabb, formatervezett bútorokkal találkozna az ember. A lemez csak éppen annyival gyengébb az előzőnél, hogy semmi újat nem tesz hozzá ahhoz a recepthez, inkább még egy bőrt lehúz a koncepcióról, de ebben a mainstream pop-mezőnyben még bőven megállja a helyét így is. (C+)

 

psychocowboy | 2009.11.25. 21:25 1
Bar ez az EP/lemez tenyleg nem olyan jo, azert Lady Gaga csak zsenialis, na - legalabbis szamomra nagy teljesitmeny, ha a New York-i klubelet orultseget (ordenaresagat? prostikkal, transzvesztitakkal, melegekkel stb.) valaki vilagsikeres poptermekke alakitja es minden popenekesno ot masolja 2009-ben vagy fogja 2010-ben. Meeg az is lehet, hogy Britney is elkezd Rilke-t olvasni...