Hangsúlyozzuk, Nick Currie nem elsősorban azért érdekes, mert kiskorú lányt szöktetett meg Bangladesből, vagy, mert perverzebb, mint Serge Gainsbourg, esetleg azért, mert a fél szemére megvakult. Nem. Az ő életműve tényleg figyelemre méltó, és ugyan "túlságosan posztmodern", frivol és intellektuális ahhoz, hogy milliós példányszámban adjon el lemezeket, ettől még igazuk van azoknak, akik szerint Currie ott van az elmúlt negyedszázad legjelentősebb és kétségtelenül legszórakoztatóbb szövegírói között, akár azt is mondhatjuk, hogy egy géniusz. Az eddig megjelent vagy húsz, elég eklektikus zenei világot tartalmazó albumának többsége bátran ajánlható bárkinek, akit effektíve érdekel is, hogy miről énekelnek, miközben zenét hallgat, és ehhez már csak érdekes adalék, hogy több szerzeménye is felbukkant a nyugatiak számára gyakran meghódíthatatlan japán slágerlistán.

Életútja kezdettől fogva regényes: 1960-ban született Skóciában, de gyerekként élt Görögországban és Kanadában is, mielőtt visszament volna Edinburghba, ahol a Josef K volt tagjaival csinált egy posztpunk zenekart The Happy Family néven, amely azonban egy lemez után fel is oszlott. Currie Londonba ment, felvette a Momus nevet (a görög mitológiában a gúnyolódás és a kritika istene volt, akit száműztek az Olümposzról, amikor Zeuszból sem átallott hülyét csinálni), és egyszálgitáros dalszerzőként jelentette meg első lemezét 1986-ban. Ekkor már nem újhullámos és posztpunk-előadók jelentették számára a fő inspirációt, hanem Gainsbourg és főként Jacques Brel, utóbbinak három számát fel is dolgozta az első, még nem eléggé kiforrott lemezén. Momus még következő albumán (The Poison Boyfriend) sem találja meg az igazi hangját, noha ez már a korszak legtekintélyesebb brit független kiadójánál, a Creationnél jelenik meg, ahol a Jesus & Mary Chain és a Primal Scream is voltak akkoriban, akadt is rajta pár jó szám, de még túl introvertált ahhoz, hogy igazán nagy dobás lehessen.

Hogy milyen Momus igazi hangja? Hát a Tender Pervert (1988) lemezről már kiderül. Először is nagyon vicces, szövegileg és zeneileg egyaránt: ekkorra már felfedezi a szintetizátort, de ettől még az introvertált hálószoba-jelleg megmarad, és a gitár mellé betársul a Casio-esztétika, és sokféle zenei hatás érvényesül, a sanzontól a kabarén át a szintipopig. Ezekhez jön Momus halk, beszédhibás énekbeszéde, és persze maguk a szövegek. Ne kerteljünk: Momus elsődleges témája a szex, lemezei gyakran felérnek egy pszichoanalízissel, mert a számok általában egyes szám első személyben íródnak, és nem túl szívbajosak. Persze, amikor egyéb témákhoz nyúl, az is sokszor telitalálat. Ezen a lemezen például az I Was A Maoist Intellectual (Maoista értelmiségi voltam) tartalmazza azt a halhatatlan megfigyelést, mely szerint a munkásosztály három dolgot gyűlöl a legjobban: ha fellázítják, ha megszervezik és ha túliskolázzák. De azért az igazi Momus az olyan számokban bújik meg, amelyekből kiderül, hogy az angyalok valójában voyeurök (The Angels Are Voyeurs), vagy, hogy az ember, akit mindenki homokosnak néz, valójában mindenkinek megdugja a feleségét (The Homosexual), illetve megírta a szexuális féltékenység történetét is elektropopra hangszerelve (The Complete History Of Sexual Jealousy Pts. 17-24). A Tender Pervert Momus legfontosabb lemeze, itt találkozik Morrissey öniróniája Gainsbourg itt még visszafogottan perverz fantáziájával, és zeneileg is végig szórakoztató, nem véletlenül volt hatással olyan későbbi dalszerzőkre, mint Jarvis Cocker, Luke Haines vagy Stuart Murdoch (Belle & Sebastian).

Az Angliát akkor lázban tartó acid house Momust sem hagyta hidegen, akinek következő albuma, a Don't Stop The Night jut a legközelebb a tényleges elektronikus tánczenéhez (mai füllel elavultnak is hangozhat), és ezen található az a dala, amely a legközelebb jutott ahhoz, hogy valódi sláger legyen belőle: ez a Pet Shop Boyst idéző Hairstyle Of The Devil, melynek esélyeit azért nagyban rontotta, hogy egy ugyanazon nőnek udvaroló két férfi közötti kapcsolatról szólt. A lemez szövegvilága már átcsúszik betegesbe, van itt pedofília, nekrofília, és visszaemlékezései szerint Momus itt már kezdett belefásulni a késő Thatcher-korszak hedonizmusába, sőt, magába az álszent Nagy-Britanniába is. A következő három album ennek a lenyomata: soul, hiphop, ambient, francia és japán pop a fő hatások között, semmi tudatosan brit nincs benne. Ezt még ki is lehetne bírni, de maga Momus sincs a legjobb formában: fokozatosan ráébred, hogy neki a brit poppiacon nincs keresnivalója, igaz, ezzel párhuzamosan derül ki, hogy Japánban viszont nagyon is van, de ettől még nem lesz jobb kedve.

A Hippopotamomus (1991) bizarr szövegein éppenséggel lehet nevetni, például amikor Momus a Michelin-emberkét szexuális segédeszközként ábrázolja (Made Of Rubber), és azon is, amikor arról énekel, hogy felfalt egy lányt (I Ate A Girl Right Up), de a Dull Documentary már sokaknak ment túl egy bizonyos határon, amikor a narrátor lefekszik a bébiszitterrel, miközben egy unalmas dokumentumfilm megy a tévében, és akkor sem hagyja abba, amikor belép a szobába a kislánya. Momus "minden idők legszexuálisabb albumát" próbálta megcsinálni itt, de a kritikusok nem vették a lapot, az NME például tízből nullás érdemjeggyel díjazta a lemez "üres erkölcstelenségét és szexizmusát", míg a Michelin beperelte az énekest. (Azért fontos adalék, hogy akkoriban a szexbotrányok ideje volt a brit politikában, szinte minden hétre jutott egy.) Mindenesetre Momus is úgy gondolja, hogy eljutott egy szintre, amit már lehetetlen tovább fokozni, úgyhogy a soron következő (ha az élőben felvett, music hall-kitérő The Ultraconformistot nem számítjuk) Voyager lemezről szinte teljesen eltűnik a szexualitás, helyette a spiritualizmusba és az ambientes elektronikába temetkezik. Vannak, akiknek a Voyager a kedvenc Momus-lemezük, és valóban egységes hangzásvilágú, táncolható poplemez, de pont a humor hiányzik róla. Ekkoriban ismeri meg a 14 éves Shaznát, akivel később egymásba szeretnek, ám a szülők más férjet szánnak neki, ezért visszaküldik a lányt Bangladesbe – nagyrészt ez nyomja rá a bélyegét a Timelord című lemezre, mely Momus legdeprimálóbb és -nyomottabb albuma, viszont ezen van az Enlightement, az egyik legjobb száma, amely mellesleg az AIDS-paráról szól. Ez volt az utolsó lemeze a Creationnél, és mint azt megírtuk, mind a hat, ennél a kiadónál megjelent lemezt egy ideje ingyen meg lehet hallgatni itt.

Mozgalmas időszak jön: 1994-ben Momus a bulvárlapokba kerül, miután Shazna megszökik Bangladesből, összeházasodnak, de a bosszúszomjas rokonok elől Párizsba költöznek. A Cornelius művésznéven alkotó Oyamada Keigóval közös munkáinak köszönhetően befut Japánban, ahol ráadásul az akkor csúcsra járatott Shibuya-kei mozgalom sztárénekesnőjének, Kahimi Karie-nak ír számokat, melyek közül több is megjárja a japán slágerlistákat, ami igazán szép teljesítmény 20. századi székekről szóló daloktól. Japán mellett éri még egy fontos impulzus: Momus idejekorán rákap az internetre is, az egyik első zenészként kezd blogolni. Nem is csoda, ha ennyi minden közben kicsit el is hanyagolja saját karrierjét: The Philosophy Of Momus című albumát ő maga is középszerűnek értékeli, ezen kívül pedig csak válogatások és régi dalainak új verziói jelennek meg tőle, egészen 1997-ig.

Ekkor jelenik meg ugyanis a Ping Pong, Momus válasza a PlayStationre, és egyben legjobb lemeze a Tender Pervert óta, amely úgy találja telibe a korszellemet, mint kevesen akkoriban. Szerencsére ez nem az akkor divatos jungle betétekben mutatkozik meg, hanem kortalanabb elektronikus pophangzásban, ami emlékeztet a Tender Pervert Casio-kabarépopjára. Van itt groove-os alapú szám Shaftenberg professzorról, akit a Lufthansa szponzorál, hogy lelopja a japán lányok bugyiját; meg arról, hogy lehetünk akármilyen szobatiszta JÓ PASIK, a nők úgyis egy ordítozó, folyton bekakiló kis lényt tüntetnek ki leginkább a figyelmükkel (His Majesty The Baby); meg arról, hogy korunk STÁRja a tamagotchi (Tamagotchi Press Officer), meg Tokió legkúlabb negyedéről (Anthem Of Shibuya), sőt, még a zsidókról is, akikről kiderül, hogy az űrből küldték őket hozzánk (Space Jews). Sőt, ezen van az I Want You, But I Don't Need You című dal is, ami most, hogy Amanda Palmer feldolgozta, talán a legismertebb Momus-szám lett. A Ping Pongon Momus újra szórakoztató, magabiztos és okos egyszerre, és még a perverzitást sem viszi túlzásba. És még az sem zavaró annyira, hogy hosszú.

Momus ekkor már a nemzetközi pop underground népszerű figurája, honlapján popkulturális esszéket közöl, végre kiadják a lemezeit Amerikában is, és tetejébe a jobb szemére megvakul, miután egy nagyon ritka fertőzés támadja meg, miután Görögországban csapvízzel tisztította meg a kontaktlencséjét. Azóta már védjegyszerű lett a kalózos fekete kötés Momus jobb szemén. Új stílust fejleszt ki, melynek neve "analóg barokk", és amely gyakorlatilag a csembaló és az elektropop kereszteződése. Ez a hangzás dominál a Little Red Songbook című lemezen, ahol továbbra is formában van, így hallhatunk elmélkedést arról, hogy mi a kulturális jelentősége annak, ha egy lánynak beleélveznek a szájába, továbbá MC Escherről, "a lehetetlen rapperről", és Wendy Carlos transzszexuális elektronikus zenei úttörőről is írt egy számot Walter Carlos címmel, amelyben Wendy visszamegy az időben, hogy összeházasodjon operáció előtti önmagával, Walterrel.

Wendy Carlos válaszul sikerrel beperelte Momust, aki a rajta követelt 30 ezer dollárt következő albuma segítségével teremtette elő: bejelentette, hogy ezer dollárért bárkiről ír dalt a lemezre. Az 1999-ben megjelent Stars Forever tartalmazza ezt a 30 dalt, és a megrendelők között ott volt például a giccskirályként emlegetett popart-művész, Jeff Koons, aztán Cornelius, és a Minty Fresh indie kiadó is. A Stars Forever Momus utolsó nagy dobása, eklektikus, friss hangzású poplemez, még ha a harminc szám között akad jó pár töltelék is, azért mindenképpen szórakoztató, főleg, hogy megcsinálta rajta a Ca Plane Pour Moi elektropopos verzióját (Akiko Masuda), de ha nem így lenne, már akkor is az egyik legérdekesebb történetű lemez a modern poptörténetben.

Momus közben elválik Shaznától, és New Yorkba költözik, ahol hirtelen megérinti az őt addig hidegen hagyó amerikai zenei örökség, és következő albuma, a Folktronic (2001) már az Appalache-i folk és az elektronikus zene zavarba ejtő elegye, rajta pedig a címében magáért beszélő The Penis Song. Szeptember 11. után azonban inkább áthelyezi a székhelyét Tokióba, és nagyjából innentől kezdve Momus szép lassan megszűnt érdekessé lenni számomra. A 2003-as Oskar Tennis Champion című lemeztől kezdve a kortárs elektronika, meg még ki tudja mi minden kezdte érdekelni, és az újabb albumok dalait már nemigen tudom hová tenni, pedig azokon is vannak ígéretes témák (My Sperm Is Not Your Enemy, Electrosexual Sewing Machine stb.), de ezek már túl vannak a popzenén.

Nick Currie 2003 óta Berlinben él, számtalan újságba ír cikkeket, tavaly pedig két könyve is megjelent, köztük egy regény, úgyhogy lehet, hogy lassan inkább már íróként lehet rá tekinteni. Ha valaki végigolvasta ezt a cikket, akkor könnyedén lehet az a benyomása, hogy de hát könyörgöm, ez egy beteg ember. Simán lehet, hogy az, de nem ez a lényeg: Momusnál eredetibb, humorosabb és kreatívabb ember kevés van a popzenében, és igen, a tabutémákhoz is kevesen nyúlnak ilyen magától értetődő természetességgel.