ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Misszió Csernobilba. Újdonságértesítő

Puskár Krisztián | Inkei Bence | Rónai András | 2010.03.22. 20:30|

Pályafutása leggiccsesebb szintijeihez nyúl a Goldfrapp, de ez ne tévesszen meg senkit; a Love Is All talán soha nem tudja megismételni első lemezének sikerét, mégis jó, néha extatikus; Holly Mirandán hagyja ujjának lenyomatát David Sitek; monumentálisan hangszerel, békebeli dallamokat játszik és potenciális sztárzenekar a Morning Benders; Thomas White második lemezén meg van minden, de tényleg. Új lemezek a héten.

Goldfrapp: Head First

B+

Várakozások: Első két lemezén, a 2000-es Felt Mountainen és a 2003-as Black Cherryn a Goldfrapp az erősen képi ihletésű, elektroakusztikus hangulatfestő zenék és a dekadens tánczene közötti tengelyét hozta létre, amelynek két végpontja közt indult el hol az egyik, hol a másik irányba. A 2005-ös Supernature a Black Cherry bluesalapon lüktető elektronikus glamdiszkójának tökéletesítése és egyértelműsítése volt, amely bár hatásfokában felülmúlta elődjét és jó lemez lett, én a magam részéről a Black Cherryt a mai napig jobban szeretem (és fontosabb lemeznek is tartom). 2008-ban készült el a Seventh Tree című negyedik anyag, amelyen Alison Goldfrapp és Will Gregory (utóbbival erre készítettünk interjút) a két korábbi lemez mesterséges világát próbálta folkos pszichedéliával ellensúlyozni, ugyanakkor épp az elhibázott (vagy csak mindent egyszerre akaró) hangszerelés miatt a legmesterségesebb albuma is lett a Goldfrappnak. Túl sok minden szólt rajta, az akusztikus hangzásból és a természeti képekből pedig végül - ellentmondásos módon - csupán egy műanyag dísz lett. Jó dalok persze azon is voltak, de közel se járt pl. a Felt Mountain lappangva gazdag hangzásvilágához.

A Head First pedig a beharangozó single, a Rocket alapján egy olyan Goldfrappot sejtetett, amely ismét felvállalja a giccset. Nem is akármilyet: a Rocket hangképeit és asszociációit leginkább azzal a szintihanggal lehet leírni, amely a Jumpban hallható, és amely a nyolcvanas évek tömegfilm-betétdalaiban, a poszt-Moroder popban, de az új évtizedbe lépő, jobb sorsa érdemes progrock-csapatok repertoárjában egyaránt megtalálható, úgy '83 környékén.

Eredmény: De a Rocket épp ennyire csalóka is. Egyrészt a Head First a Goldfrapp egyik legélvezetesebb lemeze, másrészt az eddigi leglezserebb is. Sőt: a legdirektebb is, mégis: a látszat ellenére sokkal kifinomultabb, mint pl. a Seventh Tree. Sok szempontból a Black Cherry óta a legjobb Goldfrapp-anyag, ráadásul úgy, hogy azért mégis simán szintis popzene, de az obskúrus utalások helyett érezhetően csak nagyon jól érzi magát rajta a duó, 1983-ban. Na persze ki van számítva a Head First okosan, jellemző pl. hogy a Rocket bombasztikus szintetizátora nem telepszik rá az egész lemezre, hanem abban a formában csak az utolsó előtti számban tér vissza (I Wanna Life), amely pedig az egész lemez életigenlésének csúcsa. A Head First mégha a giccsre is épül, amikor megjelenik rajta egy pattogós zongora-intró (Head First, a szám), majd egy dagályos zongorakezdés után a háttérben egy torzított elektronos gitár (Alive), az sokkal inkább játékos, mint gejl. Talán ebben mutatkozik meg leginkább Will Gregory zeneipari rutinja. Az is jót tesz a lemeznek, hogy 35 perces és csak kilenc dal van rajta, többnyire vagy középtempós, vagy csak nagyon könnyed szintialapú popszám (talán csak a Shiny And Warm juttatja eszünkbe a második meg a harmadik lemez némely keményebb ütemét, abban a formában), a Hunt remek és kiforrott ballada, hasonlóan az a lemezt záró Voicething, amelyben már ének sincs, hanem csak Alison Goldfrapp Klaus Schulzét idéző szintetizátorokra feloldódó hangjai, hangképei. És már vége is. A Head First bármiféle feszültséget nélkülöz, ebben a tekintetben is továbblép rajta a Goldfrapp. 

Kinek ajánljuk: Aki szívesen megszabadulna végre a nyomástól. (PK)

Love Is All: Two Thousand And Ten Injuries

B

Várakozások: A göteborgi Love Is All több más kortársához hasonlóan egy fantasztikus bemutatkozó lemez édes terhét cipeli magával, hiszen nyilvánvalóan az egy olyan megismételhetetlen remekmű volt, amit meg lehet ugyan próbálni újra megcsinálni, csak éppen teljesen fölösleges. A 2005 végén megjelent Nine Times That Same Song ugyanis nemcsak, hogy egyedien ötvözte a posztpunkos, sőt, néha no wave-esen zajos hangzást és punkfunkot, no meg a szaxofont a leghatásosabb bubblegum-harmóniákkal, és tetejébe olyan semmihez sem hasonló kamaszos eufóriával rohanta le a hallgatót, hogy ennek nem lehetett ellenállni. A Nine Times That Same Song azóta teljesen megérdemelten kanonizált album is lett a Pitchfork-univerzumban, viszont a zenekar ezt nem tudta kiaknázni megfelelően, ráadásul távozott a szaxofonos Fredrik Eriksson is, úgyhogy a 2008-ban megjelent második albumra némiképp változtatott a zenekar a recepten. Az A Hundred Things Keep Me Up At Night is jó lemez lett ugyan, de azért hiányzott belőle az a plusz, ami a perfekt melódiákon kívül mesterművé avatta az első albumot. Egy kiadóváltás után pedig meglepően rövid idő, alig másfél év elteltével itt is a folytatás.

Eredmény: Az biztos, hogy a Love Is All igyekszik megújulni, és noha hallhatóan ugyanaz a zenekar, mégis nehezen lehet ezt a lemezt összehasonlítani az előzőkkel, főleg az elsővel. Nemcsak azért, mert kevesebb a szaxofon (noha Erikssonnak van utóda, aki néha még belefúj), hanem mert a kamaszos lendület is a múlté, és Josephine Olausson énekesnő sem kiabál már annyit, amellett, hogy már megfontoltabb és nem az az egyik szerelemből a másikba ugráló zavarodott kiscsaj, mint aki öt éve volt. Attól persze nem kell tartani, hogy a Love Is All lenyugodott volna, megvannak a reszelős gitárok és a punkos attitűd is, de több a lassú, nyugodt szám és kevesebb a dráma az énekben, a billentyű pedig egyre nagyobb szerepet kap, és ez a The Birds Were Singing With All Their Might esetében például az egyik legjobb dolog a lemezen, míg a záró Take Your Time-ban nagyrészt csak szinti kíséri Olausson szomorkás énekét. Vannak aztán dalok, amelyben kicsit reggae-is hatások érvényesülnek (False Pretense), mások pedig nem lógnának ki valami különböző kultúrákat szintetizáló brooklyni zenekar repertoárjából sem (Repetition, Never Now), ezeket a legnehezebb befogadni. És amikor eljutunk a klipes számhoz (Kungen), akkor hirtelenjében világos lesz, hogy próbálkozhat kísérletezéssel a Love Is All, még mindig akkor a legjobb, amikor valami elképesztően fülbemászó, extatikus vokállal (amit részben a Turtles Happy Togetherjéből kölcsönöztek) és kifogyhatatlan energiával robognak végig egy dalon, nem is értem, miért ilyen fanyalogva fogadták. És akkor ott van még a legjobbak között a szintén régi receptet követő Dust is. Tehát örülünk, hogy új utakat keres ez a szimpatikus zenekar, de amíg emlékeztetnek bennünket az első lemezre, addig nem tudunk mást csinálni, mint ahhoz mérni, és azt jól tudjuk, hogy abból az összehasonlításból ki jön ki győztesen.

Kinek ajánljuk: Akiknek még egy lökés kell a tavaszérzetükhöz. (IB)

Holly Miranda: The Magician's Private Library

B

Várakozások: Holly Miranda sztorija van annyira érdekes, hogy a New York Times nagy cikkben foglalkozott vele. (Meg egy kicsit a zenéjével, miszerint annak megvan az esélye arra, hogy szélesebb közönséghez eljut, úgy, hogy az underground hitelességét is megőrzi!) Szigorúan vallásos családban nevelkedett Detroitban; 14 éves korában misszióra mentek Csernobil környékére, ahol tízévesnek kinéző, 14-15 éves gyerekeket kellett győzködnie arról, hogy Jézus a megváltó. "Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ez nem az én igazságom." Nagyjából akkoriban jött rá arra is, hogy leszbikus. Kicsivel később meglátogatta egy nővérét New Yorkban, és egy open-mic esten előadott két dalt: ekkor találta meg a hivatását. 2003-tól a Jealous Girlfriends zenekar énekes-gitárosa volt; igazán nagy sikert ugyan nem értek el, viszont több számuk is bekerült a Grace klinikába, mindenféle kedves indie-zenekarok népszerű célpontjába. Első szólólemezének társproducere David Sitek, a TV On The Radioból Kyp Malone is vendégeskedik két dalban, illetve az Antibalas afrobeat-zenekar több tagja is fúj néhány számban. (További érdekesség, hogy a felvételeket a zeneműkiadó Chrysalis Music finanszírozta, és több mint egy évig tartott, amíg aztán kiadót találtak neki, bár az aztán a jónevű XL lett.)

Eredmény: "Ezen a lemezen mindenhol otthagyom az ujjlenyomatomat" - mondotta Dave Sitek Mirandának, ő pedig azt felelte: "Tudom, és ez jó is így." Valóban, a Magician's Private Library első, második és többedik hallgatására is a TV On The Radio fehér tagjának világa nyomja rá a bélyegét. Vagyis az, ahogy önmagukban általában igen egyszerű dolgokat - például mókás-érdekes vagy csingilingi szintihangokból összerakott dallamokat, már-már primitív (néha azonban egyben rafinált) dobokat, leginkább feltűnésmentes gitárokat és basszust, puha fúvósokat - úgy rakja egymás mellé-fölé és úgy keni szét zengetéssel és effektekkel, hogy a sok egyszerűségből valami mégis nagyon összetettnek és kiismerhetetlennek látszó zene jön ki - ami közben azért mégis megmarad egyszerűnek is, ez a trükk. Mondhatjuk, hogy dreampop, de azt gyorsan jegyezzük meg, hogy nemcsak a melankolikus álmodozás, hanem a könnyű, már-már felszabadult álmodozás is megjelenik a dalokban. Ebben a siteki univerzumban Holly Miranda hangja is majdnem csak egy réteg, bár azért annyira nincs eldugva, mint Scarlett Johanssoné azon a bizonyos lemezen. Aztán egy idő után rájön az ember, főleg, ha visszagondol az említett Scarlett-albumra, hogy az egész azért mégiscsak attól működik, hogy Miranda dalai jók - nem feltűnően nagyon jók, de elviszik és többedszerre is érdekessé, több mint kellemessé teszik az albumot; és a hangja is ilyen, meglehetősen karakteres, de azért nem mondanám, hogy ezer közül megismerném. Aztán pedig újra meg újra eljutok a Slow Burn Treason című számig, amiben Kyp Malone énekel, és majdnem olyan, mint egy TV On The Radio-szám, kevesebb gitárral, több szellemjárta zengéssel és főként kevesebb karakterrel - és akkor arra gondolok, hogy jó lenne már egy TVOTR-lemez. De azért összességében a Magician's Private Library mégsem csak arra jó, hogy kibírjuk, amíg szabadságát tölti az a zenekar.

Kinek ajánljuk: Álompoppereknek és lelkes TV On The Radio-rajongóknak. (RA)

The Morning Benders: Big Echo

B

Várakozások: A Morning Benders 2005-ben alakult a kaliforniai Berkeley-ben, ez a második albuma, és könnyen lehet, hogy még sokat fogunk találkozni a nevével, hiszen komoly esélye van az ügyeletes nosztalgikus amerikai gitárpop-sztárzenekar cím elnyerésére (ebben egyelőre csak a Local Natives gátolhatja meg). A (részben?) ázsiai származású Chris Chu alapította zenekar első lemeze 2008-ban jelent meg, és ha komoly visszhangot nem is kapott, azért az iTunes csak megválasztotta az év indie/alternatív albumának, de ennél sokkal nagyobb lökést adott a zenekarnak, hogy a Grizzly Bear karolta fel, ami közös turnén kívül abban is kimerült, hogy utóbbi együttes sajátos frizurás tagja, Chris Taylor lett az új album producere. A Big Echót ezek után már komoly várakozás előzte meg, és meg is lett a kötelező Best New Music címke a Pitchforkon, ami ritkán jelenti azt, hogy egy zenekar sikertelen lesz.

Eredmény: Bár a Talking Through Tin Cans című első albumot nem hallottam teljes egészében, a kislemezek azonban igazolják azokat a véleményeket, melyek szerint leginkább az első Shins-lemez volt hatással: egyszerű, hatvanas években gyökerező, bájos dalok, véletlenül sem túlbonyolítva. A Big Echóval viszont már az első dal, a blogokon nagy karriert befutó Excuses alapján egyértelmű, hogy nagyobb fába vágta a fejszéjét a zenekar: monumentális hangszerelés és békebeli dallamok szólalnak meg, szégyentelenül a múlthoz fordulva inspirációért, de ez nem baj, hiszen az Excuses jó szám. A markáns indítás után a harmadik szám, az álomszerű Wet Cement már-már átcsúszik a Grizzly Bear felségterületére, míg a kétpercesnél is rövidebb, tempós Cold War (Nice Clean Fight) pedig a lemez legdirektebb és legjobb dala, ám utána sajnos lejtmenet jön. Ambiciózus, modern és telt hangszerelésű számok következnek, melyek közül nem egy a hangzása alapján felférne a Veckatimest albumra is (már ha nem lennének ott ezeknél többnyire jobbak). A Morning Benders eltanulta, hogyan kell relevánsnak hangzó, nyárias poplemezt csinálni 2010-ben, csak maguk a dalok többségükben egyszerűen nem érdekesek annyira, hogy istenigazából megfogják a hallgatót, a lemez közepe gyakorlatilag összefolyik, ami ilyen indítás után kár. Akadnak ugyan még szép momentumok (az elszállás a Stitchesben például és a leheletfinom Sleepin In), de túl sok ilyen lemezt hallhattunk az utóbbi években ahhoz, hogy a Big Echótól istenigazából seggre essünk.

Kinek ajánljuk: Aki még soha nem tud betelni Kaliforniával. (IB) 

Thomas White: The Maximalist

B-

Várakozások: Thomas White még csak huszonöt éves, de már így is bő évtizedes zenei karrier áll mögötte. A brit poposnak mondott, anno eléggé futtatott, de azért igazán soha át nem tört Electric Soft Parade zenekarban énekelt, gitározott, dobolt és billentyűzött a testvérével, Alexszel; ezen feladatok némelyikét más zenekarokban is ellátta, például a Brakesben, a Restlesslistben, valamint session-zenészként fellépett a Sparks, Pipettes, British Sea Power, Levellers és mások koncertjein, kísérte Patrick Wolfot, továbbá, derül ki MySpace-oldaláról, egyszer jetinek öltözve üstdobon játszott a Super Furry Animals egy ír fesztiválfellépésén. Első szólólemeze, az I Dream Of Black amolyan lecsupaszított, egyszerű körülmények között rögzített, pszichedelikus gitározós-éneklős minialbum volt, ehhez képest a Maximalist már címében is egészen mást ígér.

Eredmény: Ezen a lemezen aztán tényleg van minden, vagy legalábbis majdnem. De komolyan: egyszerű zongorás-gitáros poprock-dalocskák, nagyívű és/vagy befordult pszichedelikus és progresszív rock, szoftrock, musicales megoldások (rockoperától nyálas vonósokig), cipőbámulós gitárfüggöny, furcsán kiforgatott electro-ütemek és egyéb, idm-szerű elektronikus kísérletezgetések stb. stb. És amikor azt hinnéd, hogy már nem ér újabb meglepetés, akkor például megszólal egy kiköpött Blur-szám (A Bitter Pill, bár valójában nem az - amúgy van két feldolgozás is a 12 szám között, egy Warren Zevontól, egy a Guided By Voicestól). Mindezt ráadásul Thomas White majdnem teljesen egyedül játszotta le, vette fel és keverte meg; csak négy számban segített neki Phil Sumner (British Sea Power). Az ilyesféle lemezeknél az szokott lenni a tipikus kifogás, hogy jaj, de nem áll össze, és jaj, de éppen az nem derül ki belőle, hogy akkor kicsoda-micsoda is az előadó. A Maximalist azonban annyira eklektikus, hogy ezeket a nyafogásokat voltaképpen elsöpri: mindössze arról van szó, hogy egy rokonszenves fiatalember megmutatja, hogy mennyiféle zenét szeret és tud is játszani. Nagyobb baj viszont, hogy maguk a számok vagy -részletek, ha külön-külön nézzük is őket, akkor sem igazán jók: néha egy-egy jó ötlet felbukkan, de ezeket leszámítva az éppen aktuális műfaj paneljein túl nem sok minden van, ami miatt érdemes volna pont ezen a lemezen hallgatni szoftrockot, kicsavart electrót vagy Blur-utánérzést stb. Ezzel együtt azért van valami igazán impresszív ebben a lemezben, még ha nem is sokkal több, mint hogy: "hú, azért ez a csávó mégiscsak tud valamit."

Kinek ajánljuk: Nem túl nagy igényű maximalistáknak. (RA)

 

sexyyy | 2010.03.22. 21:56 1
nekem a goldfrapp az egyik kedvenc zenekarom, szerintem a supernature az (előző) évtized legjobb lemezei közt van, úgyhogy az idei kiadványok közül tán ezt vártam a legjobban. hogy ne lőjem le saját magam előtt a poént, az előzetesen összekalózkodható dalok közül csak a rocket-et meg a believer-t hallgattam meg, előbbi nagyon felvillanyozott, utóbbi kicsit lefagyasztotta a mosolyt, szerencsére később kiderült, hogy (az instru zárószám mellett) ez a lemez leggyengébb dala. első hallgatás után eléggé csalódott voltam, rögtön nyilvánvaló lett számomra, hogy ez bizony nem lesz egy örökérvényű album, sőt, nekem kimondottan 'nyári lemeznek' tűnt, bár lehet, hogy csak azért, mert aznap volt először meleg. mindenesetre egydimenziósnak hallatszott (és tkp azóta is annak hallatszik) a dolog, különösen fájlaltam, hogy a produceri munka ennyire összecsapott, mert a 80-as évek nagyon jól állnak alisonnak, a szintikkel sincs semmi bajom, de ezekre a béna dobalapokra meg néhol papírvékonyságú 'hangszőnyegekre' nem elégséges indok a retró. a szövegek is elég unalmasak, legalábbis az eddigiekhez mérten. a sok rossz után mégis van valami, ami megmenti a lemezt, mégpedig a dalok, ugyanis fent említett kettőn kívül mindegyik iszonyú erős, de különösen az i wanna life és a hunt, a rocket meg, hát simán lehet még 2010 dala. és tulajdonképpen hiába karcsú a lemez, mégis egységesre sikerült, ha pedig a jó album ismérve a sok jó dal, akkor az a szomorú helyzet, hogy ez itt még így is az újszülött évtized egyik legnagyobb dobása, alison meg továbbra is a legjobb 40 fölötti nő a mjúzik bizniszben. (eltérve az eddigi tárgytól, hogy az istenbe lehetséges, hogy a pitchfork kritikusai komoly arccal végig tudnak hallgatni MINDEN ugyanilyen, semmitmondó, enervált, üres lemezt, és hogy lehetséges az, hogy minden napra jut öt olyan banda, akik ki is adják ezeket? ha úgy halok meg, hogy erre a kérdésre nem kapok választ, vissza fogok járni a sírból, az egész biztos.)
kisdubos | 2010.03.22. 22:34 2
Szerintem meg ez a Goldfrapp album felesleges. Elnézem nekik, hadd szórakozzanak egy kicsit. De ezek a dalok semmilyen szinten nem kötik le a figyelmemet. Pl. a Sally Shapiro ennél sokkal dallamosabb, visszafelé kacsintgató szintipop számokat írt az elmúlt pár évben.
Buzi Gyuri bácsi | 2010.03.23. 11:41 3
1: szia bright, most már sexyyy néven tolod a kontentot?
cszn | 2010.03.23. 13:34 4
#3 most azé mer hosszú kommentet kommentolt? bright kommentjeinek kontentja amúgy sokkal nyakatekertebb szokott lenni :D #1 sztem vagy nagyon sokan vannak (picsforkék) vagy sznobok vagy kóklerek. vagy mind egyszerre.
bright | 2010.03.23. 16:23 5
Goldfrapp: Head First #3 Szexisten: :DD Ne keverj össze bennünket sexyyykével! Én meg azt hittem eddig róla, hogy a te csajod. :DDD #4 cszn: ?bright kommentjeinek kontentja amúgy sokkal nyakatekertebb szokott lenni? ? Jahhh! Lásd alább a szemléltető példát! :DD És akkor a témánkról: A Goldfrapp valamennyi eddigi lemezét szeretem (én a Felt Mountain-t tartom a legjobbnak, de azért mégis a Supernature-t hallgatom többnyire). Szóval mindegyiket kedvelem, ám ezt az újat NEM. Mert ez az album bizony komoly csalódás számomra. Alison Goldfrapp-et és a jetifejű társát sokkal invenciózusabb zenészeknek gondoltam eddig annál, mintsemhogy visszanyúljanak a 70-80-as évek émelyítő szinti-/elektropopjának digós-fílingű, flitteres, talmicsillogású világához. A ?Head First?-ből idegesítően kihallik az ABBA (?Alive?, ?Believer? stb.), Olivia Newton-John és az ELO (?Rocket?), sőt még - egy szám erejéig - Enya (?Voicething?) is. Ám mindenek felett ott lebeg és beárnyékol mindent a kártékony Giorgio Moroder sötét szelleme. Mi a fenéért kellettek ők Alisonéknak??? Pláne úgy, hogy ezt a ?visszanyúlást? sokkal jobban csinálják már náluk a fiatalok: Sally Shapiro vagy a Music Go Music, pl. Egyetlen kiemelkedő szám a ?Shiny And Warm?, és nem véletlenül: mintha a Black Cherry-ről szólalna meg. (Tkp ez is visszanyúlás tehát, de legalább önmaguk legjobb formájához.) Ja, és azért tetszik még az Enya-utánérzés is (?Voicething?), a maga ambientes varázsával, de semmiképp Enya miatt. Ám ez sajnos csak 2 tétel a 9-ből, 10 perc a 35-ből. (Hoppá! Ez utóbbi azért nem is olyan rossz arány. :)) ?A Head First mégha a giccsre is épül, (?) az sokkal inkább játékos, mint gejl.? ? írja a recens. Szerintem pedig igenis geil, és ebből a ragacsos szirupból egyáltalán nem sikerült kiemelkedniük, abba menthetetlenül beleragadtak. Remélem, a következő lemezükig kivakaróznak onnan?
kisdubos | 2010.03.24. 15:16 6
Jól van, megnyugodtam, akkor nem csak én hallok benne ABBA-t :o)
bright | 2010.03.25. 18:21 7
The Morning Benders: Big Echo ?? túl sok ilyen lemezt hallhattunk az utóbbi években ahhoz, hogy a Big Echótól istenigazából seggre essünk.? (IB) - ezzel én sem vagyok másképp. Hogy akkor mi a francért írok róla? Mert 1) az ?Excuses?-ról találtam egy érdekesebb videót, mint amire a cikk navigál, egy élő felvételt, lánykórussal és Ch. Owens-szel (Girls) feljavítva http://www.youtube.com/watch?v=m5gomp9gizg&feature=related, és mert 2) tudatni szeretném, miszerint ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy ezt a Chris Chu gyereket alaposan pofán töröljem (aki megnézi a klipet, talán érteni fogja, miért).
Zser | 2010.03.26. 08:56 8
#7 sokan mi veled szemben érzünk így, ha visszaolvasod a kommentjeidet talán érteni fogod, miért.
wolf77 | 2010.03.26. 09:27 9
Big csalódás... És ennyi... Legutóbb akkor voltam ennyire csalódott amikor a SKY MOVIES-ről fel akartam venni a Robotzsarut, csak hát pont az volt az első film, amit kódoltak. (Muhaha) Most már viccesnek tűnik a dolog, de akkor nem volt az... Igy lesz ez "ezzel" is, majd az idő (vagy egy új ütős album, ami szinte mindegy milyen lesz mert ennél biztosan jobb lesz...legalábbis remélem) orvosolja. Ettől függetlenül természetesen (az eddigiekért) nagy respect Goldfrappéknak, még vagy 20 ilyen kakilemez kellene ahhoz, hogy többet ne is akarjak hallani róluk.
szobakutya | 2010.03.26. 11:11 10
#5 eddig kommentjeid alapján csak borzasztóan irritálónak tartottalak, de a "kártékony giorgio moroder" megjegyzésed után ehhez hozzájön az idióta.
neutrinoo | 2010.03.26. 12:24 11
Felejthető ez a Goldfrapp lemez. A Rocket az egyetlen ütős szám rajta. A többi jobb esetben is közepes. Mélység nélküli stílusgyakorlat. Mondjuk nyáron napsütésben ragyogó háttérzene.