ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Elvesztettünk egy jópasit. Újdonságértesítő

Somogyi Péter | Inkei Bence | Aradi Péter | Rónai András | Szabó Sz. Csaba | 2010.03.29. 20:55|
Címkék: lemez

Craig David most, hogy megcsúnyult, soul-klasszikusokat énekel. Zooey Deschanel és M. Ward átpattan a tempósabb strandpop könnyedebb világába a She & Him új lemezén, Black Francis pedig a sexual-erotikáéra, de csak óvatosan. A Dillinger Escape Plantől senkinek nem lesz hidegrázása, a Trottel hosszúnevű pszichedelikus projektje meg minden, csak nem pszichedelikus.

She & Him: Volume Two

B

Várakozások: A szólóban is sikeres énekes-dalszerző, Matt Ward és a színésznő Zooey Deschanel párosa két évvel az első, Volume One című lemeze után adja ki második, Volume Two névre hallgató albumát. A She & Him elsősorban Zooey Deschanel játszótere, ahol a retropop homokozó és a színes Spector-hinta között kóvályogva énekli ki magából közvetlen és ártatlanságukban is hormongazdag dalait. Ward ehhez teremt, józan arányérzékkel a múlt felé fordulva, színes háttereket, hagyva, hogy a hatvanas évek nyugati parti romantikájában egyébként is otthonosan fürdőző Deschanel megnyerje azokat, akiket meg szeretne nyerni. Egy, a megjelenést megelőző interjúban a cserfes Ward elmondta, hogy a Volume Two kétszer olyan jó lesz, mint a Volume One volt. Ha ez igaz, akkor többek között a Deschanel hozta női karakterben megfogalmazódó kislányos naivitást, nosztalgiába csavart vonósokat, tengerparti autózásokat cápauszonyos Cadillacban és szörfdeszka-közeli életképeket szorozhatunk be kettővel, ami a zene és a matematika évezredes barátsága miatt sem feltétlenül nagy ostobaság.

Eredmény: Az első lemezt is meghatározó, a hatvanas éveket maradéktalanul szerető hozzáállás nem sokat változik a She & Him második nekifutásakor sem. Az albumot nyitó Thievesben, ahogy az mondjuk várható is volt, Zooey Deschanel a színpad elején állva, félig leengedett szempillákkal, sokszor két kézzel fogva a mikrofont énekli bele a napnyugtába a fájdalmat és a reményt. Ami nem volt ennyire egyértelmű, hogy a bemutatkozó Volume One-hoz képest gyakrabban pattan át a tempósabb beachpop könnyed világába, ahol viszont szintén elő tudnak kerülni olyan szavak, mint a "blame" vagy a "shame". A Volume Two és a Volume One, ahogy neveik is remekül mutatják, egymást erősítő, egymás mellett álló anyagok, szükségszerűen hasonló irányokból közelítve hasonló célok felé, és ha így vesszük, nincs is semmi baj azzal, hogy (a munkamegosztást még mindig ügyesen megoldó) Ward és Deschanel nem szakított két évvel ezelőtti önmagával; ellenben ha nem így vesszük, a Volume Two a Volume One árnyékában inkább csak túlságosan is ismerős húrokat penget, és nem igazán képes annyi újdonságot adni, hogy az egy albumnyi időre lekösse a figyelmet.

Kinek ajánljuk: Akik tudják, hogy a szerelem és a forró homok is ugyanúgy fájhat. (SP)

Black Francis: NonStopErotik

B-

Várakozások: Frank Black lassan húsz éve van abban a hálátlan, de valahol mégiscsak kellemes helyzetben, hogy amikor kedve van, akkor megjelentet egy új lemezt, akár szólóban, akár a Catholicsszal, akár a feleségével Grand Duchy néven, és nagyjából mindegyikre az a reakció legjobb esetben is, hogy jó-jó, de hát a Pixies nyilván sokkal jobb volt. A közvetlenül a Pixes feloszlása után készült két szólólemez (Frank Black, Teenager Of The Year) még viszonylag komoly érdeklődésre tarthatott számot, onnantól kezdve azonban Frank már csak akkor volt érdekes a világ számára, amikor újra összeállt a régi zenekara, ő pedig meghízott, megkopaszodott, és csendesen tudomásul vette, hogy az új lemezei csak azért jelentenek eseményt, mert koncertezni fog velük és elénekel pár Pixies-számot is. Egyfelől ez kétségtelenül igazságtalanság, másrészt viszont ezek az amúgy tisztességes rocklemezek tényleg nem említhetők egy lapon az elmúlt negyedszázad egyik legnagyobb hatású együttesének hagyatékával, és a saját jogukon tényleg nem érdemelnek akkora figyelmet. Black nemrég visszavette a Pixies-időszakban használt Black Francis művésznevet, tavaly egy szintis-new wave-es albumot hozott össze nejével, Violet Clarkkal, és árulkodó jel, hogy kritikusunk inkább utóbbi jelenlétét találta érdekesnek az albumon, semmint a férjét. Azóta a fáradhatatlan Black megturnéztatta a Pixies leghíresebb lemezét, a Doolittle-t, majd bejelentett egy újabb szólólemezt is, amely ráadásul a szexualitás jegyében fogant.

Eredmény: Persze nem kell megijedni, a NonStopErotik (kikacsintós cím!) semmivel sem szexuálisabb lemez a többi Black-lemeznél, leszámítva persze a When I Go Down On You című dalt, de még itt sem viszi Frank túlzásba a dolgot, csak a refrénben közli, hogy szereti kinyalni a feleségét. Szóval, aki attól tart, hogy a mindjárt 45 éves Black mocskos fantáziájában kellene elmerülnie, alaptalanul fél, belőle sosem lesz Momus. A lemezzel semmi gond nincs, az indítás kifejezetten biztató: a Lake Of Sin erőteljes rockszám, védjegyszerűen kiabálós refrénnel, míg az O My Tidy Sum egy szintetizátorokkal színezett, kifejezetten szép dal, és ebben már komoly szerepet kap az egykori Captain Beefheart- és Pere Ubu-billentyűs, Eric Drew Feldman, aki a Trompe Le Monde óta gyakori segítőtársa Blacknek. Feldman jelenléte általában feldobja a lemezt, Black nyersessége ugyanis egy idő után egysíkúvá válik, hiszen nem mindegyik zúzós szám sikerül olyan punkosan fülbemászóra, mint a Six Legged Man. Van itt még Flying Burrito Brothers-feldolgozás, és többségükben korrekt, de semmi különös rockszámok, amik közül még a legérdektelenebbről sem lehet elmondani, hogy kimondottan rossz lenne, de a három kiemelkedő szám (és talán az epikus zárószámot, a Cinema Start is érdemes megemlíteni, úgyhogy akkor négy) ellenére ez sem tudja átlépni a Black-szólólemezek árnyékát.

Kinek ajánljuk: Akinek a többi is megvan. (IB)

Craig David: Signed Sealed Delivered

C-

Várakozások: Kezdjük rögtön a rossz hírrel: úgy fest, hogy végleg elvesztettünk egy jópasit, és nem is akármilyet, hanem egyenesen az elmúlt évtized negyvenhetedik legjobbját! Rendben, Craig David, a brit r&b - nem is oly rég még - ifjú hercege idén már 29 éves lesz, de ez még egyáltalán nem ok arra, hogy úgy nézzen ki, mint egy fiatalos negyvenes, akinek szteroidot pumpáltak az arcába. A bajok persze nem tegnap kezdődtek; az énekes három éve, a Trust Me című lemeze idején vált meg körzővel-vonalzóval beállított szakállától, valamint frizurája és ezzel egyidejűleg sármja jelentős részétől is, és nagyjából ekkoriban állt be határozott lejtmenetre a karrierje is, mindenféle (úgyismint: "művészi" ill. "kommercionális") értelemben. Ha csak pár évvel később, mondjuk az X-Factorban karaokézva tűnt volna fel, talán nem fájna érte ennyire a szívünk. De Craig David még az ezredforduló környékén, a 2-step/garage csúcskorszakában, az Artful Dodger produceri támogatásával robbant be, olyan pompás műfaji/crossover kislemezekkel, mint a Re-Rewind vagy Fill Me In, pont tíz éve megjelent Born To Do It című debütáló albumával pedig joggal állhatott élére az amerikai minták követése helyett végre valami sajátos arculatot kialakító szigetországi urban-reneszánsznak. Az énekes egyszerre lett a közönség, a kritika, mi több, Elton Johntól Missy Elliottig különféle STÁRok nagy kedvence; sőt, egy rövid időre még az Egyesült Államokat is meg tudta hódítani, ami ebben a műfajban nem csekélység. Az ezt követő lemezeken, egészen a már említett Trust Me-ig, már azért túlsúlyba kerültek a tizenkettő egy tucat és mi tagadás, elég nyálas r&b-balladák, de néhány felvillanásra még így is futotta, mind közül a legemlékezetesebb talán a Stinggel közös duett, a Rise And Fall.

Eredmény: Előzetesen két dolog szól a lemez mellett; az egyik a szelekció, a másik pedig Craig David énekhangja. A Signed Sealed Delivered (igen, ugyanaz a címe, mint Stevie Wonder 1970-es albumának) ugyanis alapvetően a Motown (illetve egész pontosan a soul) nagy korszaka előtt tisztelgő feldolgozáslemez, javarészt műfaji klasszikusok, standardok átirataival. Itt van többek közt Stevie Wondertől a For Once In My Life illetve a címadó, Al Greentől a Let's Stay Together, Marvin Gaye-től a Mercy Mercy Me és az ő előadásában legendássá vált I Heard It Trough The Grapevine, vagy a Papa Was A Rolling Stone, amit általában a Temptations-höz társít a nagyközönség stb. - tehát tényleg nagyszerű dalokról van szó, ráadásul Craig Davidről eddig is tudtuk, hogy tényleg akármit el tud énekelni és nem is akárhogyan. Papíron tehát erős visszatérésnek, vagy legalábbis valami határozott életjelnek tűnhet a SSD, a gyakorlatban viszont a kellemes háttérzene és a pokolian borzasztó élmény végletei között hullámzik a végeredmény. A lemez nem egy páratlan és most új erőre kapó soul-énekes produkciójának tűnik, hanem valami ízlés és ihlet nélküli, élettelen karaoke-lemeznek, valakitől, aki szépen ki tudja énekelni a magas hangokat, valamint nagyon ügyesen hajlítgat. Eleve már a végtelenül steril, dinamikátlan, ósdi hangszerelés is a popzene egyik legrosszabb korszakát, az ezredfordulót idézi, amikor a producereknek valami egészen megrázó elképzeléseik voltak arról, hogy mi is az a "funky" illetve "disco" - tehát ironikus pont azt a korszakot, mikor Craig David egy friss és üdítő hangnak számított a mainstreamben. Hát, innen lesz majd szép visszatérni.

Kinek ajánljuk: Aki gyűjti soul-klasszikusok vacak feldolgozásait. (SZSZCS)

Dillinger Escape Plan: Option Paralysis

C+

Várakozások: A Dillinger Escape Plan ügyes hardcore együttesként kezdte, aztán megjelent a Calculating Infinity, az első nagylemez, széttördelt ütemekkel, kiforgatott számokkal, és minden megváltozott körülötte. Az album a matekmetál egyik alapja lett, állandó hivatkozási pont, és felkeltette Mike Patton figyelmét is, akivel a következő kislemez készült, miután Minakakis, az addigi énekes, elhagyta a zenekart. Az Irony Is A Dead Scene ep csúnyán megosztotta a rajongókat. A Miss Machine-en Greg Puciato vette át a stafétát Pattontól, és szorítja ma is mint a Dillinger Escape Plan büszke énekese. A zenekar harmadik albuma, az Ire Works váratlan kereskedelmi és általában komoly kritikai siker lett, úgyhogy elvileg a csúcson jelenteti meg az Option Paralysist. Ámde az együttes igazi története ez: amikor Mike Patton csatlakozott a Dillinger Escape Planhez, határozott elképzelései voltak és nyilván értett hozzá, hogyan kell hatásos, ledöbbentő számokat írni. Az Irony Is A Dead Scene ep-n elképesztően pörög, amellett, hogy remekül váltogatja arcait és hangjait, hol gonosz manóként, baljóslatúan suttog, hol veszetten ordibál, kiválón alkalmazza a halandzsázást is, úgyhogy minden, amit Minakakis és Puciato csinált, fantáziátlan hardcore kiabálásnak és metál klisétengernek tűnik. A Calculating Infinity hideg és idegen, széthullott zenéjét pedig úgy rakta össze, hogy az változatlanul izgalmas tudott maradni, ugyanakkor letaglózó energiabombává is vált. A When Good Dogs Do Bad Things a legjobb dolog, amit a zenekar eddig alkotott; őrültebbnek hangzik, mint bármelyik számuk, miközben tökéletes dramaturgia szerint felépített darab, aminek a végén garantált a hidegrázás és a verejtékezés. Miután Fabio Capellóként rendet vágott, Mike Patton is lelépett, így a Dillinger Escape Plan valódi egyéniség és meghatározó irány nélkül maradt, hiába Ben Weinman zseniális gitárjátéka.

Eredmény: A Miss Machine-re került néhány szórakoztató dal, például a Sunshine The Werewolf, az Ire Worksön is szerepelt legalább két-három érdekesnek nevezhető szám (lásd Horse Hunter), az Option Paralysis viszont majdnem teljesen élettelen ötlethalom. A matekmetál egyéb irányadó zenekarai közül a Number Twelve Looks Like You tavalyi albumához képest körülményes és vontatott, mintha minden szám éppen annyival lenne hosszabb, és minden poén éppen annyira lenne elnyújtva, hogy kioltson minden feltámadó lelkesedést. A Converge erős slágereket pakolt az albumra, rockosabbra vette a hangzást, és kissé késve ugyan, de felfedezte és beolvasztotta a posztmetált is, a Dillinger Escape Plan viszont, úgy tűnik, hogy nem fejlődött és nem tanult semmit. Az Option Paralysis a legjobb pillanatokban a korábbi Dillinger Escape Plan-dalokat idézi meg, a 43% Burnt, a Milk Lizardot, vagy a szemtelenül slágeres Unretrofiedet, mintha az együttes csak köröket futna. A Good Neighbor jelent egyedül valódi izgalmat, amiben néha úgy törik meg az ütem, hogy nem tudom eldönteni, az én verzióm hibás-e, vagy tényleg ennyire megfogják a számot. A zenekar világában megvan ennek az apró játéknak a bája, de az Option Paralysis sajnos hidegrázás és verejtékezés helyett mindössze ilyenekkel szolgál. Olyan nagyratörő együttestől pedig, mint a Dillinger Escape Plan, ez rohadtul kevés.

Kinek ajánljuk: A Dillinger Escape Plan zenészei felkészültek, hibátlanul játszanak, bárhol megállják a helyüket – szóval annak, akinek ez a fontos. (AP)

Trottel Stereodream Experience: Embryo

D

Várakozások: Az öregek punkzenekarként emlékeznek a régesrégen, 1985-ben alakult Trottelre, a nagyon figyelmesek pedig tudják, hogy a beskatulyázhatatlanságára és folyamatos változására büszke (és ennek megfelelően állandóan átalakuló felállású) zenekar az 1999-ben indított Trottel Monodream formációval kezdett a pszichedelikus és folkos formákkal barátkozni, aztán valami okból rájött, hogy mégis inkább Stereo lesz az. Az Embryo című új album is ezen a vonalon halad tovább, és ezt is a Trottel Records adta ki - évek óta annyira nem hallat magáról az 1993-ban alakult, akkoriban az undergroundban oly fontos kiadó, hogy azt hittem, régen meg is szűnt. De nem, létezik, és honlapja még mindig az internet hőskorát idézi; mint ahogy a lemezborító is azt a rég letűnt időszakot, amikor az elmosott rikító színek a "hohó, pszichedélia!" egyezményes jelzései voltak, valamint még nem létezett tízmilliárd kép fejhallgatós embriókról.

Eredmény: Az Embryo egyetlen pozitívuma, hogy a lemez - és egyáltalán: minden, ami körülveszi - olyan végtelenül és naivan anakronisztikus, hogy az már-már megmosolyogtató - és most nem holmi "korszerűségről" van szó, hanem arról, hogy vajon miért fektetnek emberek energiát abba, hogy létrehozzanak egy lemezt. Ellenben sajnos hallgatni egyenesen kínos élmény. A legkínosabb benne az, ahogy az alapok végtelenül nyomasztóan vánszorognak, miközben ugye a pszichedelikus zenének pont olyasmi volna a lényege, hogy elsodorjon, magába szippantson stb. Próbálkoztam azzal, hogy elvonatkoztassak a megszólalástól (ha legalább kifejezetten szar lenne: de csak nyomasztóan élettelen), de nem sikerült elképzelnem, hogy ebből az alapanyagból bárminemű húzás kijöhetne. És akkor még ott van az is, ami erre rájön, és amiről többszöri hősies meghallgatás után is csak pont ennyit tudok írni: teljesen generikus "pszichedelikusan" zengő gitárok, érdekesnek vélt érdektelen szintihangok, többnyire folkos (azon belül inkább magyaros, néhol "keleties") hegedű, néhol egy kis szaxofon, néhol egy kis szöveg - mindennemű néven nevezhető ötlet vagy bárminemű érdekesség nélkül, viszont hosszan, hosszan, hosszan elnyújtva.

Kinek ajánljuk: Aki pont azt a kábítószert fogyasztja, ami ezt élvezhetővé teszi, már ha van ilyen. (RA)

 

Szigi | 2010.03.29. 22:07 1
"a popzene egyik legrosszabb korszakát, az ezredfordulót idézi" hatalmas pont
bede | 2010.03.29. 22:12 2
Inkei "ur" nagyon nagy Pixies-szakerto, ha meg azzal sincs tisztaban, hogy az elso lemezeiken tobb sexual-erotikus kaland volt, mint egy Bloodhound Gang lemezen! Gigantic: "The song's voyeuristic lyrics mostly revolve around a woman's observation of an attractive black man making love to another woman, culminating in the oddly light-hearted but sexual chorus: "Gigantic, gigantic, gigantic / A big, big love"." I've Been Tired: "I said "Losing my life to a whore with disease" / I said "Please... I'm a humble guy with a healthy desire"" Holiday Song: Ez a recskázásról valaha írt egyik legjobb dal. Nimrod's Son: "My sister held me close and whispered to my bleeding head / "You are the son of a mother fucker" Es meg csak az elso lemeznel tartok! Frank Black csak a Bibliarol irt tobbet, mint a szexrol.
Inkei Bence | 2010.03.29. 22:59 3
Kedves Márton! Ajánlom figyelmedbe az alábbi mondatot: "Persze nem kell megijedni, a NonStopErotik (kikacsintós cím!) semmivel sem szexuálisabb lemez a többi Black-lemeznél." Ha ezt elolvasod, magadat és bennünket is megkímélhettél volna ettől a hosszú kommenttől. (Ennek a lemeznek az állítólagos sexual-erotikus mivoltáról pedig maga Black beszélt, például itt: http://www.rollingstone.com/rockdaily/index.php/2010/03/17/pixies-frank-black-talks-sexy-inspiration-for-nonstoperotik/)
bede | 2010.03.29. 23:00 4
Ne haragudj Bence, nem szoktam lemezkritikakat olvasni :-(
shitsailor | 2010.03.30. 11:09 5
Véleményem szerint az új D.E.P. album egy tökéletes felvezetése, bemelegítője ennek az egyébként kaotikus nehezen emészthető "matekmetálnak". Konkrétan arra gondolok, hogy az új album lehetne az első amit megmutatnék egy olyan hallgatónak aki sosem találkozott előtte az ilyen zenével. Mint a farewell mona lisa amiből ugye az első videoklip is készült. Kár feltétlen a jól bevált utat követni, pláne ha ilyen képzett zenészekről van szó. Egyébként egy nyilatkozatukban is az hangzik el, hogy az eddigiektől eltérő albumot akartak csinálni. Ez ugye lehet pozitív vagy negatív... De emészthetőbb album ez tuti. Örömmel fogadtam hogy az énektémákat is, pedig néhol már majdnem hogy csöpög a dolog. De véleményem szerint egy abszolút jó "bemelegítő" albumról van szó. De mint minden kritika úgy az én véleményem is szubjektív. Tisztelettel!
fucktothemusic | 2010.03.31. 19:23 6
DEP: a menedzserkalkulátorral is nehezen követhtő rszek kibaszott jók lettek, ezért fogtam, kivágtam Peak Pro-val a "szegény ember Faith No More-ja" részeket és így máris A+ lett a lemez :-D