A Horrors mára kissé kinőtte a nevét. A zenekar, illetve az öt tag névválasztása még a a Strange House-i kifordított horrorvilág Művészi Koncepciójának része volt. A 2007-es bemutatkozó lp a B-kategóriás rémfilmek hangulatát teremtette meg, annak minden elemével együtt: kiabálásokkal, a nagy frizurák alól éppen csak titokzatosan kilátszó arcokkal, Hasfelmetsző Jackkel, miközben az egész ijesztgetés persze megmaradt azon az osztálykirándulós vonalon, amelyiken kamaszok az emeletes ágyakkal teli szobában, éjszaka, lekapcsolt lámpák mellett mesélnek egymásnak rémtörténeteket, miközben mindenki hatalmasakat röhög. A Jack The Ripper-feldolgozás lemezindító dalként szerepeltetése eleve egyfajta tisztelgés volt a Horrors egyik fő zenei inspirációjaként számon tartott, a félelemfaktorra ugyancsak erősen rájátszó, Spider Webbékkel ellentétben tulajdonképpen tényleg elég rémisztő Screaming Lord Sutch emléke előtt, de a zenekar gótikus, koszos garázsrockjának előképei között ott találjuk még a Gruesomest, a Birthday Partyt, és nyilván legelsősorban is a Crampset; bár ez utóbbi esetben nem árt hozzátenni, hogy jól megszerkesztett külső ide vagy oda, a Horrors-tagok exhibicionizmusa összesen nem ér fel a Lux Interior-i magasságokhoz.

A tők jól sikerült Strange House ahhoz ugyan nem volt elég, hogy úgy gondoljunk rá, mint 2007 meghatározó lemezei közül az egyikre, a maga szűkre szabott műfaji keretei között abszolút működött. Ezeket a kereteket az angol fiúk 2009-ben azonban bővebbre engedték, és a Primary Colourson a garázshoz már kicsit több new wave-es lüktetést kevertek, space rockot eresztettek hozzá, és csak néhány számban hagyták nyomát a fiatal korukból is adódó nyerseségnek, így olyan, a Strange House jó, de durva dalaitól tökéletesen különböző, ám hiba nélküli számok futhattak ki, mint a Mirror's Image vagy a több mint nyolc perces Sea Within A Sea. Az alaposan megdizájnolt külső, megváltozva ugyan, de hál’ istennek azóta is nélkülözhetetlen elem a Horrorsnál (nem is csoda, hogy amikor arra került sor, alig tudtuk eldönteni, melyik csodás testalkatú Horrors-tag a legjobb pasi!), a Primary Coloursba beemelt színek azonban az outfit túlgondoltsága miatt fanyalgókat is lecsendesítették. Mi is nagyon szerettük, és az albummal lassacskán a Horrorsnak az Eighties Matchbox B-Line Disasterrel való gyakori párhuzamba állítása is jogalapját veszítette (a Quartnál is van ám, aki szerint egy szerencsésebb világban Guy McKnight csapata sikeresebb lenne Coffin Joe-éknál).

És bár Faris Badwan 2011-re már elégedetten dőlhetne hátra, hiszen Rachel Zeffirával közösen kiadott egy szuper albumot, rajta az év egyik legjobb dalával, eredeti zenekarával is dolgozott, és ahogy letelt a két év, menetrend szerinti most ki is jött szépen az új Horrors-lemez. Amin rögtön az első zavarba ejtő elem Faris hangja. Sehol semmi kiabálás vagy nyers artikulálatlanság. Ténylegesen énekelni persze már a második cd-n elkezdett, mégis meglepő, hogy ezúttal újabb színeket, sőt Érzelmeket vitt a vokális részekbe: a Primary Colours lassabb, annyira jól nem is sikerült számai ugyan már tekinthetők az énekmód szondáztatásának, illetve naná, hogy a Cat's Eyesról se feledkezzünk meg, csak hát az mégis egy női hanggal megszelídített oldalprojekt, ezért nekem legalábbis egy ideig kétes volt, jól áll-e ugyanez a Horrorsban is.

A másik nyilvánvaló újdonság a lemez hangulata. Abban persze vita nélkül megegyezhetünk, hogy ha valamihez, a Horrors az atmoszféra-képzéshez biztosan ért. A Strange House ugye a heccelős rémmeséivel, a Primary Colours a magányos zaklatottságával teremtette meg a maga kis világát, a Skying pedig leginkább melankolikus, ábrándos és tiszta hangulatával - de figyelem, nem unalmasan tiszta, mint mondjuk egy Appalache-hegységbeli singer-songwriter saját hangját kereső bemutatkozó albuma, hanem úgy, mint egy anyag, amiben ezúttal nincs semmilyen csavar. A nyitó Changing The Rain ugyan kicsit megtévesztően zakatolva, nyugtalanítóan indul, a vonósok behúzásával tizenpár másodperc után kitisztul az ég. És a lemez egészére nemcsak a Horrors számára új hangszerek beemelése a jellemző (időnként még egy kis fúvó szekció is közbeszól!), hanem az újabb műfajoké is. És amíg a Cat's Eyeson a hatvanas évek Phil Spector-os lánycsapatainak visszautasíthatatlan dallamvilága köszön vissza, itt a dreampop, a Horrors cuccain korábban inkább csak marginális Stone Roses-os csörgés-zörgés jut fontosabb szerephez. Meg hát ami még a lényeg: a szintik. A Horrors profin, szemérem nélkül meri a Simple Minds legsikeresebb, azaz nyolcvanas évek közepi hangját a maga javára fordítani, ez a sok elem pedig szinte észrevétlenül kapaszkodik össze: az alapszövetben halljuk zakatolni nagyjából azt a Spacemen 3-t idéző űrszférát, amit a Primary Colourson; felette egy rétegben szól a Strange House-on főszereplő, előretolt gitár-basszus-dob; végül ebbe beleszőve jön a pofátlan pop, minden teatralitásával és nagyra szabottságával, Badwan nem tolakodó, kimondottan jól kerekített, már-már szép énekével. Ettől Farisék egészen furcsán és váratlanul kiszínesednek, emberi közelségbe kerülnek, az otthonos dalok pedig gond nélkül csúsznak át egy lebegő, szemlélődő, álmodozó világba. Ennek a szerkezetnek a legjobb példája a lemezt promotáló Still Life, vagy az R.E.M-et is megidéző Dive In, míg az előző anyagokon szuper hirtelen témaváltások (hát mit csinálnak már a Sea Within A Sea-ben 4:05-nél?!) háttérbe szorultak, bár az Endless Blue-nál és az Oceans Burningnél a srácok ügyesen élnek ezzel a jól bejáratott eszközükkel. A régi, koszos Horrors kizárólag a Monica Gemsben mutatkozik, de, mindent átgondolva, nem is hiányzik a hangos és durva vicchorror - úgy tűnik, végleg eldőlt, hogy nem lesz több osztálykirándulás, a nyers modorú, ordítozó tacskókból Érzékeny Fiatal Férfiak lettek.

Tény azonban, hogy a Skyinggal többet kell dolgozni az élvezetért: azelőtt meghallották a Count In Fives első hangját, és a mocsok rajongói azonnal megették; beúszott a Mirror's Image, és az űrkedvelők máris ráharaptak az egész albumra. Most viszont nincsenek ilyen kézenfekvő, azonnal robbanó felvételek, figyelni kell, márpedig néhány esetben ez kimondottan nem könnyű feladat, az eddig példátlan ráérősség, a közel 55 perc játékidő ezért is tűnik soknak. De egy-két léptetés lejátszáskor még bőven jó ár ezért a meglepően közeli, szimpatikus, ráadásul november 20-án Budapesten is koncertező Horrorsért.