ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Egyetlen zsongásba olvad össze. Újdonságértesítő

Bárány Dávid | Rónai András | Inkei Bence | 2011.09.12. 21:20|
Címkék: zene

Három új album jutott a hétre: a britek Fluor Tomija, Example még tovább távolodik az underground rapper múltjától a pop felé, a Tinariwen újra beleveszik a maga bűvös sivatagi szomorúságába, St. Vincent pedig kicsit túl mélyre enged bennünket a tudatalattijába.

Example: Playing In The Shadows

B-

Várakozások: Egy kicsit talán eltúlzott, de helytálló magyar párhuzammal élve a britek egyre kedveltebb énekes-rapperének karrierje Fluoréhoz hasonlítható: mindketten mérsékelt sikerek után hagyták ott hazájuk underground hiphop-színterét, szeretnek Adidast hordani, nagyon viccesek, néha lerántják a leplet celebtársaikról és természetesen az éppen aktuális zenei irányzatokat kihasználva sikerült betörniük az igazi mainstream popba. Csak míg magyar társa vállaltan és az egészségre veszélyesen böszme, addig hősünket hivatalosan wonky pop előadóként tartják számon, noha arról lehetne vitatkozni, hogy ténylegesen létező irányzatról van-e szó.

Eredmény: És valóban, új albumán Example fénysebességgel halad a STÁRság felé, az előzőhöz képest még jobban integrálva életművébe a tőle korábban idegennek ható műfaji elemeket. Minden okunk megvan azt hinni, hogy felfigyelt célközönségének külföldi részére, amely valószínűleg már tavalyelőtt is popénekesként tekintett rá, lévén a többségnek nem lehet túl sok fogalma a brit urban szcénáról . Erre több jel is mutatni látszik: mostani turnéjára már a zavarba ejtően rózsaszín énekesnőt, Neon Hitchet kérte fel előzenekarnak, de a szemfülesebbek akár még a Nagy Dívák hatását is megfigyelhetik a lemezen. Az Under The Influence refrénje pl. egyszerre idézi meg Kylie összes szerelmes himnuszát, és mintha a Stay Awake is egy titkos kísérlet lenne Myl?ne Farmer Désenchantée-jának "mai brit urban viszonyokhoz" adaptálására: mindkét dal súlyos társadalmi válságok (Farmeré a '91-es francia diáktüntetések) idején megjelenve, öngyilkosos szövegekkel igyekszik megmagyarázni az előadó generációjának (!) problémáit. De ott van egy kevésbé feltűnő, viszont annál relevánsabb hasonlóság: Example új albumára image-et váltott (már az előző promóciója során felkészített minket, hogy mindig meg fog újulni) és a producerek között két nagyobb név (Faithless, Nero) mellett friss, underground tehetségeknek adott esélyt: mintha nemrég még a Madonna-lemezek PR-szövegeiben/Wikipédia-szócikkeiben olvashattunk volna hasonlókat. Ezek után minden okunk megvan azt hinni, hogy a művészúr tudatosan hagyta ott az egyébként is már annyira tavalyi "diszfunkciós elektrót" és csinált végre egy épkézláb poplemezt.

A feltételezett misszió teljesült is, a mostani kiadványon öt igazi sláger (négy kislemez + a Dirty Face) és tíz töltelék helyett tizenkét kerek, legtöbbször dubstep-kiállásokkal és rapbetétekkel tarkított popdal és egy bónusz zongorás ballada található, amik akár egy igazi díva partyalbumaként is működhetnének, hiába Example nem néz ki ehhez elég igényesen. A lemez lassan építi fel hatását, a tizenkét számból tíz kiadható lenne single-ként, viszont a tavalyelőttivel ellentétben nem terheli le a hallgatót, hanem újabb és újabb lejátszásra készteti. Azonban azt is elhiteti vele, hogy valami mélyebb, mögöttes tartalom is van a dance orgiák mögött, amik a hmv.com olvasói véleménye szerint sokkal jobban megérik a pénzünket, mint mondjuk a Nero vagy a Wretch 32 albumai. Ez nem is lenne baj, az igazán jó popnak véleményem szerint pont ez a feladata, de a Playing In The Shadows sajnos nagyon rosszul titkolja, hogy a lehető legolcsóbb eszközökkel operál. Figyelmeztető jel lehet rögtön az albumcímet kínosan magyarázó borító, de az is, hogy pont a nagy mainstream befutás után használja ki ennyire az "underground brit tánczenét" és a dubstepet. Mégis, hiába nyerte meg tizenkét évesen első rap-csatáját, Example-t itt leginkább a szövegei buktatják le. A számok többségénél érezhető, hogy a vázlatban megmaradt lyukakat refrénként jól működő catchphrase-ekkel töltötték fel, mely amúgy is elég ciki lenne, de sokat még címként is felhasználtak: most komolyan, higgyük el az új, komoly image-et, amelyet a Stay Awake videója is prezentál, ha azt a választ adja a Brit Ifjúság bajaira, hogy "it was all to stay awake for the longest"? Vagy igaz, hogy a kiállások alatt úgyis a nagybetűs Tánczene a lényeg, nem pedig a szövegelés, de nehogymár "Just sitting there chilling in the batcave/ whilst listening to Nick Cave"! Nem is beszélve az album címadójának egyik bőszen ismételt soráról, a "tell me something I don't know"-ról, amely ugyan kivételesen nem teljesen a nagy semmiből jöhetett, de azért mégis az egyik lehető legbrutálisabb közhely, ami dalszövegben felhasználható. Sajnos Example pont túllőtte ahhoz a "sötét és agresszív" személyiséget, hogy az önirónia mint értelmezési lehetőség szóba jöjjön, ezért kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy az elrejtett mélyebb üzenetet már az album első sorában felfedi: még mindig azon gondolkozik, hogy "mit is akar mondani". Mi meg várunk.

Kiknek ajánljuk: Szemléltetőeszközként azoknak, akik szeretnének megtanulni angolul dalszövegeket írni. (BD)

Tinariwen: Tassili

B+

Várakozások: Nagyjából minden adandó alkalmat megragadunk, hogy írjunk valamit a Tinariwenről, többször jártak is nálunk (legutóbb a Zöld Pardonban), úgyhogy tényleg csak címszavakban: a tuareg szabadságharcosokból a hetvenes évek végén alakult együttes népe hagyományos zenéjét és a hozzájuk kazettákon, így-úgy eljutott klasszikus rockot hozta össze. Az előző évtizedben csodálkozott rájuk a nagyvilág: Robert Plant, Santana, Thom Yorke és sokan mások ámuldoztak az általuk játszott "sivatagi blueson", ahogy elneveződött a dolog, nem beszélve az összes kritikusról az összes lapnál; hírnevük messze túllépte a világzenei köröket. Legutóbbi lemezük, a 2009-es Imidiwan - Companions a csodás hangzású elektromos gitárok mellett nagyobb hangsúlyt fektetett az akusztikus hangszerekre, egy csöppet gyengébb is volt a legnagyobb lelkesedést kiváltó Aman Imannál - de még így is több kört rávert a nyugati rockzenekarok 99 százalékára, pedig egyáltalán nem is erőlködött ezen a Tinariwen, hiszen más pályán játszik. Az új album az első, amit a nagynevű amerikai független, az Anti- adott ki (náluk van például Tom Waits is). A Tassilit az újra elmérgesedő politikai helyzet miatt nem tudták Maliban felvenni, a Szahara Algériához tartozó részén állítottak fel egy ideiglenes stúdiót. A Tinariwen most teljesen elhagyta az elektronikát: akusztikus gitárok, ütősök, taps - sőt, még a női kórus sincs. Viszont elutazott Algériába a TV On The Radio két tagja, Tunde Adebimpe és Kyp Malone (szerencsére a mindent maga képére formáló David Sitek producert kihagyták a dologból); több számban is közreműködnek. A Wilco gitárosaként ismert, de ezernyi avantgárd-improvizatív dologban is részt vevő Nels Cline és a Dirty Dozen Brass Band viszont utólag járult hozzá egy-egy dalhoz.

Eredmény: Az itt végighallgatható Tassili egészen parádés módon kezdődik: egy kicsit tétovázó gitárral, aztán jön az ének, majd végre elindulnak a védjegyszerű, megunhatatlan köröket futó ütősök, a gitár is rátalál a maga pályájára. Végül pedig belép Nels Cline finoman lebegő, pszichedelikus-atmoszférikus gitárja, végig a háttérben maradva, a Tinariwen lényegét egy cseppet sem bántva, de a zenét finoman elemelve a helyéről. Ezt most értsük majdnem szó szerint: a hely nagyon erős érzete a Tinariwen egyik legfőbb erőssége; hogy még azok számára is, akik konkrét sivatagban sohasem jártak (tapasztalatból mondom), kirajzol egy részben nagyon konkrét, részben viszont mitikus - illetve egyrészt küzdelmekkel, harcokkal teli, másrészt mindennek ellenére, mindezzel együtt az otthont jelentő teret. Hasonló bravúrt hajt végre kicsit később a a Dirty Dozen Brass Band, bravúros egyszerre fájdalmas és érdes rezeseivel. A látványos együttműködések közül a klipet is kapott Tenere Taqhim Tossam az, aminél felmerül a kérdés, hogy volt-e értelme Tunde Adebimpe énekét beletenni a számba, de végül arra jutottam, hogy elég jó ez, bár a többihez hasonló "belesimul, mégis hozzátesz" itt nem jött össze annyira jól. Ez a vendégeskedés le is megy az első négy közül három számban (a második dal a kivétel, ez a kényelmes szemlélődés jegyében telik); a továbbiakban a gitározásban aligha, esetleg a háttérvokálban felfedezhetjük még a TVOTR-t, de csak ha figyelünk, például a feltűnően sántán billegő (a legtöbb wonky hiphopot is megszégyenítő) Walla Illa című dalban. De egyre nehezebb lesz figyelni. A lemez második felében egyre több lesz a lassú, szemlélődő, bölcs és szomorú, olykor egészen mélyen, nagyon szomorú dal. Ezzel párhuzamosan pedig a gitárok egyre inkább egyetlen zsongásba olvadnak össze, a hangsúlyok lekerekednek, majd kikopnak - pedig az ember nem hinné, hogy ez ebben a ritmusvilágban egyáltalán lehetséges. Mint ahogy azt sem, hogy egy olyan egyéni és karizmatikus énekes, mint Ibrahim Ag Alhabib, ennyire háttérbe tud vonulni, ennyire képes eltűnni a hangulat mögött.  A hatást tovább erősíti, hogy a legnagyobb szomorúság közepette is szívmelengetően szépen és persze teljesen polírmentesen szól a zene. Egy kicsit talán egyenetlen a felépítése a lemeznek, de az, hogy a látványos számok mind az elején vannak, másfelől pont erősíti a második felének sajátos hatását; inkább az a gond, hogy az ide került, hangsúlyosabb-tempósabb dalok nem igazán erősek. A Tassili nem az az album, amibe rögtön és visszavonhatatlanul bele lehet zúgni; erre továbbra is ott van az Aman Iman. Viszont vannak rajta olyan szépségek, amiket ott nem találunk meg, még ha esetleg ezek nem is derülnek ki első hallgatásra.

Kinek ajánljuk: Akinek az Aman Iman már megvan. (RA)

St. Vincent: Strange Mercy

B

Várakozások: Annie Clark alias St. Vincent eddigi két albumán egy kedves, ártalmatlan hangon szubverzív és árnyalatnyit bizarr szövegeket író lányt ismerhettünk meg, aki ezer szállal kötődik az amerikai indierock-színtérhez, ő viszont mégis inkább a kicsit furcsa, nem mindenki számára könnyen dekódolható, ám rendkívül nőies zenei világot létrehozó énekes-dalszerzőnők családjához tartozik, mint Kate Bush vagy Fiona Apple. Mondhattam volna persze frissebb neveket is, hiszen talán még sosem volt annyi önmegvalósító énekesnő, mint most, de Clarkban azért mindig volt egy adag titokzatosság és ennek ? no meg törékeny szépségének is - köszönhetően kívülállónak számított minden "szcénában". Két évvel ezelőtti lemezéről, az Actorról azt írtuk annak idején, hogy "az utolsó, befejezetlennek tűnő dalra, a Sequelre is akár egy ígéretes folytatás beharangozójaként tekinthetünk". Most kiderül, tényleg így van-e.

Eredmény: Amíg korábban St Vincentre a változatos és dúsan hangszerelt, "barokk pop" volt a jellemző, itt már az első számnál egyértelmű, hogy Clark tekert egy nagyon a kormányon: nem is feltétlenül a Björköt idéző ének miatt, hanem az üresen és kietlenül kattogó dobgép, a szokatlan szintihangok, fura elektronikus zörejek és a széttorzított gitár az irányadók az új lemezen. Clark énekhangja ettől még ugyanolyan bájos, mint azt megszokhattuk, és mégha a klipes Cruellal sikerül is valamelyeset felidézni az Actor zenei világát, a Strange Mercy egyértelműen zavartabb és sérültebb lemez, helyenként szabályosan disszonáns betétekkel. Az biztos, hogy még a könnyednek és slágeresnek tűnő Cruel sem olyan direkt fülbemászó popdal, mint az Actor Out Of Work volt az előző lemezen, és innét csak a Cheerleader és a záró Year Of The Tiger tartozik az első-második hallásra is ható számok közé. Szó se róla, azzal biztosan nem lehet vádolni Annie Clarkot, hogy egy kaptafára húzta volna fel a Strange Mercy dalait, hiszen az unalomba fulladó minimál balladától kezdve a játékos-funkos gitározgatáson át van itt menetelős-hideglelős hálószoba-szintipopig minden, de mégis azt kell mondanom, hogy ez a lemez ugyan újfent igazolja, hogy St. Vincent az egyik legizgalmasabb mai énekes-dalszerzőnő, jóval többet ígér a lemez, mint aztán valójában nyújt. Egy kicsit túl mélyre enged bennünket a tudatalattijába, de ezzel egyáltalán nem biztos, hogy azt kapja a közönség, amire számított. A Strange Mercy mindezeket figyelembe véve egy állomás egy ígéretes karrier során, amely azonban remélhetőleg még nem hagyta maga mögött a csúcspontját.

Kinek ajánljuk: Lányoknak, akik sarokba szorítva érzik magukat elemükben. (IB)