ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Hagyományon belül és kívül - hét magyar világzenei lemez

Rónai András | 2011.12.16. 20:35|
Címkék: zene

Magyar és egyéb népzenék, civilizációk keveredése, finom és harsány megoldások, cimbalom, hegedű, szaxofon és egy fuhun nevű hangszer - ezek mind hallhatók a cikkünkben szemlézett hét lemezen. Bognár Szilvia, Palya Bea, Dresch Quartet, Lajkó Félix, CimbaliBand, Tariqa és egy pótlás: Balogh Kálmán és Lukács Miklós duója.

Bognár Szilvia: Csintekerintő

Ez egy nemcsak-gyereklemez, legalábbis ami a normál méretű cd részét illeti (van benne egy kicsi cd is, azon gyerekek énekelnek, beszélgetnek, mondananak mondókákat). 16 népdal- és versfeldolgozás hallható rajta 44 percben, amik nemcsak hogy illeszkednek a magyar népdal- és versfeldolgozások nagy és szép hagyományába, hanem szinte már kézzel fogható, hogy milyen nagy biztonságot jelent Bognár Szilviának, Kovács Zoltán zeneszerző-hangszerelőnek és a többi zenésznek ez a tradíció. Ez ad nekik iránymutatást arra, hogyan lehet / kell magyar, közeli és távolabbi népzenéket finom sodrású, míves akusztikus zenévé összesodorni, beleszőve itt-ott finom kamarazenés közjátékokat, latinos ritmusokat (Görögdinnye) vagy téli szélfúvást, ajtónyikorgást (Télnek-fagynak). Abban is abszolút biztosan működnek avagy biztosra mennek, ahogy váltogatják a gyors-"bulizós", lassú-meditatív és egyszerűen az énekesnő szép és kifejező hangját előtérbe helyező darabokat. Mondani sem kell, a zeneszerző, a hangszeresek és nyilván maga Bognár Szilvia is nagyszerű, tehát a versfeldolgozós-nép/világzenés lemezek erős mezőnyében sem kell szégyenkeznie a Csintekerintőnek; aki ilyesmire vágyik, annak minden fenntartás nélkül ajánlom. Ugyanakkor jobb lett volna, ha több olyan bátrabb húzás is rákerül, mint a vonósok-fúvósok hangfestő képességeit kiaknázó, kicsit hideglelős, de egyben kiugróan szép Jön az ősz. B

Palya Bea: Ribizliálom

Palya Bea nagyjából ugyanebből a hagyományból indul el, de így - némileg persze önkényesen - egymás mellé állítva a két lemezt feltűnő, hogy ő milyen bátran feszegeti azokat a kereteket, amelyek között Bognár Szilvia mozog. Sokfelé mozdul belőle: van, hogy a szemérmetlen slágeresség irányába (Hoppá); van, hogy elviszi a kifejezés lendülete a káosz határára is, de úgy, hogy azért még bőven élvezhető és átélhető marad a dal (Lovas dal); illetve a másik irányban a redukció található - erre nem is annyira az egyedül énekelt dalok a jó példák, inkább azok, ahol csak egy hangszer kíséri. Vagy akár úgy is tud szórakoztató lenni, hogy közben komoly történeti reflexióra adja a fejét (lásd a tavalyi lemezt). Ribizliálom a címe Palya Bea könyvének is (lásd az [origo] interjúját), amihez készült öt új dal; az ettől különálló cd-n ezek szerepelnek; valamint négy koncertfelvétel, egy szóló és három olyan, amin Szokolay Dongó Balázs kísér (kaval vagy szaxofon vagy doromb és szájbőgő); végül pedig hat régi dal az énekesnő válogatásában (az előbb említett kettő is itt van, az Adieu les complexes-ről).

Ez a furcsa hibrid lemez működik egyben, még ha vannak is vele gondok. Az új számok közül több inkább tisztességes, mintsem igazán kiemelkedő darab, amivel nincs nagy baj, csak ugye ha az életmű magaslati pontjai kerülnek melléjük, akkor haloványabbnak tűnnek. A felépítés pedig olyan, hogy erős és dúsan hangszerelt darabokkal kezdődik, majd középütt jönnek a magányos és duett felvételek, amik nemcsak lelassítják a lemezt, hanem egészen másfajta hallgatói hozzáállást is követelnek, mint amire az eleje ráállít. A végén aztán, ha nem is annyira, de ismét felpörög; végül pedig az új számok közül a legerősebb, a Stop zárja az egészet, erős groove-okkal (bizony!) és mókás megőrülős kitérőkkel. Nehéz egy ilyen hibrid lemezt értékelni, legyen kb. B - de ehhez hozzá kell tenni, hogy a Ribizliálom is megerősíti, hogy a magyar zenei életben a közelmúlt egyik legörömtelibb fejleménye Palya Bea népszerűsége.

Dresch Quartet: Fuhun

Bő öt éve így kezdtünk egy Dresch-kritikát: "Minden igaz, amit Dresch Mihályról írni szoktak. Hogy igazi hős, hogy két évtizede járja a maga útját, hogy úgy rakja össze a magyar népi és bartóki hagyományt a legmagasabb színvonalú jazzel, mintha a Village Vanguard Mérában lenne." Ez most is igaz, és ezen nem változtat igazán nagyot az, hogy itt hallható lemezen először a címadó fuhun nevű hangszer, a borító szerint "Dresch Mihály ötlete alapján készített egyedi kormatikus furulya." Azoknak, akiknek a Wikipedián kell megnézniük, hogy mi az a kromatikus, ezzel nem nagyon kell törődniük: a Dresch Quartettől megszokott zene hallható itt, amely megfogalmazásban az a megtévesztő, hogy talán azt sugallja, hogy ez a sokadik lemez, kit érdekel. Hát érdekeljen csak mindenkit, mert tele van csodálatos dolgokkal, egészét és egyes megoldásait, szólóit, dallamait nézve is. A Öregház balladája II.-ben pedig egészen megrázó, amikor Dresch Mihály elkezd énekelni. A-

Lajkó Félix: Makovecz turné

A kilencvenes évek közepén olyan hájp övezte a magyar zenei sajtóban Lajkó Félixet, hogy egy magára valamit is adó hipszternek, mint én voltam, muszáj volt meghallgatnia. (Fiatal olvasók kedvéért: ez vicc; akkoriban minden annyira más volt, hogy ennek többszörösen nem volt értelme.) Nagyjából azóta küzdök vele reménytelenül, újra meg újra nekifutva. Ritkán elkap ugyan, legtöbbször viszont tökéletesen hidegen hagy - de nem is ez a gond, hanem hogy eközben úgy érzem, hogy ez az egész túlságosan szubjektív, de még azt sem sikerült egészen tisztáznom magammal, hogy ez mit jelent. Az biztos, hogy nem azt, hogy a zenész "túl személyes" zenét játszik, hanem valami olyasmit, hogy egyszerűen annyit mond a hallgatónak, hogy "ha akarsz, akkor kövess engem; ha nem akarsz, akkor szevasz." Na, ez meg úgy hangzik, mintha azt várnám tőle, hogy legyen "könnyebb" vagy "slágeresebb", pedig nem. Inkább valami olyasmit, hogy legyen megfogható, megítélhető akkor is, ha valaki nem rajongó - ahogy az a zenével általában lenni szokott (szemben azzal a vélelmezéssel, hogy egy-egy előadóról, horribile dictu műfajról kizárólag rajongók formálhatnak legitim véleményt).

Ez Lajkó Félixnél csak ritkán van így, általában akkor, amikor valami dal(szerűség) ad fogódzókat a sűrűsödő, ritkuló folyamatzenében; egyébként viszont mintha úgy működne, hogy ha nem vagy rajongója, akkor teljes egészében elmegy melletted. Ezen a koncertlemezen, amin Lajkó Félix hegedűjét csak Brasnyó Antal brácsás kíséri, és amit a Makovecz Imre egyes épületeit végigjáró turnéból válogattak össze (lásd interjúnkat), csak kevés megfogható darab van. Ezek közül például a Tekintet egészen parádés, ahogy elhagyja, majd újra megtalálja a népzenei ihletésű fő dallamát. A nagy részében azonban az olyan nem rajongók számára, mint én vagyok, az említett sűrűsödő-ritkuló folyamatzene hamar egyetlen, alig tagolt zsongásává, dongásává olvad össze. Rajongóknak minden bizonnyal ajánlott, aki nem az, az nem emiatt az album miatt fog megtérni. (Értékelés tehát nincs sajnos.)

CimbaliBand: Ablakimba

"Kelet-európai cimbalom rock'n'roll" - így jellemzi Unger Balázs cimbalmos-zenekarvezető a CimbaliBand zenéjét (címlapsztárunk is), de a megszólalás, hangszerelés alapvetően a népzenéhez közeli marad, a rock'n'roll csak a lendületet, a sodrást van hivatva jellemezni. Ez az eddig lemezeken is megvolt, de én a dinamikát hiányoltam belőlük - az Ablakimba számaiban ez is meglett. Egy nemcsak profi, de szellemes és okos, valamint persze a szórakoztatásban kipróbált zenekar játssza a különböző kelet-európai és egyéb nép- és műzenékből, bluesból, beatből, néha egy kis jazzből és egyebekből ravaszul összegyúrt dalokat. Ügyes váltások, hangszerelési megoldások és átgondolt szerkesztés gondoskodnak arról, hogy a húzás ne legyen egyhangúvá, de azért a mulatás is meglegyen. Kiemelném a török klasszikus dalra épülő Vágy (Sehnaz Longa) című számot (itt egy hosszú részlete), amiben érdemes közelebbről megfigyelni, ahogy a "kiállásokban" azok a szólamok, amik addig a kíséretet biztosították, hogyan váltanak karaktert, amikor hirtelen az előtérbe lépnek - az ilyen megoldások teszik igazán jól működővé a lemezt. Meg hát hogy a cimbalom, az mennyire jó dolog. B+

Tariqa: Gnawa: Carpathian touch

A Tariqa kipróbált zenészek kísérlete arra, hogy összehozzanak olyan nagyon különböző műfajokat, mint a marokkói transz-zene, a gnawa, a magyar népzene és a jazz. Said Tichiti, Dresch Mihály, Kovács Ferenc, Halmos András és a vendégek, Lukács Miklós, Kamal Boudraf az itt meghallgatható lemez nyolc tételében újra meg újra nekiindulnak ennek a feladatnak. Előbb kibontakozik és felépül a ritmus, aztán a zene rááll arra az útra, aminek el kell vinnie a transzhoz. A legtöbb darabban előbb Said Tichiti énekel, ezután jönnek majd csak a magyaros-jazzes részletek. Viszont amikor minden igazán összejön, akkor értelmét veszíti a zene szétszálazgatása, hogy mi tartozik ehhez vagy ahhoz a - másként kötött és másként célratartó - hagyományhoz, vagy éppen a szabad, kalandozó jazzhez; mármint azért meg lehet ezt mondani, de érdektelen lesz. Érdekes módon a többihez képest fordított működésű, a magyar népzenéből induló Pásztoros a legjobb, ahol megszólal a Megöltek egy legényt című népdal is, és teljesen természetes helye van ebben a civilizációk közötti zenében. A lemezzel igazából a legfőbb baj az, hogy nem szól igazán erősen, de nyilvánvaló, hogy ezt kőszívű dolog volna felróni a zenészeknek, hiszen a körülmények tehetnek róla. B+

Balogh Kálmán - Lukács Miklós: Cimbalomduó

Ez egy 2009-es lemez, de akkor nem írtunk róla, viszont a két megérdemelten nemzetközi hírű zenész duója nemrég nagy sikert aratott a Womexen; sőt, fellépésük az egészében erős műsor fénypontja volt a szakavatott beszámoló szerint, úgyhogy érdemes röviden pótolni. Itt ismét a népzene és a jazz találkozik, naná; hanem az az érdekes, hogy egyrészt milyen természetesen mennek át egymásba, hogy mennyire magától értetődően kerül egymás mellé a mulatós hagyományt idéző rész és mondjuk egy olyan, ahol már szinte az absztrakcióba fordul át a zene (holott a cimbalom annyira jellegzetes, hogy ez szinte nem is lehetséges, és lám, mégis). Másrészt pedig az, hogy mennyire nem hivalkodik a két, közismerten virtuóz zenész. Oké, ez kiindulópont is lehetne vagy kellene hogy legyen, de itt valahogy hozzátesz élményhez. A felvétel elbírt volna több dinamikát, de így is bőven ajánlott, hogy aki hozzánk hasonlóan kimaradt belőle, az pótoljon. A-