ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Csókolózni fiúkkal ? Amanda Lear új albuma és munkássága B

Bárány Dávid | 2012.01.26. 13:17|
Címkék: zene

Ugyan kénytelenek vagyunk elismerni, az elmúlt közel harminc év nem Amanda Learről szól, azonban munkásságában annyi előképe figyelhető meg jelenkori/közelmúltbéli trendeknek, illetve életútja is volt annyira érdekes, hogy a francia listákon meglepően jó helyezéseket elért albumának kritikája mellett egy áttekintést is nyújtsunk eddigi munkásságáról.

Amanda Leart természetesen mindenki egy dologról ismeri: amellett, hogy azt sem tudjuk, Saigonban vagy Hongkongban, 1939-ben, '46-ban vagy '50-ben született, az is máig vitatott, hogy biológiailag férfi-e vagy nő. Azonban ez nem csak egyszerű rejtőzködés, misztikusságára több dalában is rájátszott a művésznő, gondoljunk csak legismertebb dalára. De a már az I Am A Photograph című első album óta következetesen végigvitt sötét, mégis nagyon camp előadói egyéniség több utóképét is megtalálhatjuk a mai popzenében, gondoljunk magára Lady Gagára ? aki szintén tudatosan (Amanda esetén a pletyka kitalálója vagy Bowie vagy Dali volt) játszott rá hermafroditaságáról szóló pletykákra, vagy akinek szintén inkább az image a fontos, mintsem a valóság.

Bár Magyarország a hetvenes években még a mainál is sokkal messzebb volt a popzene főáramától, Amanda Lear azon kevesek közé tartozott, akinek a népszerűsége a vasfüggöny mögé is átterjedt, és még fel is lépett nálunk 1982-ben, a még frissen átadott Budapest Sportcsarnokban (a videón egész helyes akcentussal mondja, hogy "sziasztok"). Akkoriban joggal hihettük azt, hogy Amanda Lear valódi világsztár volt, bár ez korántsem volt így: az énekesnő elsősorban a kontinentális Európában volt népszerű, így hazáján, Franciaországon kívül Olaszországban, német nyelvterületen és Skandináviában tartozott az eurodiszkó emblematikus sztárjai közé, illetve a teljes Varsói Szerződésben imádták. Sőt, ő volt az első nyugati popsztár, akinek hivatalos, szovjet kiadású lemeze jelenhetett meg. Mindezek ellenére pont a legfontosabb piacokat ? az amerikait és a britet ? nem sikerült meghódítania, így a világ többi részén megmaradt amolyan novelty érdekességnek.

Így is sokakra hatott. Meglepő módon bevallott hatást gyakorolt Lear például Little Bootsra is, ráadásul mindketten mostanában tértek át a finom electropopról az annál kicsit agresszívebb dance-re. Gondolhatunk azonban arra is, hogy kevés embernél volt nyilvánvalóbb, hogy nem annyira a zenei tehetsége (ritkán énekel a szó hagyományo értelmében számaiban), mintsem az egyénisége miatt szerződtették ? mély hangon elmormogott dalai nemcsak az Erotica érabeli Madonnának (esztétikája pedig a Confessionsösnek), hanem magának az electroclash műfaj képviselőinek is minták lehettek, nem is szólva az Ed Banger kiadó szintén "érdekes egyéniségű és sorsú" sztárjáról, Uffie-ról vagy a legnyilvánvalóbb követőről, a bevallott transzszexuálissága miatt kevésbé rejtelmes, névrokon Amanda Lepore-ról. Ám míg az előbbiek egy sokkal hidegebb és explicitebb erotikát vittek bele produkciójukba, addig az utóbbi egy az egyben átvette Amanda csak félig ironikus giccsességét és már-már kolonialista  nosztalgikusságát is, amelyhez kiváló alapot nyújtott mindig is a korszak divatjának megfelelő europop. Nézzük csak meg Amanda Lear olyan, az aktuális korszellemnek udvaroló slágereit, mint a Blue Tango, a Follow Me, a '80-as évekből az I' m A Mistery vagy a kétségtelenül novelty, egyesek által az életmű mélypontjának tekintett, Hi-NRG Troggs-feldolgozás, a Wild Thing. De hasonlóan elbűvölő, ahogy az idei lemezen a korai éveiről emlékezik meg a Windsor's Dance-ben: igen, sok fiúval csókolózott Angliában, bevallja, de az utolsó előtti számában, a La Bete et La Belle-ben utal arra is, hogy ma sem tesz másként.

Ez a lemez, az I Don't Like Disco 1995 óta az első Amanda Lear-album, amelyen csak új és saját dalok szerepelnek: nem mintha azóta ne jelentek volna meg lemezei, de ezek vagy ilyen-olyan válogatások voltak, vagy feldolgozásokkal és remixekkel feldúsított albumok, esetenként pár új számmal. Azt, hogy ezek a lemezek ritkán kerülnek az eladási listákra, már talán mondani sem kell: az énekesnő utoljára a nyolcvanas évek elején számított kereskedelmileg is sikeres előadónak, és a kiadójánál, az Ariolánál utoljára megjelent lemeze már bukás volt 1983-ban, és mivel amúgy is komoly vitái voltak a céggel a további zenei irányról, hagyta egy időre az éneklést a fenébe, és inkább tévésztár lett Olaszországban, ahol maga Silvio Berlusconi látott benne fantáziát. Azóta Lear már csak időnként tér vissza a színpadra, és vagy korábbi slágereit énekli, vagy különböző standardokat énekel ? igen, még jazzt is!

És elérkeztünk Amanda másik egyértelmű erősségéhez, az örök trendhez, a retróhoz: ki is lehetne hitelesebb ebben a szerepben, mint Brian Jones, David Bowie és Salvador Dali volt szeretője vagy aki éppen minden idők egyik leghíresebb albumborítóján, a Roxy Music For Your Pleasure-én szerepel? Nem véletlen a sok utalás Bowie-ra az album promóciója során (lásd például itt), akinek az egyik videójában is szerepelt 1973-ban. Itt említhető meg ugyancsak Salvador Dali és hatása Amanda Lear életére, akinek saját bevallása szerint hasonlóan fontos a festészet, mint a "megélhetését szolgáló showbiz", és "a showbizben dolgozó festőként" definiálja magát. Persze egy olyan embernél, aki nem hajlandó egyértelműen nyilatkozni a születési helyéről, sohasem tudható semmi, és minél erőteljesebben és naivabban sugallja ezt a képet, annál inkább sejtünk még több rejtelmes titkot mögé.

Ez és a kor divatjainak való megfelelés Amandánál meglepő módon egy érdekes és ízléses keveréket hoz létre, ami minden kis sutaságával együtt is meggyőző: elvégre kit érdekel, ha egy nő 70 körül is a szexről énekel, ha még mindig ennek a szerepnek megfelelően néz ki és vulgárságtól mentesen teszi? Megbocsáthatjuk, hogy a szövegek leginkább egy "tankönyvből tanultam a nyelvet" nyelvtanár angolságával íródtak, ha ezek 2012 eddig egyértelműen legglossybb gyöngyszemeit eredményezik. Így lesznek enyhén rasszistának is nevezhető, primitív-repetitív electropop számokból és kicsit erőltetett ironizálásokból egyértelmű zsenialitások és egy már-már komikus nosztalgiafigurából megszületik a relevánsnak ható popénekesnő. Amanda olyan következetességgel és karizmával csinálta az évek során általában azt, amit teljesen a saját magáénak vallhatott és ami vélhetően a legjobban áll neki, hogy engedékeny pillanatainkban felmerülhet: a sok rejtélyesség helyett talán tényleg csak "önmaga akart lenni" végig. Meg csókolózni minél több fiúval.