ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Ennél több csak kevesebbnek tűnne. Újdonságértesítő

Horváth Zoltán Dávid | Inkei Bence | Rónai András | Lang Ádám | 2012.01.30. 21:30|
Címkék: zene

Két hiphoplemez is belekerült a szórásba: a Roots tavaly év végén megjelent albuma mellett a Gangrene pszichedelikus csatornarapjét is meghallgattuk. Továbbá magyar indie-szupergrup (The Poster Boy) és a vicceskedő Foxy Shazam a hét újdonságai között.

The Roots: Undun

A-

Várakozások: A 2010-es How I Got Over megjelenése óta a Roots pályája legtermékenyebb periódusát éli. Még két év sem telt el e nagy sikerű és javarészt pozitív fogadtatású kiadvány piacra dobása óta, ám ez alatt számos projektbe fogtak: közös albumot hoztak tető alá John Legenddel (Wake Up!) illetve Betty Wrighttal (Betty Wright: The Movie) és immáron harmadik éve szolgáltatják a zenei alapot Jimmy Fallon talkshow-jához; a korábbiakhoz viszonyítva pedig rendkívüli gyorsasággal írták meg újabb sorlemezüket, a 2011 decemberében kiadott Undunt. A How I Got Over azonban nem csak e szakasz első állomásaként tekinthető kulcsfontosságú kiadványnak, sőt, talán elsősorban nem is ezért: legfőbb erénye, hogy valamelyest megújította a Roots berögzött albumírói gyakorlatát. Ez pedig rá is fért a csapatra, hiszen ha sikerszériájuk töretlen is volt, a 2000-es években csak nagyon nehézkesen tudtak önnön színvonalukhoz hűek maradni. A 2002-es Phrenology még őrzi biztos pozícióját a legsikerültebb Roots-albumok között, az ezt követő Tipping Point / Game Theory / Rising Down hármas viszont az eddigi életmű mélypontja. Főleg utóbbi kettő süllyedt túl mélyre a társadalmi-politikai témákat boncolgató, terhelően sötét hangvételű dalok mocsarába. Nem mintha nem születtek volna még így is bőven élvezhető felvételek, azért a How I Got Over tartja a legjobban az egyensúlyt a szociális érzékenység, tudatosság és a szórakoztatás között. A vérfrissítés után tehát jött a felfelés ívelés, de erről igazán akkor beszélhetünk, ha a legújabb stúdiólemez is beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Eredmény: Az Undun pedig növeli a tétet. Egyfelől azért, mert egy konceptlemezzel van dolgunk, amely egy fiktív karakter, a Sufjan Stevens-klasszikus Michigan ihlette Redford Stevens rövid és tragikus élettörténete köré szerveződik, mégpedig sajátos módon: Redford halálától indulunk visszafelé a kezdetekhez. (A kerettörténet feldolgozásához némi segítséget nyújt ez a videó). Másfelől pedig azért is, mert ez talán az eddigi legkísérletezőbb Roots-album, amely - szemben közvetlen elődjével - nem tud és nem is akar rádióbaráttá szelídülni. A lemezt beharangozó single, a Big KRIT közreműködésével rögzített Make My például tökéletesen példázza a populáris dalstruktúra ízekre szedését, amikor utolsó másfél percében bátor témázgatásba csap át, ahogyan a hanganyag utolsó négy tétele is: itt jóformán a free jazz kaotikussága válik szervezőerővé. Sufjan Stevens neve pedig nem véletlenül merül fel, ő is részt vett az album felvételében, ez pedig az indie rock/folk szcéna irányába történő kikacsintások sorát erősíti, ami már a How I Got Overre is jelentősen rányomta bélyegét (gondoljunk Joanna Newsom és a Monsters Of Folk közreműködésére.) Mindenesetre az Undun koncepciózussága és sajátos történetszövése azért uralja annyira az összképet, hogy kellően összetartónak, kerek egésznek hasson a lemez. De szerencsére nincsenek túlzóan moralizáló, didaktikus gondolatfutamok sem, ahogyan a főszereplő sem válik elnagyolt, mártírszerű karakterré. Black Thought és a vendégszereplő dalszövegírók így meghaladják a korábbi kiadványok sokszor önismétlésbe hajló társadalomkritikus frázisait, ezzel előtérbe tolva egy visszafogottabb művészi ábrázolásmódot, ami nem kommentál, csupán egy képet fest. De ennél több csak kevesebbnek tűnne.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik tudják, hogy a fajsúlyosság és a könnyed szórakoztatás nem zárják ki egymást. (HZD)

The Poster Boy: Things We Had Time For

B

Várakozások: A négy, különböző helyről érkező, Budapesten lakó rockzenész alkotta The Poster Boy amolyan side-project a tagok többségének. Poniklo Imrének ugyebár ott az Amber Smith, a dobos Michael Zwecker a Kispál és a Borzból való távozása óta már csak inkább hobbiból zenél, de még a két kevésbé ismert tagnak is van másik zenekara: a gitáros-énekes Mayer R. Noel (ő egyébként magyar) a Walrus, a basszgitáros Fülöp Bence pedig a Kamikaze Scotsmen nevű együttesben játszik ezen kívül. A tavalyi év végén alakult Poster Boy eredetileg Mayer és Poniklo szerzői partnerségén alapult, ám aztán úgy alakult, hogy Zwecker is beszállt, sőt, fő szövegíróvá avanzsált, és az lett a vége, hogy az együttes első lemeze egy koncept album lett: nem valami monumentális rockoperára kell azért számítani, hanem egy fiú és egy lány kapcsolatának alakulására, nyolc dalon keresztül. A lemezt az együttes február 2-án mutatja be a Roham bárban.

Eredmény: A kissé belterjes magyar indie-szcénában egyre gyakoribbak a hasonló együttműködések, tulajdonképpen mindenki játszott már mindenkivel, de ezek a legtöbbször alig tűnnek többnek egy kis felszabadult örömzenélésnél. Bevallom őszintén, a Poster Boy lemezéhez is hasonló előítéletekkel közelítettem: biztos tisztességes, jól összerakott kis gitárpop-lemez, ami senkit nem fog zavarni és mindenki mehet a dolgára. A Things We Had Time For viszont némiképp rácáfolt a prekoncepcióimra, mert nemcsak, hogy a vállalását teljesíti maximálisan, de egy klasszikus dalszerzői hagyományokra épülő, időtlen poplemez az eredmény, amely ráadásul többször is képes meglepetést okozni. A Poster Boy ugyan alapjában véve angolszász beütésű gitárpopot játszik, Mayer R. Noel viszont szerencsére rácáfol a keresztnevére (ami egyébként nem művésznév, mint azt elsőre hittem), és többször is a brit folkban gyökerező dallamok felé viszi el a produkciót, amely néha ? bár nem hinném, hogy szándékosan ? még a korai Belle & Sebastiant is megidézi. A lemez csúcspontjai azonban az alaptónustól legmesszebb távolodó dalok, így az It's Over a magyar popzenében csak nagyítóval fellelhető klasszikus soulhoz nyúl, és amikor megszólalnak benne a Qualitonstól kölcsönkért fúvósok, az egy kifejezetten szép pillanat. A csilingelős Traction vagy a Beatlest idéző, zongorán alapuló Once is nagyon jól sikerült, hamar fülbemászó dalok, és kiegyensúlyozzák a kissé generikusabb dalokat is. Nem talált fel semmi újat a Poster Boy, de egy friss és nagyobbrészt szerethető lemez esetében ezt nem is fogja követelni senki.

Kinek ajánljuk: Akik szerint magyar zenekar csak magyarul csinálhat jó lemezt. (IB)

Gangrene: Vodka & Ayahausca

B+

Várakozások: A Gangrene két, hiphop-körökben neves producer-rapper duója. Közülük The Alchemist ismertebb: most éppen Eminem dj-jeként dolgozik; a Dilated Peoples producereként híresült el, azóta pedig olyan nagyságoknak készített számokat, mint Snoop Dogg, Raekwon, Ghostface Killah, Mobb Deep, Jadakiss, Lil Wayne, illetve a Grand Theft Auto sorozat egyik részében is közreműködött. 2011-ben Curren$y mixtape-je volt a legnagyobb kritikai sikert aratott munkája. Oh No pedig Madlib öccse, de ez csak olyan érdekesség, amit mára már nem is kötelező leírni vele kapcsolatban, hanem bőven saját jogán is ismert a (hm, jobb híján mondjuk úgy) underground hiphopban. Mi is írtunk például az etióp zenékből vett mintákra épített remek lemezéről, illetve egyebekről is. A Gangrene első nagylemeze, a Gutter Water 2010-ben jelent meg, ezt az új albumot pedig vicces vírusvideók vezették fel.

Eredmény: A duó egy helyütt úgy jellemzi magát, hogy "pszichedelikus csatornarap" (de lehet, hogy ez a kiadó leleménye). Ebből az első lemezt inkább a mocsok határozta meg, ami többször is szétesett és kissé idióta durváskodásba fordult, illetve szimplán idegesítő volt. A Vodka & Ayahausca már címével is mutatja, hogy most a pszichedélián lesz inkább a hangsúly - ami viszont nagyon jól működik. A hiphop aranykorát idéző, erős ütemekre jönnek rá az eredetükben is gyakran pszichedelikus hangminták - nemcsak a műfajban megszokott funk, soul és jazz, hanem ténylegesen pszichedelikus rock is előkerül, lásd például a csúcspontot jelentő címadó számba bevágott baromi jó gitárszólót (ugyanitt hallható az is, hogy milyen ellenállhatatlan groove-okat bír összerakni a duó). A mániákusan ismétlődő fasza orgonák, gitárok, kalimpáló zongorák, valamint vonósok, fuvolák vagy búgó, megvágott énekesnők stb. ráadásul szépen össze is vannak koszolva-mocskolva. Aztán pedig sűrű masszában megforgatva - ismerős és ismeretlen eredetű zúgásokkal, kattogásokkal, scratch-csel, miegyebekkel. Mindez annyira összeáll, hogy - sok hangmintázós hiphoppal ellentétben - itt előrébb való az egész egyben, és inkább csak utólag ismer rá rá a hallgató, hogy milyen irányokból érkeztek az összetevők. Az egységes hangulatvilág azért nem zárja ki, hogy sokszínű, végig friss maradjon a 42 perces lemez - például itt hallható a legjobb DJ Shadow-szám is, amit 2002 óta bárki írt, beleértve magát a mestert is. Mint arra minden kritika rámutat, a Gangrene elsősorban a produceri remeklésről szól, The Alchemist és Oh No rapperként már korántsem ilyen jó. Oké, nem rosszak, de egyáltalán nem kiemelkedőek, éppen csak a karizma hiányzik belőlük; ráadásul ők akarják elvinni a lemezt, csak négy számban kerülnek elő vendégek (Kool G Rap, Roc Marciano, Prodigy és mások). Az már hozzáállás kérdése, hogy az ember mit kezd ezzel a kétségkívül meglévő aránytalansággal. Engem minden ún. sötétsége és mocskossága mellett, pontosabban nyilván (részben) ezek miatt nagyon szórakoztat a Vodka & Ayahausca, akár többször egymás után is nagy örömmel végig tudom hallgatni: rendkívül szellemes és élvezetes album ez. Igaz, hogy pont ezért még nagyobb kár, hogy nem szereztek inkább egy tényleg jó, karizmatikus rappert: úgy akár egy igazi remekmű is kijöhetett volna mindebből.

Kinek ajánljuk: Aki nem ijed meg a mocsoktól, valamint a hiphopban legalább annyira érdeklik az alapok, mint a szövegek. (RA)

Foxy Shazam: The Church Of Rock And Roll

C+

Várakozások: Amennyire vicczenekarnak szokás számon tartani a Foxy Shazamot, eddigi sorsuk annyira szomorúan is alakult. Amikor 2005-ben megjelent első lemeze, a Flamingo Trigger, sokan felkapták a fejüket, hogy nézd már, ez az öt ohiói félnótás a Queen és Meat Loaf teátrális, exhibicionista pop-rockját darabolja szét a Blood Brothers-féle poszt-hardcore-ral. Mindezt milyen jól összegezte már a lemez nyitódalának címe is: The French Passion Of Animality Opera. És valóban, az első lemez ugyan nem volt tökéletes, de hibái és néha már idegesítő kreténsége mellett az tagadhatatlan volt, hogy egy különleges zenekarról van szó, amelyből több is lehet, mint egy sokadik viccbanda a Darkness fémjelezte "ironikus rock"-vonalon. A második lemez, az erősen újrakezdést sugalló Introducingen már egy higgadtabb, cserébe magabiztosabb Foxy Shazamot kapunk; sokkal poposabb lett a megszólalás, a zongora előtérbe kerülésével pedig a játékosság felülkerekedett a romboláson. Dalszerzés tekintetében mindenféleképpen előrelépés volt ez a lemez, és bár akrobatikus koncertjeiket még mindig szétfeszítette az energia, azért kicsi hiányérzet is volt az első lemez extrém cirkusza után. A harmadik lemezen aztán már egy végletekig slágeres, izgalomtól mentes rádiórockot kapunk, bizonyítván Eric Nelly kijelentésének komolyságát, miszerint a Foxy Shazam a világ legnagyobb zenekara lesz. Bár ez a potenciál az ezt némiképp aláásó freakség mellett valahol tényleg megvan a zenekarban, azonban ahogy a YouTube-on keresgéltem, csak nem találtam nagyszínpados, vagy stadionos koncertfelvételeket. Mert az tökre oké, ha valaki szuper popszámokkal eladja magát, az viszont nagyon szomorú, ha ezért cserébe nem kap semmit. Nem tudom, mindez hogy csapódott le a zenekarban, de ilyenkor általában a konok előre törtetés és a beletörődő visszafordulás szoktak mint lehetőségek felmerülni.

Eredmény: A zenekar negyedik lemeze, a Darkness frontemberének, Justin Hawkinsnak a produceri segítségével elkészített The Church Of Rock And Roll a hatvanas- és főleg hetvenes évekbeli amerikai rockzene punk előtti korszakát idézi fel. Van itt elég sok minden: piszkos, Kissre emlékeztető hardrockos riffek (címadó dal), funkys lüktetések és soulos vokálok például a fülledt, kamu-macsós I Like Itben ("Thats the biggest black ass i've ever seen") vagy a himnikus Streetsben, némi White Stripes-utánérzés az I Wanna Be Yoursban, kiteljesedő rockballada (Forever Together) és hát mi tagadás, slágerek slágerek hátán. A hülye videót is kapó Holy Touchnak és a Wasted Feelingsnek például nem nagyon lehet megszabadulni a refrénjeitől, ha már egyszer hallotta az ember. Amit tehát vállal a zenekar, azt teljesíti is, csak az a baj, hogy magukhoz képest nagyon keveset vállaltak. Hiába rövidek a dalok, már a felénél unalmasak lesznek, terjengősen hatnak, hiába fogósak a refrének, első hallgatásra az az érzésem, hogy már milliószor hallottam őket, a korábbi kiismerhetetlen váltásokat pedig felváltják a közhelyes kiállások és dalszerkezeti sablonok. Az a zenekar, amelyik korábban szakadékok fölé húzott hidat, most azt mondja, csináljunk úgy, mintha '74 lenne. És önmagában még ez se lenne baj, hiszen tavaly a Smith Westerns is éppen ebből az időszakból merítve tapintotta ki a maga dalszerzői vénáját, de náluk valahogy éltek a dalok, frappánsak és hitelesek voltak, a Foxy Shazamon pedig úgy lóg ez a korszak, mint az utolsó hipszteren a Twisted Sister-póló. Az a helyzet, hogy a Foxy Shazamot utolérte a végzete, és egy vicces, de kreatív zenekarból egy szimpla vicczenekar lett, ami ha megszólal a rádióból, akkor tök jó, de amint megtudjuk, hogy ezt 2012-ben csinálták, és főleg, hogy kik, akkor nagyon dühítő lesz.

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik lusták kimozdulni, helyette otthon bámulnak valami ostoba filmet és lötyögtetik a sört péntek esténként. (LÁ)
 

anyud0517 | 2012.01.30. 23:27 1
Lana del Rey ma megjelent albuma hol maradt? :/
Bárány Dávid | 2012.01.31. 00:11 2
@1: Holnap jön nagycikkben, ha már úgyis lejárt kb. a mém élettartama ://.
joe | 2012.01.31. 11:07 3
1-2 Itt a Lana http://alarmatsolarsystem.blogspot.com/2012/01/lana-del-rey-born-to-die-2012.html. Gyorsan akinek kell, mert gyorsak a másik oldalról...Amúgy nem mém.
Hinkel91 | 2012.02.01. 13:39 4
Magyar zenéből Velőrózsák lemezkritika nem lesz?