ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Amikor majd 64 éves leszek. Újdonságértesítő

Inkei Bence | Gelegonya Edina | Szabó Sz. Csaba | Rónai András | Vezér Róbert | 2012.02.06. 20:21|
Címkék: zene

Paul McCartney a harmincas-negyvenes évekbe kirándul, míg az Of Montreal a mindenes Kevin Barnes tudatalattijába. A Cloud Nothings végre tényleg megmenti a rockzenét, Luke Vibert próbál nem fárasztó lenni, az Alcest kapcsán pedig felmerült az örök kérdés: mi is a baj a metálosokkal?

Paul McCartney: Kisses On The Bottom

B

Várakozások: Sir Paul McCartney tavaly ősszel árulta el, hogy egy feldolgozáslemezzel tér vissza utolsó szólóalbuma, a 2007-es Memory Almost Full után öt évvel (már ha nem számítjuk a Fireman nevű elektronikus zenei projektjét). Azt már az idei év elején tudta meg a világ, hogy a címe Csókok a popsidra lesz, a zenész pedig azt ígérte, hogy a lemez az 1920-as, '30-as és '40-es évek jazz és szving hangzását idézi majd, ugyanis a legtöbb dalt a lemezről még édesapjától hallotta gyerekkorában, és az ő emlékének is szentelte az albumot, melyhez világbajnok kísérőgárdát szedett össze: a lemezen feltűnik például Diana Krall, a producer pedig az a Tommy Li Puma, aki Miles Davistől Barbra Streisandig rengeteg legendával dolgozott együtt, és harmincnál is többször jelölték Grammy-díjra. De hogy ez egy kedves kitérő-e, vagy esetleg az idén a hetvenet is betöltő McCartney végleg a zenei megöregedés útjára lépett-e, az egészen addig kérdés marad egyesek számára, amíg a zenész tényleg el nem készíti az állítólag szintén idénre várható rocklemezét is.

Eredmény: A háború előtti amerikai könnyűzene egészen a mai napig fehér folt a számunkra, hiszen Európa ezen része történelmi okok miatt szinte teljesen el volt zárva a Tin Pan Alley slágerektől. Éppen ezért könnyebb is elhitetni az itteni közönséggel, hogy az ötvenes években mindent elsöprő rockandroll gyakorlatilag a semmiből robbanva teremtett teljesen új kulturális közeget Amerikában. Azt, hogy akik megélték azt a korszakot, mennyire máshogy látják ezt, remekül illusztrálta a legendás impresszárióval, Seymour Steinnel készült interjúnk, melyben a rockandrollt is csak a populáris zene fejlődésének egyik fontos állomásaként említette. Ő egyidős McCartneyval, és mindkettejük gyerekkorában még ezek a dalok jelentették a popzenét, ezeket a slágereket játszotta zongoráján néhai édesapja, Jim, és hiába tett meg fiatalkorában mindent azért, hogy ezek az akkor avíttnak ható dalok eltűnjenek a rádiókból, azért mindig is nosztalgiával gondolt rájuk. A Kisses On The Bottom első ránézésre nem túl izgalmas lemez: McCartney elénekli ezeket a hét-nyolc évtizedes dalokat, és remek zenészek adnak hozzá korhű kíséretet. Azt még a mély tiszteletünk sem tudja elhallgattatni, hogy Sir Paul idősödő hangját nem ehhez a stílushoz találták ki, a magas hangok rendszerint komoly próbatétel elé állítják, és igazából elég keveset mutat a munkássága azon részéből, amely miatt még ma is milliók kíváncsiak minden egyes megnyilvánulására. Még a két saját szerzeménye is gond nélkül belesimul ebbe a hangzásvilágba, talán a My Valentine (melyben Eric Clapton és Stevie Wonder is feltűnik) az egyetlen, ahol az is ráismerne egyből, aki nem tudná, hogy McCartney énekel a lemezen. Még akár az is eszünkbe juthat, hogy McCartney egy olyan pályán versenyez most, melyen a nála amúgy sokkal tehetségtelenebb ifjú croonerek is legyőzhetik, mint Michael Bublé vagy Jamie Cullum. Ám ? mint arra maga Cullum is nagyszerűen rámutat a lemezről a Guardianben megjelent kritikájában - McCartney munkásságában mindig is jelen volt a rockandroll előtti világ hatása (lásd When I'm Sixty Four), az ő esetében ez nem puszta stílusgyakorlat, amit jó hallgatni egy kellemes borvacsora közben. Ráadásul megpróbálkozik egy új éneklési stílussal is, ami a hibái mellett is elismerésre méltó ? nagyobb bátorság kell a hetvenéves kor küszöbén egy ilyenhez, mint mondjuk egy újabb "mccartneys" szólóalbumhoz. Sőt, összehasonlítva az eredeti verziókkal, néha nem is baj, hogy hiányzik a hangjából az akkor megszokott behízelgő báj. Szóval működik a dolog. Tisztelgés ez a lemez és híd két, egymástól annyira nem is távoli zenei világ között, és nem is volt más a cél.

Kinek ajánljuk: Nem annak, aki új Beatles-dalokra vár. (IB)

Of Montreal: Paralytic Stalks

B

Várakozások: Amikor a művészekről élő, a köztudatba jól beágyazott sztereotípiák egy-egy hús-vér bizonyítékával szemtől szemben találjuk magunkat, csak az nyugtathat meg bennünket valamennyire, hogy ha van igazság a Földön, minden Festőre, Zenészre, Költőre, akinek nincs ki a négy kereke, jut fejenként mondjuk - és ezzel megint egy ronda előítélethez jutottunk - egy-egy Könyvelő, különben a világ működését biztosító törékeny egyensúly felbillenne. Vegyük például Kevin Barnest, aki csodálatos táptalaja az őrülttől csak egy hajszállal elválasztható művész sztereotípiájának. Azt most tegyük is félre, hogy az Elephant 6 kollektívából kultstátuszba emelkedő amerikai Of Montreal frontemberének hülye fellépőruháinál csak az a jobb, ha ugye meztelenül koncertezik, az (egyébként gyakorlatilag egyszemélyes) zenekar dalai és bizarr klipjei önmagukban is kellőképpen őrültek: Barnes időnként alteregókat faragott magának, miközben a funk és a gitárrock, a twee és a pszichedelika, az elektronikus és az akusztikus témák keveredéséből jó értelemben vett őrültség formálódott ki, hullámzó hangulattal, tempóval, érzelmekkel - a nehéz anyagban azonban sok könnyű dal, az őrültségben rend bújt meg. Az Of Montreal eddigi tíz, változó színvonalú lemeze között a közmegegyezés szerint a Satanic Panic In The Attic és a Hissing Fauna, Are You The Destroyer a csúcspontok, de a két évvel ezelőtti False Priest is elég jól szerepelt nálunk, örültünk neki, hogy a Skeletal Lamping malőrje után Barnesból ismét kibújt a dalszerző - de nemcsak a dalszerző, hanem az őrült is, amikor kiakadt a Pitchfork 6,7 pontján, és sértődötten, sőt sajnos kimondottan bénán küldte a francba a kritikust. Kifakadásáért állítólag azóta már bocsánatot kért, de azért csak várjuk ki, mit szól a mai 4,6-hoz - viszont vajon tényleg ekkora lenne a baj a tizenegyedik albummal?

Eredmény: A kuszaság Kevin Barnes fejében nem enyhült, a Paralytic Stalks dalszövegei elsősorban azt elemezgetik, tulajdonképpem hogyan és mi nincs rendben az énekes mentális állapotával. De nyilván most sem csak ezért lenne érdekes kihívás egy pszichiáternek az Of Montreal friss lemeze, hanem a zenei szövetre is érdekes lenne odafigyelnie. A jó értelemben vett túlbonyolítottság erről a lemezről is elmondható, egész hosszábban nagyon sűrű anyag született. A Gelid Ascent és a Ye, Renew The Plaintiff a lassú felúszás után hangos és dühös noise popba fordul át, míg a legtöbb dalban, de főként a Spiteful Interventionben és a Dour Percentage-ben a Kimono My House-éhoz hasonló glames tempó- és témaváltások, energiakitörések gondoskodnak arról, hogy szinte minden pillanatban történjen valami más. A súlyos témák ellenére kimondottan üdítő, dinamikus és táncolható albumon szomorkásabb arcát is megmutatja az Of Montreal (Wintered Debts; Authentic Pyrrhic Remission), a gond azonban leginkább az, hogy a lemez második felétől a dalok ezúttal is hosszabbak a kívánatosnál. A 7-8, vagy akár 10+ perces számokban Barnes végképp fékezhetetlenné válik, ezek az üres megbolondulások azonban élvezhetetlenek, az őrültségben nemhogy rend, de semmi más sem épül ki - a lemez vonalát megtörik az öncélú zajongások, amik egy teljes album hosszán át kitartva érdekesek lehetnek (már annak, aki szereti az ilyesmit), de itt csak arra jók, hogy ideje korán továbbléptessünk a következő felvételre. Amúgy minden rendben lenne itt, és még a falzettótól idegenkedők számára is jó hír lehet, hogy a magas hangok rovására a Paralytic Stalkson Barnes sokszor kimondottan férfiasan rekedtesen énekel.

Kinek ajánljuk: Akiket a hó elzárt a világtól, és kevés külső inger éri őket. (GE)

Cloud Nothings: Attack On Memory

A-

Várakozások: A promófotókon a klasszikus gyógyegér-külsőre rendszerint még egy hátborzongatóan béna mosollyal rá is játszó Dylan Baldi csupán húsz éves, de az idei már a harmadik nagylemeze, amit bizonyos körökben (és itt korántsem csak a szubkulturális zeneblogokra kell gondolni) már komoly várakozások előztek meg. Baldi még 2009-ben, a szülei pincéjében kezdett felvételeket készíteni Cloud Nothings néven, és a bájosan összeszedetlen hálószobazenétől hamar eljutott a napfényes, bár könnyen felejthető dallamokban bővelkedő, úgy nagyjából a twee, a lo-fi és a powerpop metszéspontjában található, ártalmatlan gitárpopig, tavalyi nagylemezét pedig már nagyon sokan szerették, többek közt mi is. A pályatársak közül talán Nathan ?Wavves? lehet a legközelebbi rokon; ám az ő beszívva röhögő figurája mellett Baldi inkább a szégyenlős, érzékeny kamasz archetípusát hozza, eddig úgy tűnik, sikerrel.

Eredmény: Na, és ha már ilyen szépen összefoglaltuk, akkor akár gyorsan el is felejthetjük az eddigieket (igen, erre utal a lemez címe is). Ez a Cloud Nothings már egy egészen másik zenekar; elsősorban ugye azért, mert már tényleg egy rendes rockzenekar, nem pedig Baldi egyszemélyes cirkusza, némi baráti segítséggel. Aztán a zene: a producer ezúttal az akár legendásnak is nevezhető Steve Albini, akit hagyományosan jobbára a grunge-punk-noise stb. műfajokhoz szokás kötni (pedig hát csinált sok egyebet is), és aki még mindig úgy tud korszerű, modern rockzenét keverni/rögzíteni, hogy az nem szól szükségszerűen úgy, mintha szoftverekkel rakták volna össze. Úgyhogy ebből azért lehet sejteni, hogy a zene az eddigieknél keményebben és erőteljesebben szólal meg valamelyest (és igen, tényleg). Oké, a Cloud Nothingsból azért nem lett új Jesus Lizard vagy Shellac, ám az álmodozós, inkább maszatos, mintsem zajos csilingelés már múlté; a nyitószám, a lassan és baljóslatúan vonszolódó, majd katartikus gitározásba és rekedt üvöltözésbe fulladó No Future/No Past már egyenesen azt sugallja, hogy Baldi nem csak producert és zenekart, hanem alighanem fejet is cserélt. De azért ennyire nem súlyos a helyzet: a rákövetkező Wasted Years ugyan majd' kilenc perces (igaz, egy pillanatig sem unalmas), de azért itt már bőven középtempó fölött járunk és mániákusan tekerő és zajongó gitárok festik alá a frontember (aki gyakran a fiatal Paul Westerberget vagy Mark Armot idézően tud üvölteni) heves érzelemkitöréseit, a lemez innentől pedig ebben a szellemben megy tovább ? nyugalom, azért persze jóval rövidebb dalokkal. Innen azért talán már ki lehet találni, hogy az Attack On Memory leginkább a kilencvenes évek második felének melodikus emo ill. pop-punkjához nyúl vissza (gondoljunk mondjuk a Cap'n Jazzre, a Saves The Day-re, a Superchunkra vagy bármire, amire ilyenkor gondolni szoktunk), azzal együtt, hogy azért Baldi azért nem tudja teljesen letagadni a benne élő kamaszosan esetlen twee-poppert (lásd például Fall In), de ez nem is baj. Főleg, hogy ezúttal minden korábbinál emlékezetesebb és meggyőzőbb, komoly érzelmi töltetről árulkodó dalokat sikerült írnia: a Stay Useless kifogástalan pop-punk-sláger, a No Sentiment az egyik legjobb poszt-grunge próbálkozás az elmúlt kb. 15 évből és még a feltartóztathatatlanul vágtató, egyébként instrumentális Separation sem tűnik feleslegesnek. Talán két év múlva ez jókora hülyeségnek fog tűnni, de egyelőre úgy fest, hogy a Cloud Nothingsnak minden esélye megvan rá, hogy mondjuk az új Foo Fighters legyen; és nem arra gondolok, hogy Dylan Baldinak nyálas powerballadákat és macsó rockhimnuszokat kell énekelnie a jövőben, hanem hogy végre talán megint van (vagy lehet) egy vállalható, de egy szélesebb közönségréteg által befogadható, fiatal, modern rockzenekar. Már ha egyáltalán erre szüksége van a világnak.

Kinek ajánljuk: Aki úgy érzi, hogy: igen, miért is ne. (SZSZCS) 

Plug: Back On Time

B-

Várakozások: A Plug Luke Vibert egyik alteregója; ezen a néven egyetlen nagylemezt és néhány ep-t adott ki. A Drum'n'Bass For Papa 1996-ban jelent meg, amikor a címben jelzett műfaj éppen nőtt bele a "nagylemezre érett" korba. Szemben azonban az akkoriban kijött albumokkal, ezt nem annyira a műfaj klasszikusai, mint inkább érdekes leágazásai között tartja számon az utókor. A táncparketthez túl okosan megvariált ütemek és a jungle-ben akkoriban szokatlannak számító (pl. easy listeninges) hangminták jellemezték; inkább az "intelligensen" szanaszét tört ütemeket használó idm elődje, mintsem a szűkebb értelemben vett drum and bass történeti fejlődésének dokumentuma. Ezt az alteregót aztán ejtette Luke Vibert; majd 2006-ban jelent meg az archívumból egy ep-nyi adag. Most pedig egy teljes nagylemeznyi anyag került elő egy régi DAT kazettán: 1995 és 1998 között született számok. A Back On Time borítóján ugyanaz a bűvész nagypapa látható, aki már az 1996-os első nagylemezén is.

Eredmény: Ahogy elkezdtem hallgatni ezt a lemezt, beugrott, hogy miért nem szoktam én soha egyetlen Luke Vibertet sem elővenni. Annak idején válogatásokon, mixeken találkoztam egy-egy számával; ezek elbűvöltek és felizgattak, amikor azonban sikerült albumokat beszereznem (most az mp3 előtti korról van szó), mindig csalódást okozott. A nagyon okos és hiperaktív izgágasággal folyamatosan variált ütemek hosszabb távon fárasztottak, a híres Luke Vibert-féle humor pedig szintén az idegeimre ment nagyobb mennyiségben. A Back On Time-ról szintén nem hiányoznak ezek az elemek. A nyitó Scar City (a cím!) idiótán kacsintgató funky basszusa; a címadó szám nyálas hegedűje, illetve az, ahogy a következő Yes Man nyálsoullal kezdődik stb. - ezek legfeljebb egyszer viccesek. Illetve itt vannak a Drum N Bass című számmal példázható iszonyú hosszú (jó, igazából 5-6 perces, de többnek látszó) darabok, amikben alig történik több, mint hogy össze-vissza variálódik és akadozik és mutálódik és effekteződik egy drum and bass ritmus, meg van valami halavány motívum még mellettük. Persze baromi okos és szellemes, de szerencsére már régen túl vagyunk azon a korszakon, amikor ennek önmagában örülni lehetett. (Másfelől viszont a jó helyekre beszúrt apró sípolások nagy örömet okoznak az említett számban; fura dolgok ezek.) Van azért néhány olyan darab, amikben ennél több történik - mégpedig azok, amik a legmesszebbre távolodnak a Drum'n'Bass For Papa Plugjától, viszont a leginkább táncosak. Ilyen a végre nem (vagy nemcsak) vicces, de megjegyezhető hangmintára, egy szitárra épülő Come On My Skeleton; a szintén indiaias, feltartóztathatatlanul pörgő A Quick Plug For A New Slot; a sötét és futurisztikus szintiket és sok szövegmintát használó Mind Bending. Nem mondom, hogy ezektől elájultam, de legalább többszöri hallgatásra is működőképesek voltak. Az összkép az, hogy Luke Vibert kétségtelenül egy igen ügyes, szellemes producer, akinek sok jó kis ötlete van, de valahogy pont az a (legalább) egy nagy hiányzik, amitől az első ligába emelkedhetne.

Kinek ajánljuk: Aki 1996 óta hiába várt a következő Plug-lemezre. (RA)

Alcest: Les Voyages de l'Âme

D

Várakozások: Nem könnyű. A francia Alcest előző albumáért bomlottak a kritikusok, minden idők egyik legrosszabb kritikájával felkapta a dolgot a Pitchfork is, úgyhogy beindult a gépezet, és az Alcest a hipszter black metál egyik vezető zenekara lett. Amikor 2010-ben kijött az Écailles de Lune, akkor egyszerre mindenki rácsodálkozott, hogy a black metál ilyen szép, ilyen érzékeny is tud lenni. Nem fukarkodtak a műfaji kategóriákkal sem, a black metál mellett megkapta a posztrock, a shoegaze, az ambient, az alternatív rock besorolásokat is. Mennyi minden, ugye? Ennek akkor valami nagyszabású, csodálatos dolognak kell lennie. A helyzet viszont az, hogy az Alcest kábé az lehet a metálnak, mint a Coldplay a rockzenének, és az lehet általában a zenének, mint Müller Péter vagy Paulo Coelho az irodalomnak. Ahhoz, hogy mi is valahogy a metálhoz tudjuk kapcsolni, nem elég a poszt-black metál kategória, sajnos kénytelenek leszünk valami újat kitalálni.

Eredmény: Az album hallgatása alatt végig az a nyomasztó érzésünk volt (holott a zene inkább emelkedett, szinte vidám, szeretetteljes akarna lenni), mintha a zenész folyamatosan magának tetszelegne, mintha mindent direkt többször játszana el, hogy egy kicsit a saját érzékenységében fürödhessen, mintha még meg is indítaná, vagy el is gyengítené a saját odaadása, és embersége. Olyan ez, mintha nemrég kísért volna át egy idős, vak nénit a zebrán, simogatott volna meg egy jól nevelt kutyát, nézett volna bele egy kisbaba huncut szemébe, és hirtelen magával ragadta volna az a tökéletes ártatlanság, amit abban a szemben látott. Amikor pedig éppen nem ezekre gondoltunk, akkor meg a búcsúzkodás jutott az eszünkbe. Az első két számban még nagyjából tartja magát az Alcest, onnantól viszont mintha állandóan integetnünk kéne egy naplementében folyamatosan távolodó hajónak. Nem könnyű.

Az Alcest harmadik lemeze igenis fontos lemez, de nem éppen azért, mert olyan bámulatosan vegyíti a különböző műfajokat, hanem mert elkerülhetetlenné teszi egy amúgy örökké aktuális kérdés megválaszolását. Minek a hosszú haj a metálban? Minek a szögecsekkel kivert ruhák? Minek az agresszió, minek a fájdalom? Miért van az, hogy a kőkemény metálosok is őszintén képesek szeretni olyan nyálas dolgokat, mint például az Anathema számai (ami valahogy benne van az Alcestban is)? Hogy volt képes a Metallica megírni minden házi asszony kedvencét, a Nothing Else Matterst? Hogy juthattunk idáig? Az Alcesttel ugyanis elérkeztünk a határhoz. Az van most, hogy vagy feltesszük, hogy az Alcest úgy szar, ahogy van, vagy belátjuk, hogy a metálosok többnyire férfitestbe zárt nők. Ezt ugyanis bizarr módon vagy Nők Lapja-metálnak vagy (áltudományosabban) queer-metálnak lehet csak nevezni, ugyanakkor kétségtelen, hogy ha keveset is, de merít a metál eszköztárából, és valahogy még bele is illik a metál történetébe.

A dologgal egyébként semmi probléma nincs, elvégre 2012 van. Az sokkal nagyon gond, hogy a Les Voyages de l'Âme számai minden szempontból unalmasak, és néhol erőltettek is. Összehasonlítva más hipszter black metál együttesekkel, mondjuk a Deafheavennel, vagy a Wolves In The Throne Roommal, eléggé egysíkúnak nevezhető a zene. Az világos, hogy egyetlen ember írta az összes számot, Neige, aki a dobokon kívül minden más hangszeren játszik. Viszont Mikael Akerfeldt szintén többnyire egyedül szerezte az Opeth dalait, azok mégis sokkal változatosabbak. Az Alcest album meg nem áll annyira távol mondjuk az Opeth Damnation albumától, hogy ne lehessen összehasonlítani a kettőt. Neige sajnos, azonkívül, hogy szerelmes magába, korántsem zseni, csak egy lelkes, és meglehetősen naiv (vagy éppen őrülten cinikus és tudatos) gitáros-dalszerző. Az pedig, hogy az Alcest valahogy bekerült a fősodorba, sajnos tényleg az újságírók hatalmas akarásának köszönhető.

Kinek ajánljuk: Minden kedves olvasónak. Vagy nem. (VR)

stupidlovesong | 2012.02.06. 20:50 1
lower case o!!! ;)
paul simononon | 2012.02.07. 10:33 2
igazából a false priest eddig a legjobb of montreal lemez a közmegegyezés meg a pitchfork is le vannak szarva. egyébiránt egyetértek a fenti kritikával. eleve minek ír valaki 2012-ben 5 percesnél hosszabb számot??
13. Pác Tivald | 2012.02.07. 11:18 3
A metalosok többnyire férfitestbe zárt nők? Ne keress választ arra, mire nincs. A Metal-kedvelői sokfélék, éppoly gazdagon rétegzett csoport, mint maga a (magyar) társadalom egésze. Hogy a szokott sztereotípiákat szaporítsam, vannak köztük nyugodtak és lobbanékonyak. Vidámak és elvágyódók. Aktív sörfogyasztók és absztinensek. Tetováltak, hosszúhajúak, és akik nem. Gyűlölködők és pacifisták, szélsőségesek-mérsékeltek, liberálisok és konzervatívok. Hívők és kételkedők (már hallom a következő kérdést, de hidd el, sátánistával még nem találkoztam). Nacionalisták és internacionalisták, apolitikusok és pártkatonák. A magaskultúra iránt mélyen érdeklődők, és beszűkült agyú, tanulatlan bunkók. Zenei ízlés tekintetében sokoldalú, fejlődőképes egyének, és kik csak Metal-t hajlandók hallgatni. E végletek közt is mindenfélék, nem számoltam meg, de biztosan hasonló arányban. Az egyetlen mi közös bennük, hogy imádják a hangos, kemény gitárhangzást, és mellé a szilárd ritmusszekciót. A koncerteket, ahol átjárja testük az a hatalmas energia, mely egyetlen másik zenei műfajnak sem sajátja. Ha ennél több közös pont után kutatsz metalos és metalos közt, az idődet pocsékolod.
kipperger | 2012.02.07. 13:52 4
Ha már kritika. A Black Keys: El Camino lemezét nem akarja a T. szerkesztőség valamikor kivesézni?
Inkei Bence | 2012.02.07. 14:25 5
Jó reggelt! http://quart.hu/cikk.php?id=6900&pIdx=2
kipperger | 2012.02.09. 21:16 6
Kösz. Erről lemaradtam. De ahogy olvasom nem is baj :)