ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Ott lent izzad: rengeteg mutáns techno

Molnár András | Rónai András | Puskár Krisztián | 2012.02.16. 22:40|

Egyre több a zaj a technóban, egyre több a techno a zajban - vették észre 2011-ben a trendfigyelők; volt, aki a "poszt-techno kor" eljöveteléről írt. A nem biztos, hogy létező trendet szemléző cikkünkben vannak harapós dobok, emelkedett zajok, zörejek, buggyogások és sípolások - táncos és agyas zenék. Pete Swanson, Container, Patten, Cuticle, Ekoplekz és mások.

Kevés dolgot szeretnek a kritikusok annyira, mint amikor egy trendet azonosíthatnak - talán még azt, amikor nevet adhatnak annak, amit találtak. Az interneten persze ez is elburjánzott: ma már évi tucatnál több trendről / "trendről" beszélhetünk; aztán győzze kibogozni az ember, hogy mi ebből az igazi, és mi az, amire valaki rámondta, hogy nahát, három hasonló dolog, srácok, találtam egy trendet! Többek között sok szó esett arról mostanában, mondjuk Actress 2010-es, Andy Stott és a Prurient 2011-es kritikai sikerei nyomán, hogy a technóban egyre több a zaj, másfelől meg a zajban egyre több a techno.

Közben azért az tudható, hogy az elektronikus zenei műfajoknak már régóta megvan a maguk zajos, koszos, kísérletező árnyékvilága; legyen szó akár a techno, jungle stb. felől induló zenészek kalandozásairól (lásd például a nálunk is többször járt Surgeont), vagy arról, ahogy a furább műfajok felől érkezők felhasználják a hatásos tánczenei elemeket (lásd például az ipari zenét - illetve kifejezetten érdekes lenne ebből a szempontból végignézni a műfajalapító Throbbing Gristle utózenekarait: többirányú, bonyolult hatásokat találnánk a műfajok között). Az új "trend" egyik legismertebb alakja, Container pont ezért utasítja el a Resident Advisor friss összefoglaló cikkében, hogy trendről beszéljen.

Azt tehát nehéz lenne eldönteni, hogy tényleg több lett-e a zaj a techno-közeli zenékben; az viszont biztos, hogy mostanában figyeltek fel a "mutáns techno" tág és homályos kategóriájába sorolható lemezekre a kritikusok, bloggerek, trendfigyelők. Ennek az oka valami olyasmi lehet - például a mnml ssgs érdekes, bár a "poszt-techno" kor eljövetelét nyilván túlzóan hirdető írása szerint -, mint ami miatt a rockban, indie-en is eluralkodott a lo-fi: túl steril, kiszámítható és (még ha ez a technóban viccesnek is tűnik) gépies lett mind a techno, mind a kísérleti zene egy jó része - nagyon hiányzott már a kosz, a zörgés, a (látszólagos) hiba, az emberi tényező.

Pete Swanson: Man With Potential

Ennek az egész zajtechno valaminek ez volt az egyik legnagyobb figyelmet kiváltó lemeze (ide süssetek, mik vannak!), ami egyrészt érthető, hiszen nagyszerű album, másrészt mégis furcsa, hiszen ez az egyik legzajosabb a felhozatalban. Pete Swanson a Yellow Swans duó tagja volt, ami azért a zajzenei színtéren belül a normális emberek számára legkönnyebben megközelíthető zenét játszotta, pszichedelikus hatásokkal és emelkedett (!), katartikus szerzeményekkel. (A csodás búcsúzó lemez itt meghallgatható.) Pete Swanson szólómunkássága terebélyes, az itt végighallgatható Man With Potential lett belőle messze a legismertebb.

Három réteg együttműködéséből áll össze a zene. Egyrészt viszonylag kemény, sürgető techno-ütemek; másrészt kifejezetten retrós, az őselektronikát megidéző csipogások, szállongó űrhangok; harmadszor pedig az a bizonyos zaj: sűrű, sodró, de csak ritkán igazán durva vagy fülsértő - ugyan képes arra, hogy feltorlódjon és horzsoljon, de legtöbbször az említett sajátos emelkedettség és pszichedelikus hatás jellemzi. Illetve dehogy együttműködés: a különböző rétegek más és más módon működnek, más a belső ritmusuk. A technós rész feltartóztathatatlanul halad előre; a zajos jóval ráérősebb, amikor célratart, valami csúcspont felé, azt is hosszan rákészülve éri el; az apró hangocskák pedig szanaszét repkednek minden irányba, anélkül, hogy bárminemű céljuk vagy okuk volna. A Man With Potential pont attól igazán hatásos sokadszori hallgatásra is, hogy ez a sokféle működésmód, mozgás sokféle, kiismerhetetlen konstellációt hoz létre, együttállásokat és ellenpontokat, valamint mindenfélét e két véglet között.

Nagyjából az az egyetlen baja a lemeznek, hogy túl erős az eleje. A nyitó Misery Beat késleltetve belépő dobja és a közepén kezdődő katartikus fokozása miatt lenyűgöző; a második Remote View pedig pont azért, mert ráérősen halad, vagy inkább sehogy, és bele lehet feledkezni; még valami majdnem nyálas (na jó, ebben a kontextusban, de akkor is!) vonósszerűség is van benne. (Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon a benne hallható magas lebegő csipogások a Delta zenéjéből jönnek-e, de azt hiszem, nem.) A későbbi számok inkább egybeszabottak, kevesebb bennük a meglepetés, de még ezzel együtt is simán megvan az A-. (RA)

Container: LP

A nashville-i Container lemeze a leginkább technós a mezőnyben. Öt szám abból a fajta technóból, amiben van egy ritmus és néhány ismétlődő motívum, húz előre, aztán szintet lép és még jobban húz előre, aztán megint fel és bumm! Ez ráadásul az a fajta techno, ami akkor működik jól, ha jók azok a bizonyos motívumok, és itt van a Container különlegessége. Koszos, zörgő, lo-fi a megszólalás, amitől annyira emberközeli lesz, hogy nagyon is illik a zenéhez, hogy nem a tömeg fölött, elérhetetlen magasságban titokzatos gombokat nyomogatva irányítja, menetelteti rajongóit, hanem ott lent játszik és izzad ő is az őrjöngő fiatalok között (érdemes megnézni ezt a videót). Ráadásul kicsit idióta, és gyakran, mondjuk ki bátran: idegtépő hangokat használ, és igen, ettől működik jól.

A Protrusion standard dobját-basszusát egy ritmikáját tekintve nem pontosan illeszkedő, hülyére effektezett emberi hang billenti ki; a Dissolve idegesen nyüzsgő szintihangjaitól és ipari módra torzított dobjaitól lesz érdekes és hatásos; a rövidke Overflow a buggyogásoktól és izgágán rohanó ritmustól. Hosszú távon azonban két szám emelkedik ki az ötből. A nyitó Application az elején kifejezetten vonszolja magát, a beszúrt extra dobok fokozzák csak a feszültséget. Aztán mégis a háttérben zsizsegő szinti lesz az, ami miatt új szintre lép a szám: amikor ez elkezd szirénázni és torzulni és nyígni, no meg a dobok is bekeményítenek és -torzulnak - na az nagyon szép, még ha egyáltalán nem is az. (Meghallgatható itt a lejátszóban.) A záró Rattler pedig rövid, érdes zajjal indul, aztán meglepetésre egészen normális techno lesz, mármint leszámítva a tempóhoz képest mindig előrerohanni akaró, sürgető basszust és az effektezett gügyögést. Ám aztán az utolsó percben sűrű zaj lepi be mindezt - aki idáig eljutott, annak ez nagy örömet fog okozni. Így leírva lehet, hogy mindez nem tűnik akkora nagy számnak, és amikor éppen nem hallgatom, akkor képes vagyok meggyőzni magam arról, hogy ez nem is olyan kiemelkedően jó lemez, de amikor igen, akkor mindig rájövök, hogy megvan simán B+. (RA)

Patten: GLAQJO XAACSSO

Régóta követem Pattent a neten, de csak annyit tudok róla, hogy ő egyetlen ember, valószínűleg londoni és szemüveges. A GLAQJO XAACSSO zajok, dobok és szintetizátorok (a sorrend nem véletlen!) eszméletlenül zsúfolt, szinte rendszertelen és végtelenül ingergazdag halmaza. Nyers, süvítő-harapó, de legalábbis szemcsés zajok terpeszkednek minden egyes hangon; nagy robajjal zakatoló dobok, burjánzó, egymással ütköző, a figyelmünkért versengő dallamok, szokatlan felhangú balladák határozzák meg a számokat - amik annyira széttördeltek, hogy nagyon kell figyelni, hogy ne veszítsük el a fonalat. Patten mintha összeszedte volna az utóbbi húsz év house, techno és hiphop hangzásaiból a számára legfontosabb elemeket, kevert melléjük némi kísérleti zenét, csukott szemmel hozzáadott még ezt-azt, hogy aztán mindezt belegyömöszölje egy egészen picike befőttesüvegbe. Nehézkesen bár, de ezen az üvegen mi is átlátunk és el tudunk különíteni egymástól egy-két alkotóelemet: itt egy darabka J Dilla, ott egy szilánknyi Aphex Twin, Raymond Scott, Boards Of Canada stb. Ezek a komponensek azonban egymásba olvadnak és kifordulnak önmagukból.

Amikor a techno és a nyerseség szavak egy mondatban szerepelnek, elsőként az elidegenedett, indusztriális agydöngölés jut eszünkbe. Ez az album már csak azért is üdítő kuriózum, mert itt nem erről van szó ? sokkal inkább euforikus funkról vagy álmodozó pszichedéliáról. Talán ez a leginkább szürreális vonása az albumnak, hogy ekkora mocsok, kakofónia közepette még csak jelzés szintjén sem kerül elő az apokalipszis vagy az elvágyódás. Eszünkbe juthat itt Actress, aki azt mondja, popot szeretne csinálni; mintha Patten is, csak éppen még messzebbről fordul rá a popra.

A majdnem 40 percnyi futurisztikus látomás magával ragadó és elképesztő meggyőző erővel bír, ugyanakkor néha olyan érzésünk van, mintha a Föld magjában ülnénk és az összes földrészről egyszerre szűrődnének be az üvöltő, vérre menő technók foszlányai. Vagyis kétségkívül egyedi és innovatív, de időnként már annyira tömény, hogy fiziológiailag is nehéz befogadni: szó szerint elszédülök tőle. A GLAQJO XAACSSO-t mindemellett szeretem és értékesnek is tartom, mert olyan átütően tükröz egy ellenállhatatlan egyéniséget, hogy minimum megérdemel egy B+-t. Akinek mindez nem elég: 14 remix is készült az albumhoz, itt mind meghallgatható. (MA)

KPLR: untitled

Ez az itt végighallgatható lemez annyira mutáns techno, hogy igazából egyetlen rendes lábdob sem hallható rajta. Inkább ritmikus zörejek, de még inkább rengeteg szinti, amik mélyen zörmögnek vagy magasan csiripolnak, és amiket Dexter Brightman az elektronika mindenféle hőskoraiból választ. Egyrészt megidézi az elektronikus hangkeltés lehetőségeire először rácsodálkozó kort, amikor a kísérletezés és a "könnyűzene" nem vált még el egymástól (vö. BBC Radiophonic Workshop); aztán a techno kezdeteit, amikor az okozott eufóriát, hogy ezeket a fura hangokat a tánc szolgálatába lehet állítani; harmadszor pedig a kilencvenes évek elektronikus kísérleteit, amikor a technikai lehetőségek bővülése (eléggé gyors számítógép, laptop) a hangbuherálás új, korlátlannak látszó dimenzióit nyitotta meg.

A szintik rohannak, de a tempó ennek ellenére nem durva, inkább csak a - végső soron - technós lüktetést szolgálja, ami a zene minden a látszólagos vagy valódi absztrakciója ellenére is elsodorja a hallgatót; a sokszor önmagukban követhetetlen ritmusok mind ezt az alaplüktetést írják körül. Tulajdonképpen nincs is olyan sok réteg, csak soknak tűnnek, mert annyiféle módon kapcsolódnak össze vagy mennek el a többi mellett: van olyan, ami ugyanazt a motívumot ismételgeti rendületlenül; mások a technóból ismerős módon modulálódnak; megint másik kiszámíthatatlanul tekeregnek és mutálódnak. A titok az - mármint túl azon, hogy legalábbis bizonyos füleket, például az enyémet gyönyörködtető hangok hallhatók itt -, hogy nincs egyértelmű főmotívum, a hallgató szabadon változtathatja, hogy mire figyel, és ennek köszönhetően kiismerhetetlennek tűnik a zene. Mint a legjobb minimalista technóknál, gyakran nem tudod megállapítani, hogy a zene változott meg, vagy az, ahogy hallgatod; avagy nem tudod tetten érni a változást, mert csak akkor veszed észre, amikor már lezárult, nem közben. A csúcspontot jelentő tny mzkban viszont egy nagyon feltűnő húzás is van: én imádom, ahogy a nyüzsgő csipogásból egyszer csak kibukkan az a szuper mutáns-acid téma. Az a fajta lemez ez, amit sokszor és egyre nagyobb örömmel lehet hallgatni. A- (RA)

Afrikan Sciences : Means & Ways

Az Afrikan Sciences művésznéven alkotó Eric Porter Douglass már jó ideje az angol broken beat és deep house zenék belső köreiben mozog, a széles közönség elé azonban 2011 előtt szinte semmit sem tárt. Ha ádázul kutatunk, akkor is csak egy-két kósza, az internet mélyén elrejtett kislemezt, illetve a viszonylag aktívan frissített SoundCloudot találjuk tőle, holott a Simbadhoz hasonló nagyágyúk közül sokan nagy tiszteletben tartják. A komoly áttörést egyelőre az ínyenc, mélyebb zenékkel foglalkozó Deepblak kiadónál megjelentetett Means & Ways sem hozta meg, holott az album látszólag a legjobb pillanatban vált elérhetővé: az egész világ eszeveszettül rá volt pörögve Actress munkásságára 2011-ben (is). A szintén angol (tehát feltehetően hasonló hatások által ihletett), szintén nagyon sokféle, zajos, kifejezetten előremutató hangzással ügyeskedő, de korántsem koppintó Afrikan Sciences albumára (amit egyébként fizikai formátumon még ki sem adtak) mégsem figyelt fel senki sem, de tényleg senki.

Pedig a lemez nagyon is ambiciózus. Az albumon nem egyszer élő hangszereket használ, valamint rengeteg a basszus és a fülbemászó groove is, amik normális esetben mind-mind kelendővé kellene, hogy tegyenek egy ilyen albumot. Ráadásul egy kifejezetten angol, valóban egyedi húzás teszi igazán különlegessé a hangzását még Actresséhez képest is, nevezetesen, hogy a zajos technót és a - mondjuk úgy - aktuális tánczenei stílusokat klasszikus broken beat ritmikával és ütemtördeléssel vegyíti. Van ugyan egy-két kevésbé működő megoldás, de összességében szenzációsan mozgatja a szálakat. Szükségtelen abba belemenni, hogy melyik számokban konkrétan milyen ügyes trükkök bújnak minden sarokban. A lényeg sokkal inkább az, hogy ezekben az alternatív floorfillerekben valami olyasmi megmagyarázhatatlan erő munkál, ami manapság mondjuk Ras G vagy Theo Parrish zenéiről süt ilyen egyértelműen. A Means & Ways morzsákká zúzott szólamai között pedig tisztán és érthetően szűrődik át ez az őserő, ami által igazán hitelt nyer ez az album. A- (MA)

Powell: The Ongoing Significance Of Steel And Flesh

Powell bemutatkozó ep-je egyben saját kiadója, a Diagonal első kiadványa, négy komor, torz technóval. A címadó szám és a Robotics egymás párjaiként foghatóak fel. Úgy építenek ipari technós hangzást, hogy közben rengeteg háztartási zörejnek tűnő hangot használnak. Szinte látom magam előtt, ahogy a - ma már világhíres - Stomp tagjai összegyűlnek legelső próbájukra és elkezdenek valami ilyesmit csinálni, majd aztán rájönnek, hogy ebből bizony nemhogy nem élnének meg, de még a rokonaik is kimenekülnének az előadásról. Máshonnan megközelítve olyan ez, mintha Powell valami ősi musique concrete-darab zajongó motoszkálásai közt megpróbált volna "rendet rakni" ? ám a rendszerbe foglalás csak részben sikerült, így a szólamok-zörejek nem mindig pontosan akkor érkeznek, amikor kellene. Részben ez az instabilitás az oka annak, hogy olyan sodró lendületű a két botladozó szám. A dobok tehát egyrészről teljesen organikusak, a basszusok, effektek és szintetizátorok viszont pont annyira szintetikusak, mint ahogyan azt az átlagos techno-kiadványoknál megszokhattuk - ez az ellentét szintén fontos eleme az ep-nek. A harmadik szám, a 09 egy teljesen egyszerű ötlet mesteri kivitelezése: groteszk, dubtechnós monotónia, kinyíló és bezáródó hatalmas vaskapuk. A Regis néven is ismert Karl O'Connor ezt dolgozta át tipikusan Raster Noton-os fogásokkal megtűzdelve; itt a legfigyelemreméltóbb az, ahogyan a szám vége egyszerre mutat az örökkévalóságba és a semmibe.

Az ep tehát erős és karakteres húzás egy induló előadótól és kiadótól, ami kifejezetten szokatlanul gondolja újra a techno alaptéziseit. Egyelőre van némi ujjgyakorlat-jellege, de így is kíváncsivá tesz, hogy merre visz tovább Powell és a Diagonal útja. B+ (MA)

Cuticle: Mother Rhythm Earth Memory

Cuticle tavalyi debütálása, a Merciful Swound ep egybefüggő zajfüggönyével, dubtechnós, kísérletezős világával az év egyik legizgalmasabb kislemeze volt. A második kiadvány már a már-már kultikus Not Not Funnal jött ki. A kettő között eltelt időszakban bőven átalakult Cuticle stílusa. Az első szám, bár félig intróként funkciónál, jól bemutatja, hogy kb. mikről fog szólni az album. Felbukkan az ének, sőt, a vocoder, SŐT, az AutoTune is, amik egy évvel ezelőtt még sehol sem voltak (egyébként néha teljesen az Autre Ne Veutre emlékeztet az énekstílus). Cuticle látszólag nagyjából akkor fakad dalra, amikor éppen kedve szottyan; ez a kornyikálós, szintipopos ének ráadásul legalább annyira idegesítő, mint amennyire nem. Szintén a nyitószámban a bugyuta, infantilis szintetizátorhangok is megjelennek és át is veszik az uralmat. Nagyjából úgy képzeljük el ezeket a dallamokat, mintha az év legdurvább koncertjén lennénk, ahol olyan perzselő a hangulat, hogy az előadó képtelen a megfelelő billentyűkre a megfelelő pillanatban tapicskolni. Mint egy elromlott gyerekjáték. Ettől akár hiteltelennek is tűnhetne az egész album, ám a szándékos melléütögetés, a kvázi véletlenszerű dallamok okozta viszonylagos kiszámíthatatlanság nagyot dob a számokon. Az, hogy ez működni tud, tulajdonképpen egy szimpla átverésnek köszönhető: a rengeteg analóg hangszín által ugyanis Cuticle-nek legtöbbször sikerül elhitetnie, hogy a dallamok azért nem stimmelnek, mert a számok akkor készültek, amikor még nem használtak szekvenszereket.

Annyiban emlékeztet a korábbi kislemezre a Mother Rhythm Earth Memory, hogy itt is gyakran szemet szúr a kiadvány szétdaraboltsága. Néha még a kidolgozottabb számok is inkább etűdszerű, aprócska vázlatoknak tűnnek. Elsőre tulajdonképpen mindegyik szám elvarázsol, a múltidéző űrvasutazás bája viszont idővel némileg megkopik, csak pár szám marad, ahol a hipnotikus hatás többedik hallgatás után is megmarad (Without Form, Trickle, Narc Girl). Ez is valami, mondhatnánk, azonban a VHS-generáció fanatikusai biztosan többre számítottak. B (MA)

Diamond Catalog: Magnified Palette

A Diamond Catalog Lala Conchita és Pat Maherr duója, utóbbi csodálatos művészneveket tud kitalálni: Expressway Yo-Yo Dieting, Indignant Senility. A Magnified Palette több más, itt tárgyalt lemezhez hasonlóan elkülöníthető rétegekből áll össze. Egyrészt van a technós ritmus, ami folyamatos, nyughatatlan mozgásban van: jobbról balra úszik és vissza; sűrűsödik és ritkul; effekthalom alá bújik, onnan előbukkan; dúsul egy-két plusz dobbal, lecsupaszodik. Másrészt rengeteg apró történés hallható itt, amik szintén nyughatatlanul váltogatják egymást: zörmögések, mormogások, kattogások, sípolások, zúgások, ritkábban valami sejthetően szintiből származó hang vagy éppen torzult rádióbejátszás. Ezek elkerülik a végleteket: sem igazán durvák, a szó erős értelmében zajosak nem lesznek, sem dallamokká nem állnak össze, még a "motívum" szót is csak ritkán lehet alkalmazni. Emiatt aztán az az érzésem, hogy a zenét valami szürke massza veszi körül: nem mindig egy elkülöníthető hangréteg, de az egésznek kétségtelenül van egy ilyen fojtott a jellege, minden sürgető mozgalmasság ellenére.

A Diamond Catalog neve egyetlen zajtechnót ismertető cikkből, felsorolásból sem hiányozhat, és értem én a kritikai sikert: elsőre kétségkívül nagyon izgalmas, "mi van? mi ez tulajdonképpen?" típusú zene ez. Hosszabb távon viszont az a bajom vele, hogy úgy történik itt rengeteg minden, hogy közben lényegében mindig ugyanaz történik; másképpen szólva a részletek ugyan kiismerhetetlenek, az egész viszont nagyon is kiismerhető. Egyszer-kétszer mindenképpen érdemes meghallgatni, de hatodszorra már nehezen tudtam rávenni magamat. B- (RA)

Ekoplekz: Westerleigh Works

Nick Edwards, azaz Ekoplekz egy negyvenes évei elején járó háromgyerekes családapa, Bristolban él, és bár a nyolcvanas évek elektronikus zenei kultúráján nőtt föl, nem nagyon csinált sok mindent a saját szórakoztatásán és azon túl, hogy sodródott az újabb évtizedekkel, mígnem két éve talált valami szintit valahol, ismét felfedezte magának az analóg elektronikát, tavaly pedig egy semmiből felbukkant kritikai kedvenc lett. Zenéi egyrészt mutáns dubok, néha (tényleg néha) egészen szellősek és akár a Skull Disco-féle poszt-dubstephez is köthetők, másrészt (és sokkal inkább) a hetvenes évek végének indusztriáljában gyökereznek, illetve annak zajaiban, talált hangjaiban és ritmusaiban, illetve ritmusnélküliségében. Ebben benne van a sheffieldi hangzás és a korai Cabaret Voltaire, az SPK, a Throbbing Gristle, illetve a későbbi power noise egyaránt, miközben folyamatosan áthatja a kilencvenes évek technoid kultúrájának nyersebbik ága. Számos tavalyi lemeze közül érdemes kiemelni az Instrusive Incidentalz Vol. 1 című ipari zajélettájképet (borítója a címlapkép), illetve a drone-nak, a nehezen lüktető dubnak és a minimalista elektronikának sokkal izgalmasabb egyvelegét alkotó Memowrekz duplakazettát. A decemberben megjelent, alig húszperces és itt végighallgatható Westerleigh Works ez utóbbi ritmusközpontúbb oldalát folytatja, illetve mondjuk úgy, hogy a techno irányába egyértelműsíti Ekoplekz zenéjét. (De nem kell félni, épp a napokban jött ki a Mildew Riddims, ami kétszer húszperces folyamatos ipari lüktetés, hurrá.)

A lemezt nyitó Ekoplatz adja meg a hipnotikus technós hangnemet és ütemet, szerepel benne a korai indusztriálra olyannyira jellemző kürtfoszlány, bár az itt nem is kürt. A Narco Samba a nyolcvanas évek európai ipari szintis undergroundjának egy elfeledett kazettájáról is származhatna, a lemez legjobb dala, majdnem annyira jó, mint a Scowling Golem a Memowrekzről. A dubos élt ezúttal (a Cabaret Voltaire-hatást is egyértelműsíteni hivatott) Richard H. Kirk-remix hozza, egy kissé a nyolcvanas évek második felének indusztriál exoticájának jegyében is, ezzel együtt az ep legunalmasabb és legsterilebb száma, a lemez szövetéből kilógó groove-val. Az ep-t záró Xylem Teardrops pedig kifejezetten szép is, miközben ott van benne végig a háttérben a power noise kegyetlen alaplüktetése. A Waterleigh Works egésze nem átütő, és bár rossznak egyáltalán nem mondanám, de húsz perce háromszor olyan hosszú időnek tűnt, mint a Memowrekz hetven perce. B- (PK)

joe | 2012.02.16. 22:49 1
Ez Igen!!!!
continuous mode | 2012.02.17. 07:30 2
ejha! na ez jó cikk, jó volt olvasni mások mit gondolnak ezekről.
Szigi | 2012.02.19. 20:15 3
A Powell lemez címében van egy kis elírás ("siginificance"?), amúgy viszont nagyon jó cikk, köszi!