ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Egymillió dollárért sem! Újdonságértesítő

Bárány Dávid | Kiss Gergely | Lang Ádám | Rónai András | 2012.02.13. 20:35|

A Die Antwoord látszólag idióta gengszter-rave-rapet játszik, valójában viszont örök kérdéseket feszeget második lemezén. Az Airt a világ első sci-fije ihlette meg; a Tennis házaspárja hét hónap hajókázás után partra szállt; Barack Obama kedvenc mexikói gitárosai pedig nagyon nagyot álmodtak.

Die Antwoord: Ten$ion

B+

Várakozások: Mivel egymillió dollárért sem volt hajlandó "poposodni", saját kiadót hozott létre a világ legZeffebb rapegyüttese, a Die Antwoord. Közben megerősítették, hogy a dj-jük meleg; Yo-Landival valószínűleg kikezdett az Interscope elnöke, Jimmy Iovine és már David Letterman show-jában is felléptek, ahol ki kellett cenzúrázniuk a legújabb kislemezük, az I Fink U Freeky csúnya szavait. A Die Antwoord azt állítja, hogy öt lemezt tervez, ez tehát a sorozat második része, és mire az egész befejeződik, meg fog változni az, amit a Zefről gondolunk.

Eredmény: Már csak emiatt is kézenfekvő lenne az első albumhoz hasonlítani a Ten$iont. Ám nem igazán érezhető, hogy továbbvitték volna a koncepciót. Az alaprecept ugyanaz maradt, mármint: maszturbálós poénokat az átlagosnál gyakrabban használó, ironikus gangster-rave rap - viszont a hírekkel ellentétben igenis "poposodott". Mi sem bizonyítja ezt látványosabban, mint hogy a számok mind 3 és fél perc körülire rövidültek. Emellett a nem is biztos, hogy létező, de legalább homoszexuális DJ Hi-Tek sem átall minél több bombasztikus szintit meg húsklopfolós dobgépet használni, az intro - a Pitchforkot kiakasztó - dubstep- és az outro gagyitrance kiállásairól nem is beszélve. Másrészt meg nyilván megviselte őket a dalszövegekben mágikus hatással ismételgetett "overseas", azaz maga Amerika is: nem csoda, hogy a számokba sokkal inkább bele lehet hallani a nyugati mainstream kilencvenes évek végi állapotának paródiáját, mintsem a valószínűleg csak számukra létező Zef manifesztációját. Ezt támasztja alá egyértelműen a szólóját Mike Tysontól nyúló DJ Hi-Tek, vagy a Lady Gaga múltkori turnéjának háttérvideójáról nyúlt borító; és természetesen Yo-Landi szintén Gagára, illetve mostanában inkább Nicki Minajra rímelő karaktere is (nehéz nem összevetni az I Fink U Freaky-t a Super Bass-szel). Ők ugyanazt a kérdést boncolgatják, mint a popzene által az elmúlt harminc évben kitermelt melegikonok jelentős része: a Lolita és a Domina örök feszültségét a női szexualitásban. Hiszen mi mást is csinálna egy hirtelenszőke, 140 cm magas és 30 kilós nő, aki ordítozva követeli, hogy üssék meg egy ching-chinggel? Yo-Landinál azonban ez nyilván nem csak egy "sikkes" húzás, hanem a dolog valódi természetére rámutató pszichotikus performansz: igen, ha választanunk kell a behódolás és a szadizmus között. A legegyszerűbb, ha az ágyhoz bilincseljük a pasit, hogy ellophassuk a pénzét. Közben meg legyünk szórakoztatóak, legfeljebb viccelődünk a progeria nevű, amúgy elég rémes betegséggel, meg a homoszexualitással.

A Die Antwoord új albuma, ha az eredeti koncepcióhoz nem is teljesen, de ehhez a szellemhez messzemenőleg hű marad. És bár annyira azért nem vicces, mint mondjuk tavaly a Rich Bitch, de még mindig az az idei év legötletesebb szövege, hogy "annyira cuki vagy a farkammal a szádban".

Kinek ajánljuk: Aki nem bánja, ha a szefóspop egyszerre szórakoztató és tanulságos is. (BD)

Air: Le Voyage Dans La Lune

C

Várakozások: George Mélies 1902-es, Utazás a Holdba című némafilmjét az első sci-fiként tartja számon a filmtörténet; a Queen és a Smashing Pumpkins is hivatkozott már rá.  Felújított változatát tavaly mutatták be a cannes-i filmfesztiválon, az Airre bízták, hogy új zenét készítsen hozzá. A duót úgy megihlette a munka, hogy ebből született az új lemez. Az Air mindig is egy kicsit sci-fi- és világűr-fixált volt, akkor érzik magukat stabil talajon, ha nem a Földön vannak; ráadásul filmzenék írásában is jártasak (második lemezük Sofia Coppola Öngyilkos szüzek című filmjéhez készült, az Elveszett jelentéshez is volt közük) - így könnyedén és légiesen komponáltak 30 percnyi zenét egy 14 perces némafilm hatása alatt.

Eredmény: Az Air a hetvenes évek szintivarázslói és a pszichedélia által ihletett zenéje az első lemez, a Moon Safari óta nem változott sokat: a Le Voyage Dans La Lune nagyjából ugyanaz, csak mondjuk légüres térben eljátszva. Olyan, mint maga a Hold: nagy, sivár és többnyire nem túl izgalmas. Az első négy szám még egész kellemes és bíztató: egyben vannak a dalok, jók a dobok; régiesen futurisztikus a zene, ami a keletkezés körülményeit tekintve érthető. A dalszövegek ugyan jelentéktelenek, de ezt megszokhattuk. Egyértelműen a Beach House énekesnője, Victoria Legrand közreműködésével készült Seven Stars a csúcspont (még ha némileg emlékeztet is egy Boards Of Canada-számra). A tempót gyorsító Parade után azonban a Moon Fever átvezet az alvós szakaszba. Egy szétesős, Pink Floyd-os jammelgetés után (Sonic Armada), egy kifejezetten félelmetes szám következik (Who Am I Now?), amit egyszer éppen elég meghallgatni; aztán pedig elnyújtott, darabos szintetizátorok, lassú tempó, meg az utolsó Lava-ban feltűnik egy kicsit egy bendzsó. A lemez első fele egész jó, nem esik tőle hanyatt az ember azért, de ott még legalább nem akarja tökön szúrni magát; a második felére sajnos szétesik.

Kiknek ajánljuk: Akiknek nem elég Szűcs Judit Űrdiszkója. (KG)

Tennis: Young & Old

B

Várakozások: Egy éve a Tennis zenekarral kicsit kisebben ugyanaz történt, mint mostanában Lana Del Reyjel. Már jóval a bemutatkozó lemezük megjelenése előtt elég nagy figyelmet kaptak szép lassan adagolt, álmodozós indie pop dalaik, amelyek jól passzoltak az akkor már elterjedtek mondható lo-fi trendbe és a Phil Spector-vonal éppen futó, sokadik revivaljébe is. Valamint volt ugye egy mesébe illő történetük, miszerint kiszabadulva az egyetemről, egy hét hónapos, a mindennapokat hátrahagyó romantikus hajókázás során rakosgatták össze a lemez dalait. És tényleg az volt a helyzet, hogy ismerve a sztorit és meghallgatva egy olyan szupercuki, napsugaras dalt, mint mondjuk a címadó Cape Dory, nehéz volt nekik ellenállni. Mire azonban megérkezett a lemez, addigra már odavolt a kerettörténet érdekessége, és hát az se segített a dolgon, hogy az alig fél órás játékidőbe - ha nyilván nem is szándékosan - sikerült belevarázsolni annak a bizonyos hét hónapnak az érzetét, ami a külső szemlélő számára végtelen sok időnek tűnik. Nem voltam hét hónapot tengeren, úgyhogy nekem azok az általános iskolás nyári szünetek elevenedtek fel a lemez vége felé járva, amikből - a táborokat leszámítva - csak a napsütésre emlékszem, meg hogy talán fociztunk is minden nap, de ez már nem biztos. Szóval azok a dalok, amik magukban megállták a helyüket, ilyen-olyan mixtape-eken még ki is emelkedtek tán a szende bájukkal, egymás mellé állítva valahogy úgy mosódtak össze, mint ahogy bizonyos napokon nem látjuk a horizonton, hol válik el egymástól a tenger és az ég, csak a mindent betöltő kék a bizonyos. 

Eredmény: Az időközben, a koncertfelállásban legalábbis három, majd négyfősre bővült zenekar tulajdonképpen a feloszlás melletti egyetlen járható utat választotta: megpróbáltak - hangsúly a többes számon - dalokat írni. Ehhez a biztonság kedvéért azt a Patrick Carney-t kérték fel producernek, aki a Black Keysszel ha mást nem is, de annyit mindenképpen bizonyított már, hogy tud rockslágereket készíteni. Mindez határozottan jó irányba vitte el a Tennist, de az igazán nagy húzás mégsem a puszta elhatározás lett, hanem az, hogy a hatvanas éveket idéző, álmodozó popot finoman eltolták a szintén a hatvanas évekhez köthető motown soul felé. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy egyenesen ennek a komponensnek a beemelésével sikerült kimozdulni az előző lemez egyhangúságából. Egyáltalán: vannak basszusok, több szerepet kap a zongora is, és máris lehet olyanokat írni, hogy de jól meglöki felénél a rendesen feltekert gitár a kicsit álmosan induló nyitódalt, az It All Feels The Same-et, ami a címével ellentétben azért másabb, markánsabb dal, mint az előző lemez hasonló szerkezetű nyitódala. A másodikként következő Origins vagy a legtávolabbra merészkedő Petition már egyértelműen a soulos hatásokat mutatja, finoman billegő basszusokkal és a megszokottnál jobban előretolt, zongorát idéző szintikkel. Ezek mellett mindjárt másként hatnak az előző lemez zsánerében fogant dalok is, mint például az elragadó Robin, vagy a kicsit szörfös gitárokkal kísért Traveling. Nagyon adja a kontextus, úgyhogy elmondom, mert tényleg érződik ezen a lemezen, hogy ez már a közönségnek készült, nem csak időtöltés gyanánt; rendesen fel vannak öltöztetve a dalok, és amellett, hogy így már vonzóak, megmaradt bennük az a fésületlen báj is, amitől túltengett az első lemez. Vagy mondhatnám úgy is, hogy tulajdonképpen ez a partraszállás lemeze, az ég és a föld szomorú, de jótékony elválasztása.

Kinek ajánljuk: Elsősorban azoknak, akiknek csalódást okozott az első Tennis-lemez, és már letettek erről az esetlen párról. (LÁ)

Rodrigo Y Gabriela: Area 52

C-

Várakozások: A két mexikói gitáros, Rodrigo Sanchez és Gabriela Quintero duójának pompás kis sztorija van. Mexikóvárosban találkoztak még tiniként, eleinte thrash metállal zúztak egy Tierra Acida nevű zenekarban; aztán leköltöztek a tengerpartra, szállodákban szórakoztatták a turistákat bossa novával, ámde valójában thrash-feldolgozásokat játszottak nekik! Valami nem egészen tisztázott okból és céllal átköltöztek Európába, de nem ám valami kézenfekvően adódó helyre, hanem Dublinba. Volt nálunk két akusztikus gitár és nagyon kevés pénz, angolul is alig pögyögtek. Az utcán kezdtek zenélni, majd jöttek a bárok, aztán szállodák, aztán rendes koncertek. Innen már uncsibb a sztori: egyre népszerűbbek lettek, bejárták a világot, meghívták őket a Fehér Házba is zenélni, hiszen Obama is rajongójuk. Eladtak kb. egymillió lemezt, A Karib-tenger kalózai 2011-es részének (Ismeretlen vizeken) filmzenéjéhez pedig Hans Zimmer hívta őket közreműködőnek. Az Area 52 az eddigi életmű megkoronázása és továbbfejlesztése: korábbi szerzeményeket dolgoztak itt át hatalmas személyzettel. A C.U.B.A. nevű zenekarban 13 darab fiatal kubai zenész játszik. (A világzene még egy ilyen őszinte műfaj, hogy Kubáról nevezik el a kubai zenekart, nem úgy, mint mostanában a pop-rock, ahol ha egy együttest mondjuk Baltimore-i Fiúknak hívnak, akkor tuti párizsi lányok vannak benne). Emellett egy-egy számban vendégszerepel Anoushka Shankar szitáros, a palesztin Le Trio Joubran (az oud nevű húros hangszeren), kettőben pedig John Tempesta neves metáldobos.

Eredmény: Nagyon jellemző, hogy egyik alkalommal, mikor az Area 52 szólt, megnyitottam a zenekar honlapját, és többször ellenőriznem kellett, hogy azon nem indult el magától valami lejátszó, hanem tényleg, ez maga a szám, és nem kettő egyszerre. Nem mintha ne stimmelne minden, mármint abban az értelemben, hogy nagyon gondosan a helyére van rakosgatva az összes szólam a tizenakárhány zenésztől - csak éppen nincs semmi értelme. Pontosabban egyetlen értelme van, ami viszont nem zenei: az, hogy percenként ötször mondhassuk, hogy hú! ejha! nohát! figyelted ezt?! Nehéz persze elméletben megmondani, hogy hol van az a határ, ami elválasztja egymástól az itt játszott mindenféle latin műfajok beépített harsányságát és a magamutogató bombasztikus semmitmondást - azt viszont könnyű megállapítani, hogy az Area 52 egyértelműen az utóbbi. Nemcsak abban a tekintetben, hogy mi minden szól egyszerre, hanem abban is, hogy egymás után: hagyományosabban megszólaltatott bossa nova, flamenco, egyéb latin tánczenék; ugyanezeknek az ún. rockos lendületre felturbózott változata (ezért a lendületért elsősorban a Rodrigo és Gabriela által az akusztikus gitáron másodpercenként lejátszott hangok mennyisége felelős); aztán finomabb és harsányabb jazzrock, szving, Santana (néha egy az egyben), mittudoménmi. A mélypontot az Ixtapa jelenti, ami mintha úgy készült volna, hogy valaki talált még egy kis üres helyet és oda gyorsan bebaszarintott egy kis szitározást. A legjobb pedig a Master Maqui, ahol a mexikói gitárosok, kubai fúvósok és palesztin oud-játékosok adogatják egymásnak a motívumokat, és már majdnem lesz értelme a bravúroskodásnak, csak mondjuk le kéne hántani a szám kétharmadát. Az egész 54 perc, de sokkal, sokkal többnek tűnik, egyáltalán nem a jó értelemben.

Kinek ajánljuk: Aki nem talál Obama ellen más érvet. (RA)

joe | 2012.02.15. 17:14 1
Az új AIR nagyszerű! Abszolút nem hasonlít a Moon Safarira, nem is altatós és félelmetes szám sincs. Minden szám izgalmas egy kicsit. Nem voilágmegváltó, de nem is az a célja. Én jót porszívóztam rá.
tmnk | 2012.02.27. 01:28 2
Köszi az Air-tippet. Nekem is tetszik az album, legalábbis 2-3 szám (a Moon Fever, a Seven Stars és a Sonic Armada) egészen megfogott róla.
neutrinoo | 2012.02.28. 12:47 3
az biztos,hogy AIR lemez elég különös olyasvalakinek,aki megszokta az eddigi hangzásukat. eddig egyáltalán nem tetszett,de most miattatok,akik előttem kommenteltetek újra próbálkozom vele. Nagybetűvel írom a zenekar nevét ,mivel egy betűmozaikról van szó.Amour, Imagination, R?ve (Szerelem, Képzelet,Álom) .
Christopher Lambert | 2012.02.29. 16:42 4
#4: Igazad van, betépve tényleg jobban működik.

|
Címkék: lánycsapat

Szabó Melinda | 2009.04.16. 19:15 1
Ez egy nagyon szemét húzás volt tőle!Direkt fertőzte meg őket!
Lencse | 2009.04.16. 20:16 2
Pedig milyen jó kis szám volt a Daylight In Your Eyes. :(