ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

A lényeg csak most jön. Újdonságértesítő

Lang Ádám | Rónai András | Dubrovszki Dániel | Gelegonya Edina | Dankó Gergő | Inkei Bence | Puskár Krisztián | Sidó Zoltán | Stermeczky Zsolt Gábor | 2012.02.20. 20:45|

Úristen, mi van itt? Emberemlékezet óta nem írtunk ilyen sok új lemezről egyszerre, ráadásul nemcsak, hogy újak, de a túlnyomó többségük még jó is. Van itt riffelős noise-pop, szorongós dubstep, melankolikus életbölcseletek, és még egy csomó nagyszerű debütáló lemez. Mit akarunk még?!

Sleigh Bells: Reign Of Terror

B

Várakozások: A Sleigh Bells bemutatkozó albuma, a 2010-es Treats tipikusan az a lemez volt, ami elvileg bárki kitalálhatott volna az ezredforduló mindent újrahasznosító, kronológiákat felszámoló kavalkádjában. Mert ugyan már, bárki mondhatta volna, hogy csináljunk valami olyan dolgot, ami egyszerre súlyos, de azért popos is, és jól lehet rá bulizni. Persze, toljunk metálriffeket hiphopos dobalapokra, meg kerítsünk egy leányzót, aki az egész apokaliptikus káosznak majd ad valami popos, mosolygós bájt, ami az öncélú poénkodást visszafordítja egy tényleg szerethető irányba. Végül a korábban egy hardcore-zenekarban gitározó Derek Miller lett az, akinek ez így eszébe jutott. Mindez persze csak utólag tűnik ilyen könnyű dolognak, hiszen emlékezhetünk a Metallica és a Korn tavalyi határfeszegető baleseteire. Miller és társa, Alexis Krauss azonban úgy tudtak egyensúlyozni a hatalmas szakadékokat áthidaló kötelükön, hogy zenéjüknek egyik összetevője se szenvedett kárt, sőt a megtépázott nimbuszú metálriffeknek még a már a múltba tűnő becsületét is visszaadták. Kicsit olyan volt, mintha a Kills a végtelen kúlsága mellett merne játékosan merész és kamaszosan vagány is lenni. A jelzésértékűen éppen a hipszter black metálos Liturgyval és napjaink egyik legmeghatározóbb elektro-producerével, Diplóval turnézó New York-i duó elég ellentmondásos ígéreteket tett a lemez megjelenése előtt. Beszéltek arról, hogy az új anyag sokkal durvább lesz, mint a Treats, ugyanakkor arról is szó volt, hogy a partys első lemez után egy bensőségesebb második jön, főleg Miller magánéleti katasztrófái miatt; először apja halt meg közúti balesetben, majd anyjánál diagnosztizáltak rákot.

Eredmény: Nagyon magasról indul a Reign Of Terror: stadionnyi közöségzaj és hangulatfokozás intrónak, majd belecsapnak az alig egyperces, ordibálós hardcore-dalba, a True Shred Guitarba, ami rögtön durvább, mint az előző lemezen bármi. Utána következik rögtön a Born To Lose monumentális, hardrocktól shoegaze-ig eljutó öngyilkos himnusza. Míg az első lemezt elsősorban a jó arányérzék vitte, addig itt a legszégyentelenebb, Def Leppardot ? és még lehetne sorolni a Wikipédiáról, de hát ők is erre hivatkoztak, hát legyen ez az egy elég ? és hasonló rockbandákat idéző riffek dominálnak, a korábbi hiphopos alapok helyett ilyen golyószórószerűen tüzelő lábgépekkel kísérve. Ezzel a Reign Of Terror kevésbé újszerű, mint két-három éve az első szettjük volt, viszont a nyolcvanas évek továbbgondolhatatlannak tűnő hardrockjába sikerült valahogy életét lehelniük, és nem úgy, mint azt a Foxy Shazam csinálja, hogy csak nevetgélni lehet rajta, hanem muszáj elmosolyodnia az embernek hallgatja, hogy ez mennyire király így. És hát hadd ne kelljen a nevetés és a mosoly között alapvető különbséget hangsúlyoznom. Közben nézzünk a borítóra, ami egyszerre utal arra, hogy túl vannak már egy durva bulin, de ? mert mégiscsak van mögötte egy új cd - arra is, hogy a lényeg csak most jön. Aztán persze következnek könnyedebb dalok is, mint például a hasító riffekkel szétszabdalt Crush elragadó popja, a Shangri Las-os mandinerrel Miller apjának balesetére reflektáló Leader Of The Pack - aminek az elején tök vicces, ahogy a popos szinti téma mögött ólálkodó prosztó riff előugrik, az End Of The Line szép shoegaze-es balladája, vagy a refrénje után még egy R&B-s vokáltémát is bejátszó, kaotikusságában is szuperslágeres Comeback Kid. A súlyos Demons után azonban eltörik valami. Oké, a következő Road To Killt szarrá hallgattam a napokban, de ez nem változtat azon, hogy az utolsó négy dal majdnem ugyanolyan közép-lassú, tompított riffelgetéssel kísért, melankolikus darab, amik bizonyos esetekben még jók is lehetnek. Valamint nyilván lehetne köztük különbséget tenni, hogy például a csilingelő Never Say Die-ban milyen jó a végig zakatoló dobgép, vagy, hogy a záró D.O.A.-ben hogy pislákol valami reményszerűség az emelkedetté fokozott riffelgetés mellett, de a Sleigh Bellsben nem ezek a már-már közhelyes darabok, meg az ígéret az, ami jó, hanem az a vidám, csapongó, azonnali pusztítás, ami a lemez első felén történik, és ami sajnos nem tart ki a végéig, pedig megkockáztatom, ha a végére még betettek volna ? nem több, csak - egy őrületes, kicsavart slágert, akkor az év legjobb lemezei közé keveredhetett volna a Reign Of Terror.

Kinek ajánljuk: Az első felét mindenkinek, aki nem bír magával. (LÁ) 

Burial: Kindred

B

Várakozások: Burial a 2006-os első lemez óta az egyik legnagyobb rajongással övezett, továbbá legtöbbet hivatkozott és másolt elektronikus zenész. Amikor ez az új ep megjelent és a legkisebb blogtól a legnagyobb elektronikus zenei és indie-pop-rock lapokig menetrendszerűen extázisba esett az internet, rájöttem, hogy miközben én is számos zenére rámondtam az elmúlt években, hogy ez tisztára buriales, valahogy konkrétan a lemezeit nagyon rég hallgattam meg. A Burialt elővéve nagyon meglepett, hogy mennyire kezdetleges is volt - mármint abban az értelemben, hogy tényleg hallatszik rajta, hogy az akkor még misztikus ködbe burkolódzó zenész szinte a szemünk előtt próbálgatja és találja meg azokat az eszközöket, amikkel elmondhatja, amit akar, illetve amikkel megteremtheti azt a bizonyos atmoszférát. De kezdetleges a szó eredeti értelmében is, ha ebből a lekicsinylést kivesszük: érdemes megnézni ezt a 2006-os interjút, amiben többek között bevallja, hogy rájött, hogy nem tud olyan szuper dobhangzásokat előállítani, mint példaképei, ezért döntött úgy, hogy zörgésbe, zúgásba, recsegésbe mártja a ritmusait. Aztán a második és máig utolsó nagylemez, a 2007-es Untrue idején Burial már magabiztosan birtokolta ezeket az eszközöket: lassú, kattogó garage-ritmusok; szellemjárta ambientes szintitextúrák; a dubstep elsöprő többségéhez képest nem tolakodó, inkább a háttérből támogató basszusok - és ravaszul manipulált apró vokálminták, amik az újdonságot jelentették. Most meghallgatva feltűnő volt, hogy a második sokkal jobban különbözni látszik az első albumtól, mint ahogy annak idején tűnt. Pont azért, mert ezek a vokálmanipulációk, amik akkor annyira nem ütöttek szíven, annyira elterjedtek azóta: gyakorlatilag kötelező eszközök lettek a poszt-dubstepben, bass musicban, mindenfelé. De lám: mégsem csinálja senki úgy, ahogy Burial. Például egyetlen követőnél sem volt annyira egyben a zene - általában megmarad valami "fogás" jellege a felhasznált eszközöknek, míg Burialnél ez sokadlagos jelentőségű az atmoszférateremtéshez képest. De még jellegzetes fémes kattogású ritmusait sem sikerült senkinek sem tökéletesen leutánoznia, ami különösen ironikus, ha összevetjük a fenti idézettel a dobhangzásokról. Az Untrue óta igazából egyetlen ep-je jöt ki, a 2011-es Street Halo, továbbá néhány két-két számos együttműködés, Four Tettel, a Four Tettel + Thom Yorke-kal illetve a Massive Attackkel. A nagy hirtelen digitálisan kijött, hamarosan vinylen is érkező Kindred csak három szám, de fél óra.

Eredmény: Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy mi is volt a tétje ennek az ep-nek, akkor leginkább az, hogy választ kell adnia a kérdésre: hazafelé tartva a partiról be lehet-e menni megint abba a bizonyos esőáztatta, sötét dél-londoni sikátorba (ami nem veszélyes, mármint nem késelnek meg benne, de azért eléggé nyomasztó így is, hiszen sejtelmes árnyak lopakodnak stb.) - vagy lehet-e más utat választania annak a zenésznek, akinek a neve gyakorlatilag összeforrt ezzel a "nagyvárosi szorongós" hangulattal. A Kindred két oldala más-más választ ad erre a kérdésre. A címadó szám a leendő A oldalon egyrészt sokban hozza a megszokott Burial-hangzást: kattogó garage-ütemek, zúgás és elhaló szintik, testetlen énekdallam-töredékek stb. - csak egy kicsit keményebbre veszi az ütemeket, illetve megbolygatja a szerkezetet. A 11 és fél percben vannak ambientes átmenetek, hirtelen leállások, váratlan irányváltások; az utolsó másfél percben például mintha egészen máshonnan úszna be egy félkész Burial-szám. Egyrészt érdekes, másrészt viszont annyira mégsem, hogy indokolná ezt a ezt a hosszúságot. A másik két szám viszont látványos irányváltást hoz: egyenes house-ritmusok, kitartóan ismétlődő ún. euforikus szintimotívumok! Itt mintha az foglalkoztatná Burialt, hogy hogyan lehet a 4/4 ütemeket és a célratartó, az extázisig fokozó számszerkesztést összehozni az ő statikusabb és az atmoszférára koncentráló megközelítésével, illetve a széttördelt építkezéssel. Ez a kísérlet fura és elég izgi dolgokat hozott. A Loner például már-már mániásan ismétli az ereszkedő szintimotívumot, a háttérbe szorítva az ismerősebb buriales elemeket - aztán amikor a csúcspontnak kellene jönnie, akkor azt egy durvább zúgás helyettesíti, majd fokozatosan leereszkedik a zene a tetőpontról. A hallgató meg ott áll kielégítetlenül, majd persze rájön, hogy pont ez volt a cél - és ez tulajdonképpen jó érzés (vagy akinek nem, az úgysem hallgatja). Az Asthray Wasp pedig valójában több szám egyben. Víz alá szorított house-zal kezdődik, amiben ráadásul Burial első ízben enged teret egy nem apróra szétszedett, bár azért elfátyolozott, nagy hangú énekesnőnek, tényleg, mint a house-ban. Izgató feszültséggel van tele ez a rész, vagyis egyrészt fokozna felfelé, másrészt maradna elfojtva. Kár, hogy nincs rendes lezárása, inkább csak vége lesz, hogy jöjjön egy olyan rész, amiben a zúgás lesz a fő hangszer; végül pedig egy elég nyálas töredék, hárfával (!), zongorázással.

Fura viszonyban vagyok ezzel az ep-vel. Egyrészt vannak rajta ismerős dolgok, amikre jó rácsodálkozni, hogy lám, de jó, hogy van nekünk Burial és mennyire különleges ő még a tízezernyi utánzó között is - de ettől még nem tesznek hozzá a róla kialakult képemhez. Másrészt vannak olyan új ötletek, amelyeket szívesen hallanék jóval alaposabban, hosszabban kidolgozva, mondjuk az lehetne a mutáns house Burial-módra; harmadrészt pedig elég fölösleges töredékek. Közben meg néha lelkiismeret-furdalásom is van, hogy nem szeretem annyira Burialt, mint amennyire mindenki más. Szerencsére egy új, érdekes elemzés szerint azért érint meg olyan mélyen olyan sokakat az ő zenéje, mert senki más nem tudja úgy, olyan közelről és pontosan megragadni a nagyvárosi életérzést - lehet, hogy nem velem van a baj, csak az a helyzet, hogy ezt nem sikerült Budapesten átélnem.

Kinek ajánljuk: Nagyvárosi lakosoknak, akik szorongtak valaha. (RA)

Lamb Of God: Resolution

D

Várakozások: Miközben a metál többé-kevésbé újító, nyitott, neadjisten hipszter-kompatibilis frontvonala a popsajtóval kokettál, a hátországban egyre több elégedetlen hosszúhajú igyekszik úgy tenni, mintha 1995, 1985, vagy éppen 1975 lenne. Aztán ott vannak azok, akik nem tudatosan révednek a múltba, egyszerűen megpróbálnak abból megélni, ami a kilencvenes évek gyakran visszasírt metál-mainstreamjének éléskamráiban még az ezredforduló utáni metalcore-fosztogatás után megmaradt. Ez utóbbi csoport ünnepelt képviselője a Lamb Of God, azt pedig, hogy még mindig mekkora igény van minderre, jelzi, hogy a Resolution az amerikai lemezeladási lista harmadik helyén nyitott.

Eredmény: A Lamb Of God kapcsán szinte minden kritikában előkerül a Pantera neve, ami helytálló is, meg nem is. Valóban, a dalokat áthatja a Dimebag Darrelltől tanult groove-riffelés, és a sok metálos számára eleve fétisként funkcionáló déli redneck származásból is adódik a párhuzam. A LOG azonban más megoldásokat is alkalmaz, mondhatni minden ízt bevetnek, ami egy korszerű "populáris modern metálos" generálszószba szükséges, úgymint metalcore-ba illő/göteborgi gitárharmóniák, felmelegített thrashelés, "kísérletezés" dallamos énekkel, szintetizátorral stb. A legfontosabb különbség viszont, hogy míg a Pantera emlékezetes dalokkal, felismerhető stílusú zenészekkel, a maga keretein belül erős és változatos érzelmi töltéssel rendelkezett, addig a LOG mindezt a Quarton sokat emlegetett jellegtelenség-kultusz szűrőjén vezeti át, bármiféle hangulati tényezőt és ihletettséget nélkülözve, hipersterilen erőteljes hangzással. Ha pedig Randy Blythe egysíkú és érzelemmentes, a keménykedésre és érthetőségre egyszerre hónaljszagú precizitással törekvő üvöltése mellé odatesszük, hogy a maga idejében Phil Anselmo milyen átélhetően alakította az őt a suliban verőknek keményen visszavágó egykori kisfiú, a sokat ivó és elveiért kiálló, rendőröknek és őszintétlen köcsögöknek keményen odavágó, utca nevelte férfi, a minden nőt és drogot megkapó, mégis depressziós és ingerült, végül heroinistaként a halállal táncoló sérülékeny rockisten képregényszerűen archetipikus figuráit, akkor mindjárt világossá válik, hogy miért csak vegyvédelmi kesztyűben és maszkban szabad az utóbbi években megjelent mainstream metállemezek közelébe menni. A jó metált (lélekben) gyerekek és tinédzserek csinálják, akik hisznek abban, hogy a világ olyan egyszerű és tiszta, mint a nagyívű mitológikus fantáziáik, a Lamb Of God viszont olyan, mint egy harmincas évei elején járó, hosszú hajú, törzsi tetoválást és/vagy fülbevalót viselő, ám egyre konzervatívabb családapa, aki atlétájában üveges tekintettel néz maga elé a gyúrópadon, időnként csak úgy megszokásból köp egyet maga elé, reflexszerűen megfordul az izzadt hasizmaikat mutogató csajok után, egy fenyegető, férfias grimaszt magára rántva rápillant a súlyzókkal erőlködő kistáskákra, vagy hangját lemmysen ércesre torzítva tesz egy rövid, erőltetetten szarkasztikus megjegyzést a tévéből "üvöltő" Való Világra. Számomra a Resolution a rossz, íztelen, semmitmondó metálzene tipikus példája, amúgy természetesen egymást érik az ún. fejszaggató riffek és az ún. kitörölhetetlen refrének, az ún. energia egy pillanatra sem hagy alább az ún. lélegzetelállítóan technikás zenészek előadásában, szóval aki az ilyet szereti, hallgassa meg, tényleg érthetetlen, mit kell ezen lefikázni.

Kinek ajánljuk: Neked, kedves harmincas, hosszú hajú, tetovált családapa, ott a gyúrópadon! (DD)

Lambchop: Mr. M

B

Várakozások: Amíg a blues, a jazz vagy a r'n'b az USA határain túl is szervesen beépült a popzene szerkezetébe, kinevelte a saját előadóit, vagyis Amerika elvesztette felettük addigi monopóliumát, addig a countrynál is voltak-vannak ugyan próbálkozások az óceán innenső felén (például, ha már), a steel gitár és a bendzsó hangja még 2012-ben is azonnal valamelyik déli állam tágas verandájára dobja le hallgatóit. És ugyan fiatalosabb, szélesebb közönségben is vonzóbb változata, az alt. country földrajzilag már kevésbé becsontosodott műfaj, egyelőre az is elsősorban az USA kiváltsága maradt. A Tennessee-beli Nashville-nél pedig kevés jobb helyet találunk, ha valaki a country valamely ágában alkotna - talán a geográfiai sztereotípiák miatt is, hogy bár sok más műfajból is dolgozik, a Lambchopot is főként az alt. country előadók közé soroljuk. A koncertek alatt is utcai ruháját, kamionos baseball sapkáját viselő frontember, Kurt Wagner azon persze csak mosolyog, ha a sajtóban amolyan bölcs redneckként gondolnak rá, míg változó létszámú és tagságú zenekarában ő az egyetlen stabil elem, sőt azzal sem túlzunk, ha azt állítjuk, énekes-dalszerzői hagyományokat idéző jelenlétével, jellegzetes mély hangjával ő maga 'a' Lambchop. 1994-es bemutatkozása óta az együttesnek eddig további kilenc albuma jelent meg, legutóbb 2008-ban az OH (Ohio), az új lemezt pedig barátjának és zenésztársának, a két éve meghalt Vic Chesnuttnak dedikálta Wagner.

Eredmény: A pankrátormérkőzés témájával a Wagner a csodálatosan szép Gone Tomorrow csodálatosan szép klipjében is szívesen rájátszik a redneckségre, tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a Mr. M egy földrajzilag-kulturálisan lehatárolt lemez lenne, sőt. A Lambchop ezúttal minden korábbinál messzebbre került az alt. countrytól, leginkább csak néhány nyersen és élesen megszólaló hegedű, az akusztikus gitár ritmusa emlékeztet arra, hogy ezt az albumot akár Tennessee-ben is felvehették volna. Ellenben a tizenegy finoman építkező, csendes, lassú dalról leírhatjuk, hogy legfőképpen kamarapopos csengésekből, klasszikus hollywoodi romantikus filmeket idéző szimfonikus felütésekből és betétekből, zongorás merengésekből bontakoznak ki; csak hát ezzel még nem járunk közelebb ahhoz, miért ragadhat meg bárkit is ez a zenekar. A Gone Tomorrow azonban nemcsak a legszebb darab az új lemezen, hanem arra is jó, hogy rajta bemutassuk, miért lehet nagyon szeretni a Lambchopot: Kurt Wagner elegánsan, higgadtan, férfiasan vezet végig minket egy jó és rossz emlékekkel, jól-rosszul működő emberi kapcsolatokkal, szuper dolgokkal és hülye bajokkal teli világon. Hozzáállásában nincsenek végletek: itt a melankólia is jól esik, és a könnyű dallamokban is mindig akad valami nyomasztó, míg az életkorából (ötvenegynéhány év) adódó számvetés sem létösszegzés, sokkal inkább ön- és világelemzés. A fintorokat nyilván látni nem látom, de hallani sem hallom a lemezen, ami végig úgy tud el mindvégig tiszta és visszafogottságával megnyerő maradni, hogy legelső mondata úgy hangzik, "don't know what the fuck they talk about". Vannak kevésbé jól sikerült darabok és üresjáratok is itt, sőt, ha az OH (Ohió)-t nehéz volt elkapni, ezt még nehezebb. De ha vesszük a fáradságot, egy olyan világba lépünk be, ahol a pickup volánjánál, a vetőmagboltban kapott feliratos ajándékpólónkban is elegánsak maradhatunk.

Kinek ajánljuk: Akik eddig azt hitték, egy ember számvetése csak unalmas lamentálás lehet. (GE)

Grimes: Visions

B

Várakozások: Mariah Carey, Enya, kísérleti elektroniából csent dobok és dubstep-szerű basszusok: előljáróban ennyit árult el a Grimes név mögött megbúvó Claire Boucher a most megjelent lemezéről, hozzátéve, hogy a Visionst tekinti majd az első igazi bemutatkozásának, hiszen az eddigi megjelenések (két lp és egy ep) tulajdonképpen kísérletezések voltak, a tanulási folyamat dokumentálása. A montreali lány sajátos stílusát - a fent leírtak helyett - inkább úgy jellemezném, hogy az európai poptól a hűvös elektronikán keresztül az r&b és távol-keleti dallamokig bezárólag rengeteg mindent zsúfol össze, azzal a koncepcióval, hogy nincs koncepció. Erről néha nehezen dönti el az ember, hogy a hozzáértés hiányának, vagy a született tehetségnek köszönhető. Ezt a katyvaszt ő maga "poszt-internetként" definálja, ami - tekintve, hogy az eredmény a zenéhez való hozzáférés korlátlanságán alapul - találó is, bár a "poszt-" előtagot indokolatlannak tartom. Találó abban az értelemben is, hogy Grimes szintén egy újabb előadó, aki az internetes megjelenésének segítségével jutott el alig másfél év alatt a hálószobától a nagy magazinok címlapjáig; egyelőre megtartva azt a bájt, amely miatt meghatározó zenei oldalak és blogok előszeretettel foglalkoztak vele 2011-ben.

Eredmény: Az, hogy egy előadó ezer és egy összetevőből építkezik, vagy éppen egymástól idegen stílusokból merít legfeljebb érdekessé teszi a produktumot, egyáltalán nem garantált, hogy valami jó születik. Az eddigi lemezek azt bizonyították, hogy amennyiben ez a koncepció nélküli alkotás valamiféle koncentráltság mellett történik, akkor különleges és klassz dalokat tud írni, sőt, akár jó értelemben vett slágert is. A Visionsről, mint Az Első Igazi Lemezről sommásan viszont pont az mondható el, hogy lényegileg nem változott semmi. Nem született a nagyközönség által is könnyedén befogadható lemez, tehát a tavalyi ep-n megjelent Vanessa tulajdonképpen kivételnek tekinthető. Az irány ugyanúgy inkább ösztönös és nem kanyarodik el egy összeszedettebb, lekerekített irány felé. A Visions megmarad egy misztikusnak ható közegben, gomolygó szintikkel, kísérteties kórus-rétegekkel és szertelen énekkel és sokszor eseti dalszerkezetekkel. Az albumot nyitó töredékszám után a Genesisben és az Oblivionban benne van minden ezekből az összetevőkből: ügyesen teremti meg a dalok túlvilági-tündéri atmoszféráját, a rengeteg éneksáv felelgetése többedszeri hallgatásra is nyújt újdonságot, a tempó pedig ott lebeg a kábultan táncolható és a szimpla hallgatásra tervezett között. Claire Boucher éneke sokszor nem több egy kislány játék közbeni gagyogásánál és így van ez még akkor is, amikor - kis odafigyeléssel - a legnagyobb hatásként megjelölt Mariah Careyre emlékeztető énekmotívumok sejlenek fel. Az is olyan, mintha egy gyerek próbálná utánozni a popsztárt. Az említett dalokat követő középrész egészen a lemez utolsó harmadáig tulajdonképpen érdektelen, egyedül a Vowels = Space And Time jelent kivételt. Erős kijelentés és hallom is az Eight és a Circumambient harsányságát, a Be A Body refrénjében régi Madonna-dalok visszhangjait, de sokadik hallgatásra is ez a legtöbb, ami elmondható róluk. Innentől kezdve viszont kifejezetten megkapó a lemez: a törékenység és a sejtelem minden eddiginél kifejezőbben jelentkezik a Symphonia IX felvezetésével: álomszerűen indul, felhők felé terelnek a hangok, az utolsó részben azonban pont úgy válik fenyegetővé, ahogy egy álom válthat rémálommá, előzmény nélkül és váratlanul. A korai Halfaxa hangzását idéző Nightmusic egy Mozart-hangmintával indul, majd egy mondóka-szerű gügyögésből vált át nagyívű, sodró elektropop-dalba. Az ezt követő Skin és a kezdés (Infinite Love Without Fulfilment) töredékének felelő Know The Way letisztultságban mutatnak új utat: a tartalom kevésbé rejtőzik végtelennek tűnő rétegek és hangfüggönyök mögé és az énekesnő is egészen közel merészkedik a hallgatóhoz.

Kinek ajánljuk: Akit nem zavar, ha egy gyümölcs még kicsit éretlen. (DG)

Django Django: Django Django

A-

Várakozások: Bár ezt a kissé félrevezető nevű brit együttest még 2009-ben alakították meg az akkor még edinburghi művészeti főiskolás tagok, egészen sokáig húzták a debütáló albumuk megjelentetését, és ez lehet, hogy nagyon is jó taktika. Az azóta Londonba költöző Django Django a megalakulása évétől kezdve folyamatosan jelentet meg kislemezeket, melyek mind hallhatók is az albumon, pedig az utóbbi időben a brit zenekaroktól inkább azt láttuk, hogy amint összehoztak pár épkézláb dalt, már zavarta is őket a kiadójuk a stúdióba. A Django Django (mely zenéjéből semmi nem hallatszik a Django Reinhardt iránti állítólagos tiszteletből) négy tagból áll, pszichedelikus popzenét játszik, és a dobos, David Macleanről tudni kell, hogy a korábbi Beta Band-, majd később The Aliens-billentyűs, John Maclean öccse. Ez azért valamit már jelenthet azoknak is, akik csak akkor csodálkoztak rá erre a zenekarra, amikor annak végre lett egy lemeze.

Eredmény: Tulajdonképpen a kulcs már megvan a Beta Band-kapcsolattal, hiszen a Django Django tényleg nagyon emlékeztet a szerencsétlen sorsú, ám az ezredforduló korszakának egyik legizgalmasabb zenéjét produkáló skót együttesre, bár könnyebben befogadható zenét csinál nála. De említhetném a Simian nevét is (mielőtt Mobile Disco lett volna belőle), ugyanis ez a négy srác is elektronikával óvatosan átitatott, változatos alapokra énekel összetett és a mai mezőnyben teljesen egyedülállónak ható dalokat, többszólamú vokálokkal, elszállt harmóniákkal. Bár az énekes-gitáros Vincent Neff visszafogott és tiszta éneke játssza a főszerepet, legalább olyan fontosak Maclean kiszámíthatatlanul zakatoló ritmusai (nem véletlenül ő a lemez producere is), miközben az együttes dallamvilága ugyanúgy passzol az akusztikus-folkos zenei világhoz, mint a legalább annyiszor felbukkanó elektronikához. Ha eddig ez nem derült volna ki: a Django Django első lemeze egy kiforrott, szép és izgalmas lemez, és hosszú idő óta az első olyan debütáló album a brit indie-gitár színtérről, amelyért tényleg lelkesedni lehet. Talán egy vagy két dallal lehetne rövidebb az album, de igazából egyikkel sincs baj, miközben olyan remekművek szerepelnek rajta, mint a Beta Band-örökséget leginkább felvállaló, gyönyörűen megszerkesztett Waveforms, vagy a korábbi verzióhoz képest újrakevert, tényleg single-nek való, szögletes Default, no meg a Life's A Beach hagyományosabb gitárpopja. Mindent összevetve, tényleg megérte várni az első lemezzel a zenekarnak, akármi is volt az oka, főleg, hogy nincs is most semmi más a színen, amihez kicsit is hasonlítana a Django Django zenéje. Persze, tudjuk, hogy ettől még nem lesz egyedi, de ha jó helyről merítünk és jól bánunk a felhasznált alapanyaggal, akkor abból ilyen jó lemez sülhet ki. És akkor arról még nem is beszéltünk, mi minden lehet még ebben a zenekarban, ha a fejlődése töretlen marad.

Kinek ajánljuk: Aki évek óta nem hallott már egy tényleg jó lemezt. (IB)

Pop. 1280: The Horror

B+

Várakozások: A Pop. 1280 hangulata - az együttes egyébként Jim Thompson egy gyilkolásba kezdő zsaruról szóló bűnregényéből kölcsönözte a nevét - valahol a Driller Killer és a Maniac Cop közé lőhető be, vagy ha már Lustignál és Ferraránál tartunk (illetve a rendőr és a gyilkos összemosódó alakjánál), akkor mondjuk a Maniac és a Mocskos zsaru közé. Ez azért világíthat rá a zenei címkéknél egy fokkal jobban a Pop. 1280 világára, mert a Pop. 1280-nek plasztikusak a képei és mélyen a nyolcvanas és kilencvenes évek eleji (poszt-nyolcvanas évek, haha) New York-i és videófilmes mocskában tocsognak. A Pop. 1280 tehát négytagú és New York-i, ami punk benne, az a kosz, az energia és a megidézett képi kultúra miatt inkább cyberpunk, de zeneileg inkább noise rock, illetve a posztpunk meglehetősen tág kategóriájába is behúzható, a "delejes" és "veszett" jelzőkkel szűkített körbe. Az első nagylemezének címe The Horror, a Sacred Bonesnál jött ki, ugyanott, ahol két éve a The Grid című ep-je, és amely kiadón belül mondjuk, hogy a Human Eye, a The Men és a Slug Guts tavalyi lemezeinek háromszögében veti szét az ideg.

Eredmény: A Pop. 1280 nagylemeze azért jó, mert bár a fenti névsorolvasás önmagában is vonzó, persze, a The Horror nem csupán egy látványos és élvezetes valami, hanem egy kifejezetten nehéz és nem egyértelmű lemez, amit gyakran kényelmetlen hallgatni, és meglepő fordulatai sem a könnyen emészthetőséget szolgálják. A lemez legrövidebb és leggyorsabb száma, a West World például egy kovbojkalapos intro után elektródákkal vezérelt lélekvesztett darálásba kezd, ami a második percben egy antirefrén skandálásában halad a csúcs felé, végül pedig egy vokóderes befejezéssel hagyja magára letolt gatyával a nyájas hallgatót. Tele van a lemez vonzó hangokkal, ilyen például a komótos orgona a Hang'em High elején vagy a morajló szinti és a fémhordós dobok a Bodies In The Dunesben, amelyek aztán szép fokozatosan beépülnek a Pop. 1280 gazdagon rétegzett noiserockjába: a zajok és a hangerő szinte kivétel nélkül felülírják a dallamokat és a részelemeket, de sosem rejtik el azokat teljesen, annál izgalmasabb azokat újból megtalálni, illetve meghallani azt, ahogy időközben átalakultak. Ráadásul a lemezt az is folyamatos mozgásban tartja, hogy a zenei utalások sem egyértelműek és kiszámíthatóak benne. Mert hiába a Killing Joke-os szintik és rituálé (Crime Time), a Birthday Party öntörvényűsége, vagy akár a Stooges lassan, de visszafordíthatatlanul haladó tempója és a Black Sabbath (illetve Ozzy) orgánuma a Dogboy című a dalban, a Horror rideg és csupasz énje sok tekintetben a Helmet első lemezének leszármazottja, ez a Nature Boy és a New Electronix című dalokban érződik leginkább, illetve Chris Bug dallammentes, leginkább erőt és szavakat közvetítő énekmódjában. Az eddigiek nagyjából így oszlanak el a lemezen: a Horror lendületesen, néhol lehengerlően kezdődik, amely hengerből középtájon (Cyclotron, Beg Like A Human) veszít kissé, hogy az utolsó négy számban vegye elő legizgalmasabb és legerősebb pillanatait. A Horror városi végítélete és taszító képei tehát nehezek, a szórakozásért küzdeni és izzadni kell, ami pedig a végén marad, attól sem lesz feltétlenül könnyebb az élet. Viszont nem is helyettesíthető mással, és nehéz tőle megszabadulni.

Kinek ajánljuk: Aki nem fordítja el a fejét, amikor a baszó kutyák fel is zabálják egymást. (PK)

Trust: TRST

B+

Várakozások: A Trust egy fiú-lány duó Torontóból, szolid előélettel. Maya Postepski a tavaly komolyabb sikereket elért Austra dobosa, társáról Robert Alfonsról viszont még ennyit sem tudni. 2009 óta készítenek zenét közösen, két single-jük a mostanában kimondottan menő Sacred Bonesnál jelent meg tavaly, bemutatkozó lemezüket viszont az Arts & Crafts adja ki. Közreműködtek még a tavalyi Egyptrixx-lemez kedvesen bágyadt slágerdalában, a Chrysalis Recordsban, ezt leszámítva viszont minden, amit a zenekarról tudhatunk, a bő 50 perces lemezen hallható.

Eredmény: Bemutatkozó lemezén a Trust úgy kísérli meg megidézni a legutóbb talán az előző évtizedben népszerű diszkós, táncos elektropopot, hogy közben a korszellemnek megfelelően átjárja valami baljós kétértelműség és tétova borongósság. A lemez elsőre legszembetűnőbb jegyei ? Alfons érdes torokhangja, valamint a néhol egészen gátlástalanul használt trance-es szintik ? bizarr összképet teremtenek, ami vonzóvá teszi a lemez elején hallható direktebb, táncosabb dalokat. A nyitó Shoom előbb finom lökéssel indítja útjára a lemezt, majd pulzáló diszkóba fejlődik fel; a remek Dressed For Space még ennél is egyértelműbben nyit a tánctér felé, a Bulbform pedig talán a Crystal Castlest is képes lenne megszorongatni populizmusban. A Trust zenéje nem nevezhető sokrétűnek vagy túlzottan árnyaltnak, de a duó elég jól csinálja azt, amit vállal. A gótikus énektémák, az olykor az EBM-mel kacérkodó ritmusok és az egyenes szintitémák meglehetősen szűk kereteit viszonylag ügyesen használja a zenekar és a lemez talán egyszer sem válik merevvé. Alfons nem különösebben jó énekes, de ügyesen játszik a hangjával, és ha kell nagyívű, fülbemászó dallamok kiéneklésére is képes ? erre talán a Gloryhole a legjobb példa. Ez utóbbi számnál azonban mintha picit megtorpanna a lemez. A This Ready Flesh és a Heaven meglehetősen lapos dalok, valamint ekkor kezd kicsit fárasztóvá válni a trance-szintik egysíkú használata is. A Chrissy E lebegő refrénje, végül pedig a Sulk kompakt, kitartott diszkója megmentik a lemezt a teljes kifulladástól. Többek közt ennek köszönhetően válik a TRST többször használatos, szórakoztató poplemezzé.

Kiknek ajánljuk: Akikbe még az eufória pillanatában is mindig szorul egy kis mélabú. (SZ)

Fr?nçois & The Atlas Mountains: E Volo Love

B+

Várakozások: Fr?nçois egy hol angolul, hol franciául éneklő hálószobazenész, aki 2003-ban költözött át Franciaországból Bristolba. Első koncertjét 2004 januárjában adta egyedül, gitározás közben a lábával billentyűn is játszott. Les Anciennes Falaises című első albumát ugyanebben az évben jelentette meg, majd 2005-ben barátaival megalapította az Atlas Mountains zenekart. 2006-os albumukat ők maguk hálószobazeneként jellemezték, majd egy turné és egy franciaországi hazalátogatás után 2009-ben folytatták aktívabban a munkát.

Eredmény: Az E Volo Love első jó pontja, hogy nincs túlírva. Tizenegy dal, amik még mindig egy kicsit a hálószobapopból táplálkoznak, de azért már kacsintgatnak más irányok felé. A második jó pont, hogy alapvetően szép dalokról van szó. A harmadik pedig az, hogy a felhasznált más irányok sem azok a riffelős-gitáros klisék, amiket ma általánosan szoktak indie-/britpop-zenekarok fel-és kihasználni, vagy amikor azok, Fr?nçois és csapata akkor is újraértékelve helyezi el őket a hálószobazenei környezetben. A felhasznált hatások tára kronológiailag körülbelül a Simon And Garfunkellel kezdődik (Les plus beaux), nagyjából a Radiohead első lemezével be is zárul (Buried Treasures), és a maga teljesen önkényes válogatásában fel is öleli a kettő közti korszakot. A kislemezes Piscine zongoraalapja például olyan, mint egy minimalista Madness; a City Kisst a smithses lüktetés teszi a lemez legslágergyanúsabb számává; az Azrou Tune pedig a korai Pulpöt idézi meg. Ami átfogja őket, az a végig érezhető franciás elegancia, sőt, Fr?nçois enyhe akcentusa az angol daloknál. Ez a franciás látásmód menti meg a lemezt attól, hogy teljesen érdektelen britpop legyen; inkább a brit eszközök francia szempontú kiválasztásával, felhasználásával valamiféle brit-francia pop, és ami még fontosabb: nagyon emberbarát.

Kinek ajánljuk: Stresszes embereknek vasárnap délutánra, fájdalomcsillapítóként. (SZSG)

polarbee | 2012.02.21. 14:10 1
szerintem a Burial EP iszonyat jó :)
dexler poppe | 2012.02.21. 15:00 2
PK a kedvenc költőm!
Benorg | 2012.02.22. 18:08 3
Grimes a legjobb! :)))) ^^
izborn | 2012.02.29. 21:21 4
hetek ota vartam a django django kritikat! erosebben kepbe hoztam volna a beach boys - mamas/papas vonalat, nekem egyertelmuen angol fiukorus vonalba oltott beatzene, de nem kotekedni jottem
Inkei Bence | 2012.02.29. 23:50 5
4# Én effektíve Beach Boys-hatást csak az utolsó számban hallok, közvetve nyilván, de hát ezt már közhelyes is lett volna beleírni, gyakorlatilag minden pszich-pop lemez valahol a Beach Boystól eredeztethető.
bright | 2012.03.01. 18:14 6
#5 IB Véletlenül egyet értünk, még az A-val is, csak az a mínusz ne lett volna utána biggyesztve. De ha már ott van, hát ott van. Tudom, csak Radnóti senki által nem ismert és nem jegyzett AFRIKAI zenéik kaphatnak magasabb minősítést. De hát örüljön neki, hogy valahova ezeket következmény nélkül leírhatja. A léyeg: Sztem a D.D. az év eddigi legjobb lemeze. (Igaz, előkerülhet még idén is pár maliból előkerült lemez. És akkor jönnek az A+-ok...)
CyrusHell | 2012.03.01. 20:06 7
"Neked, kedves harmincas, hosszú hajú, tetovált családapa, ott a gyúrópadon!" XD
Lencse | 2012.03.01. 21:58 8
Radnóti! :D
Imiface | 2012.03.08. 12:18 9
A Lamb of God kritika minden betűjével egyetértek, borzasztó, hogy milyen jellegtelen zene.
M | 2012.03.09. 13:45 10
Értelmes ember aki a LoG kritikát írta. Azt meg kell hagyni. Ja és korántsem jó értelemben. Annyi baromságot ritkán olvas az emberfia, mint ami abban össze lett hordva. Mondjuk általában a zenei kritikáitok abszolút jellegtelenek, abszolút egy (számomra szar) stílusra vagytok ráállva, ami önmagában magánügy, de ha már valaki(k) írnak, kicsit behatóbban kéne ismerni egysmást. Azt nem nehéz, hogy hallgatás nélkül más információkból összeóllózva írkálunk, elhitetve, hogy igen tényleg tudunk kritikát, cikket kreálni. Alapból egy írás nem is lehet maximálisan hiteles, hiszen az csak egy, vagy csak pár ember véleménye. De persze kritikát is lehet jól megírni, érvekkel körülfonni. Na igen csak ahhoz olyasmi(k) kell(enek), ami(k) a tisztelt íróból minden formában hiányzik/hiányoznak.
Buzi Gyuri bácsi | 2012.03.13. 13:01 11
Tényleg úgy néz ki, hogy egy év kihagyás után végre megint megéri az új lemezekkel is foglalkozni. Én nem tudom, hogy mi az istenért volt ilyen szar a tavalyi év, de úgy látszik vége és most valami jó dolog kezdődik.