ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Ingyenzene: minden búcsú árulás

Rónai András | 2012.02.22. 16:15|

Egyszemélyes zenekar harminc hangszerrel, Beach Boys-harmóniákkal és napfényes retróslágerekkel. Futurisztikus soul; Weeknd house-ba remixelve; Joy Division vidáman, Oroszországból; összekoszolt (nem)pop. Akkor hogy is van ez a búcsúval és árulással?

A Simple Carnival az amerikai Jeff Boller egyszemélyes együttese. Állítólag nagyjából harminc hangszeren játszik, illetve ha arra van szükség, Beach Boys-i harmóniákat is fel tud énekelni egymagában - sőt, amikor marimba kell egy dalhoz, akkor épít magának egyet. A tavaly ősszel ide felkerült Girls című ep, illetve a nemrég itt letölthetővé lett Aliens ep napfényes popzene a Beatles és kortársai, illetve a hetvenes évek modorában; az alább meghallgatható másodikban több az említett Beach Boys-harmónia. Egy darabig keresgéltem, hogy a szövegeken kívül hallatszik-e máshol ezeken a röpke kis dalocskákon, hogy nem akkor készültek, de aztán rájöttem, hogy fölösleges, mert szórakoztató, kerekre csiszolt slágerekről van szó és kész. A Simple Carnival legújabb projektje egy 3D-s animációs film, ami klipnyi darabokból áll össze. A napokban készült el a második ilyen, öt hónap munka után.

Az elmúlt néhány év egyik legjobb és sajnos egyben legalulértékeltebb lemeze volt Bilaltól az Airtight's Revenge, ami a nu soult értelmezte át parádésan, bővebben lásd itt. Ezért voltam nagyon boldog, amikor Jay Cue: Asleep At The Keys című lemezén ennek utórezgéseit véltem felfedezni. Az itt meghallgatható, az NRK kollektíva honlapjáról letölthető albumon Jay Cue-nak már a hangja is igen hasonlít Bilaléra (legalábbis annak középső regisztereire): bársonyosan érzelmes, de hirtelen élek bukkannak ki belőle. A dalok is ugyanúgy működnek: elsőre kissé formátlannak tűnhetnek, aztán kiderül, hogy tele vannak fülbemászó dallamokkal. A kíséret is némileg hasonló módon sodor magával és értelmez újra törmelékeket a soulból, funkból, hiphopból, jazzből; ám Bilaléhoz képest jóval több benne az elektronikus zenei elem, például izgis hangszínekre belőtt szintik garmadája. Szóval ha akarjuk, ezt is nevezhetjük futurisztikus soulnak vagy ilyesmiknek. Az Asleep At The Keys azért annyira nem zseniális, mint az Airtight's Revenge volt, de hát ez amúgy is kevés zenéről mondható el. De ha nagyvonalúan eltekintünk az első két számtól (a harmadik viszont már a csúcspont, lásd alább), akkor marad nekünk egy tök jó lemez. Jay Cue-nak volt már tavaly is egy letölthető albuma, life kissé szétesős hiphop-jazz-soul-akármi keverék; az új sokkal jobb.

A menő zenékből mindig rengeteg remix készül, a Weeknd-vonatra meg aztán tényleg nagyon sokan próbáltak felugrani ezen a módon (is). De még Shlohmo friss Drake feat. Weeknd-remixe sem lett igazán jó, pedig az ő átértelmezései amúgy szuperül szoktak sikerülni. De most lett egy tényleg érdekes projekt: egy brooklyni producer, Chi Duly egy teljes lemeznyit rakott össze a három Weeknd-albumról válogatott számok house-remixeiből. Az innen letölthető Balloons Of Haus komoly elismeréseket kapott, többek között magától a remixelttől. Chi Duly igazából csak annyit csinál, hogy vesz néhány standard house-alapot - egy-két kisebb kitérővel a trükkösebb illetve a stadionosabb irányba -, és hozzájuk vagdossa a Weeknd-slágerek részleteit. És ez így teljesen elég is: az értő módon összeválogatott részletek meglepően jól működnek house-környezetben is, feldobottak és melankolikusak - mindez egyszerre dicséri a Weekndet és Chi Dulyt. (Egyedül az egyik bónuszdalba elhelyezett rapbetét zavaró.) A korábbi remixek között érdemes megemlíteni az érzelmes moombahton, úgymint moombahsoul atyjának, David Heartbreaknek a teljes Thursday-újraértelmezését, itt van ni, sajnos nem túl izgi.

Nagyon ritkán kerül be orosz rockzenekar ún. trenddiktáló internetes lapba, de lám, a Human Tetrisszel ez történt. (Amúgy az orosz instrumentális hiphop elég menő.) A magát egy többéves mémről elnevező zenekar első lemeze innen tölthető le. A Happy Way In The Maze Of Rebirth úgy írható le, hogy két rész Joy Division-féle darkos, de táncos posztpunk, egy rész teátrális (mondhatni kanadai) indie, itt-ott még egy kis könnyed és vidám alt. rockkal keverve. Tudnak slágeres dallamokat írni, amiknek jól áll azért a mérsékelt mennyiségű depi; a nyilvánvaló hatásokat nem szégyellik, de azért a maguk szabta keretek között ügyesen mozognak.

Két lelassított, összekoszolt, zörgős, elkent, szétzengetett (nem)pop ep. A híresebb Rimar, aki tavalyi Higher Ground ep-jével már kapott némi figyelmet, nem függetlenül az indie-R&B körüli felhajtástól. Az újabb, innen letölthető Closer viszont még jobb. A rövid intró után következő Még mindig egy bizonyos módon érzek irántad című szám, oké, lassú, sok zúgásba és zengetésbe van ágyazva, úgyhogy aki belefutott már ilyenbe az interneten, akár legyinthetne is rá - ám ez a ravasz vokálmanipulációknak köszönhetően ez még egy érzelmes dal és egy majdnem táncos sláger is bír lenni, miközben pedig nyilvánvalóan nem az. A későbbi számokban is mind van egy-egy jó kis trükk, ami kiemeli őket az átlagból: hol egy szégyentelen dance-szinti, hol valami furi kattogás, vagy az a pulzálás, amivel az effekthalom alá bebújik és onnan kibukkan a zene. Az egyiptomi Zuli viszont nem túlzottan ismert még blogkörökben sem. Innen letölthető Remember című ep-je pedig elég érdekes, ha valaki szereti a lelassított, zörgős stb. zenéket. Egy viszonylag rendes, sőt, naiv popdallal indul, majd a lassú R&B és az ambient közti határvidékre ugrik át. A legjobb az utolsó két szám: R&B-balladák jól megbuherálva, de úgy, hogy a kiszámíthatatlanul csúszkáló hangmagasságok új jelentést adnak a daloknak.

A Kata-valami duó nemrég feloszlott, ebből az alkalomból az internetre is feltették Minden búcsú árulás című lemezüket. Az egész mindössze egy magányos basszusgitár és egy énekszólam, de így is, mondjuk úgy, sok. A basszus valamiféle punk utáni szabadfogású folyamatriffelést játszik, akármit jelentsen is ez; az ének pedig a "leszarom, hogy mit gondoltok, így énekelek" módon hamis, kivéve, amikor kiabálásba vált. A szövegek pedig hol irodalmi utalásokkal, hol népköltészeti felhangokkal, gyakran pedig mindent kiforgató ironikus távolságtartással - vagy éppen anélkül, vagy éppen fene tudja eldönteni, hogyan - szólnak abszurd és/vagy hétköznapi sztorikról, morális kérdésekről (mit tett volna a lírai én, ha be akarják szervezni besúgónak?), tudományfilozófiai kérdések egzisztenciális vetületeiről és még sok minden másról. Hogy például akkor pontosan mi is a kapcsolat búcsú és árulás között? Nem szeretnék úgy tenni, mintha mindez ne lenne fárasztó, főleg 68 percen keresztül, ámde a Kata-valami nem is a külvilág tetszését kereste (lásd erről a feloszlás okát taglaló közleményt) - másfelől viszont biztos, hogy a Minden búcsú áruláshoz fogható lemezzel ritkán találkozik az ember; vagyis meghallgatása nemcsak küzdelem, de különös-különleges élményt is ad. Azt már mindenkire magára bízza a zenekar, hogy mit kezd ezekkel.
 

joe | 2012.02.25. 23:47 1
szép a CLOSER