ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Mégiscsak megnyerő gólem. Újdonságértesítő

Inkei Bence | Szabó Sz. Csaba | Bárány Dávid | Horváth Zoltán Dávid | Kiss Gergely | 2012.02.27. 20:00|

Visszatér a Ting Tings, de vajon lesz-e elég muníció egy újabb sikersorozathoz? Átlépi-e Mark Lanegan az igazi nagyokat a megbízhatóan stílusos énekesektől elválasztó határvonalat? Kicsoda Perfume Genius és kit érdekelnek a démonjai? Mit akar már megint Gonjasufi? Kinek van szüksége a Kegyelemkettesre?

The Ting Tings: Sounds From Nowheresville

B-

Várakozások: Nehéz elhinni, de tényleg csaknem négy év eltelt már azóta, hogy a Ting Tings rászabadult a világra, és a kicsit amatőrös ízű, new wave-nosztalgiára építő, jól eltalált popdalaival villámgyorsan komoly tábort szerzett magának. Katie White és Jules De Martino duója volt ráadásul az egyik utolsó olyan brit produkció, amely saját dalokkal és indie esztétikával a slágerlistán is komoly eredményeket tudott elérni, pedig az utóbbi időben finoman szólva sem erről szól a brit Top 40. A Ting Tings-hez hasonló, hirtelen sikert elérő zenekarok esetében mindig ott van persze a lehetőség arra, hogy megmaradnak kétslágeres előadónak, és csak az adott pillanatban jött nekik össze minden. Az első lemez utóélete legalábbis ezt a verziót valószínűsítette: a 2010 őszén megjelent single, a Hands nem volt rossz ugyan, de az átlagos elektropopos hangszereléssel elveszett a Ting Tings frissessége és bája. Pláne, hogy aztán jött a huzavona, állítólag kidobták a Berlinben készült lemezanyag tekintélyes részét, mert nem akartak kommersz popzenét csinálni, és helyette Spanyolországban dolgoztak még a lemezen, ami jóval a megjelenése előtt kiszivárgott, de a tagok hiába kérték a kiadót, hogy hozza előre a megjelenési dátumot. Nem túl jó előjelek, mi?

Eredmény: Eklektikus lemezt ígért a Ting Tings, és ezt az ígéretét többé-kevésbé be is tartotta, hiszen van a Sounds From Nowheresville tíz dala között gondosan felépített, "komoly" rockdal (Silence), műanyag reggae-s pop (Soul Killing), elektropop (One By One), sőt, még lassú, R&B-hatásokat mutató ballada is (Day To Day). A prímet mégiscsak az első lemezre némiképp emlékeztető, kiabálós, pattogós dalok viszik, melyek még jobban idézik meg a Shampoo-t, mint az első lemezről bármi. A legjobb példa erre a kislemezdal rockos-hiphopos Hang It Up, amely a Smells Like Teen Spirit akkordjaival kezdődik, hogy aztán olyan legyen, mint egy csajos, korai Beastie Boys-szám, de mindenki ismerősnek fogja találni, aki járt "alternatív" budapesti szórakozóhelyekre a kilencvenes évek közepén. Még azt sem mondanám, hogy nem slágeres, de valahogy ez a riffekre kiabálós dolog leginkább anakronisztikusnak hangzik manapság, nem csoda, hogy a Hang It Upból nem lett sláger. Többen is a Ting Tings szemére vetik, hogy ezen a lemezen a dallamokat kiabálásra cserélték fel, pedig a Shut Up And Let Me Go-ban vagy a That's Not My Name-ben sem volt som melódia, csak egyszerűen ezekben a számokban nincs annyi slágerpotenciál, mint azokban volt. Innentől pedig nehéz dolga lesz a Ting Tingsnek, hiszen albumzenekarként eddig se vették komolyan, és a Sounds From Nowheresville sem fog változtatni a helyzeten. A lemez első fele a rockos, kiabálós dalocskákkal még szórakoztató, de aztán egyre fogy az energia, a végén egymás mellé rakott három lassabb szám pedig igen gyengécske, egyszerűen a balladák nem a Ting Tingsnek valók és kész. Persze nem zavarnának sok vizet, ha az előtte lévő dalok között becsúszna pár instant sláger, de ilyeneket itt hiába keresünk, és ez csak egy dolgot jelenthet: a Ting Tings visszacsúszását az ismeretlenségbe. Reméljük, azért nem adják fel, de a We Started Nothing sikere most már nehezen tűnik megismételhetőnek.

Kinek ajánljuk: Aki rajong a nyolcvanas-kilencvenes évek egyslágeres csodáiért. (IB)

Mark Lanegan: Blues Funeral

B-

Várakozások: Mark Lanegan karaktere elég jellegzetes és majd? minden kontextusban figyelemreméltó: eleve, az életbölcsességtől/kábítószerektől/sivatagi széltől (ami oly? jellemző Seattle-ben) barázdált arcával a legtöbb fotón úgy fest, mint egy hanyagul megmunkált, ám a maga módján mégis rendkívül megnyerő gólem. És hasonlóképpen, azonnal felismerhető énekhangja egyszerre idéz fel egy valami rémületes halálközeli élményt, valamint egy olyan karizmatikus énekes-dalszerzőt, akinek az előadásában még a leglaposabb, legunalmasabb dalok is szívbemarkolóan szépnek tűnnek. Ráadásul rokonszenvesen szerény is; látványos gesztusok kíséretében jelentőségteljesen bömbölő, hörgő és áriázó kollégáival (Tom Waits, Nick Cave, Jim Morrison egyrészt, másrészt pedig Eddie Vedder és amit neki köszönhetünk) szemben Lanegan nem igyekezett azon, hogy zenés emlékművet állítson a saját énekhangjának, sőt, épp ellenkezőleg; még ilyen imponáló adottságokkal is megmaradt inkább szemlélődőnek, befelé fordulónak. Talán ebből is következik, hogy Lanegan (dacára a pozitív kritikáknak és a bizonyára lojális rajongótábornak) soha nem futott be olyan nagyon, ám közreműködőként, valahol a STÁRvendég és a megbecsült session-zenész között, máig nagyon keresett; bizonyítja ezt a számtalan vendégszereplés a Queens Of The Stone Age-től az UNKLE-ig. És azért azt is érdemes hozzátenni, hogy bizony az életmű is egyenetlen kissé: a Screaming Trees ugyan a korszak egyik népszerű zenekara és - ahogy mondani szokás ? üde színfoltja volt, de a pszichedelikus rockkal kevert grunge-ot a Love Battery sokkal jobban játszotta; az Isobel Campbellel közös, a klasszikus "szépség és a szörnyeteg" párosításra épülő együttműködés három lemezen keresztül azért már elég fárasztó volt; a Greg Dullival összehozott Gutter Twins pedig inkább szép emlékeket idézett, mintsem valami igazán nagy rockzenekart. Szórványosan megjelenő, nagyvonalúan mondjuk a gótikus americana műfajba illeszthető szólólemezei közül is elsősorban a legutóbbira, a neves közreműködőkkel alaposan megpakolt Bubblegumra szokás emlékezni, és az is nyolc éve volt már.

Eredmény: Lehet, hogy tekintélyes életműve és kiterjedt diszkográfiája dacára Lanegannak olyan igazán nagy dobása még nem volt (és akkor talán elárulhatjuk, hogy ez sem lett az), ugyanakkor az a bizonyos jellegzetes karakter ill. jellegzetes (de soha nem tolakodó) énekhang van annyira érdekes, hogy ideig-óráig fenntartsa a figyelmet. Utóbbinál amúgy is érdemes lenne időzni egy keveset, mert az ilyen típusú nagyon férfias és megviselt baritonhoz valamint előadásmódhoz a szaksajtó rendszerint a reszelős jelzőt (vagy valami még borzasztóbbat, például ráspolyos) szokta társítani, ami nagyon félrevezető, mert Lanegan, bár tud nagyon vészjóslóan hörögni és keményen rockolni, ha szükséges, ezen a lemezen is jóval többet mutat ennél; a hangja a legtöbbször kimondottan szép és simogató, máskor pedig csak úgy dünnyög maga elé, mintha ott sem lenne. A legjobban persze a bluesból és/vagy countryból kiinduló balladák állnak neki (illetve ezekkel azonosítja leginkább a nagyközönség), de azért mindig akad valami meglepetés, ami kívül esik a komfortzónáján. Ezúttal például a lemez megszólalása lett elég szokatlan, hisz alapvetően szintetizátorokra és dobgépekre (dobgépszerű dobokra) épül, nahát, és egyáltalán nem is szól rosszul. Ugyanakkor van, amikor Lanegan lába alól mintha kicsúszna a hangszerelés, és ilyenkor furcsa irányt vesznek a dolgok: a nyitó The Gravedigger's Song például hallhatóan afféle QOTSA-féle kicsit pszichedelikus sivatagi-rock szeretne lenni, de mégis inkább valami férfias dezodor/autó-reklám háttérzenéjét juttathatja eszünkbe. Aztán itt van a máskülönben igen fülbemászó Ode To Sad Disco, ahol meg nyilvánvalóan a New Order a kiindulópont, ám a végeredmény valamiért a Coldplay-re emlékeztet, ami legalábbis szokatlan. A Harborview Hospitalban meg miért gitározik The Edge? De azért akad legalább két dal, amelyekben minden összejön: a Gray Goes Black motorikus húzása illetve az azt ellenpontozó melanko-bluesgitározás telitalálat, a Quiver Syndromban pedig a fülsértő gitárok és a harsány szintik (gondoljunk mondjuk a Primal Scream XTRMNTR-korszakára) találkozása pont elég egy klassz rockslágerhez.

Kinek ajánljuk: Az, aki már tényleg nyolc éve vár erre, nem fog csalódni. (SZSZCS)

Perfume Genius: Put Your Back N 2 It

B

Várakozások: Perfume Genius, alias Mike Hadreas leginkább a YouTube által betiltott videójából lehet ismert, amiben magával Miklós Árpáddal, a melegpornó nemzetközi sztárjával ölelkezett. A már egy albumot megjelentető énekes-dalszerzőt és zongoristát természetesen a nem eléggé értékelt első album után a Pitchfork is felkarolta, úgyhogy minden készen áll arra, hogy az elmondhatatlanul tragikus balladák még elmondhatatlanabbul cuki nagymestere annyi nehéz év után magabiztosan uralhassa a világot.

Eredmény: Hadreas elég egyértelműen tartozik a kritikailag legnehezebben elemezhető előadók közé. Ez nem is a "beskatulyázhatatlanságában" nyilvánul meg ? igenis bőszen felcímkézhető az, aki majdnem a teljes debütáló albumát a kvázi lo-fi hangzásnak és a zongora visszhangosító pedáljának szentelte, hanem abban a személyességben, amit a második lemezére is átmentett. Amely azonban a hangzással párhuzamosan módosult is most. Míg a Learningen a minimalista zenei eszközök és hangszerelés szinte mikroszkopikus részletekig könnyen tanulmányozhatóvá tette a dalokat és szerkezetüket, melyek amúgy is mindenki számára ismerősek lehettek, aki mondjuk legalább három-négy évet tanult zeneiskolában zongorázni, addig a mostani dalok az itt-ott megjelenő dob és gitár miatt már sokkal kevésbé áttetszőek és inkább emlékeztetnek filmzenékre vagy hagyományos pop-rock számokra. Ugyanígy talán jobban lehet azonosulni velük és általánosabbak, mint Hadreas története az őt elcsábító, aztán öngyilkos tanáráról. Azonban a változás nyilvánvalóan mindkét területen csak viszonylagos: érzékletesen úgy lehetne illusztrálni, hogy míg korábban Perfume Genius nemcsak azt szerette volna, ha a húsáig, hanem ha egyenesen a csontvázáig megismerjük őt, addig mostanában mintha már csak meztelenül szeretne előttünk állni. Illetve amikor már-már elkezdené mások manírjait ruhaként magára aggasztgatni, akkor ironikusan pont arról énekel, hogy szívesen lefekszik velünk, amúgy is annyira magányos.

Ez a személyesség minden komolysága ellenére saját magától adódóan giccses és hatásvadász, pont mint az erotika vagy a halál általában, ha nyíltan jelenik meg a popzenében. Annak a hangos, földhözvágó tragikumnak egy megbocsátóbb, kifinomultabb változata, amit maga Adele vitt világsikerre tavaly. Azonban hiába helyettesíti az utóbbi bombasztikusságát itt cukinak szánt (ál)naivitás, mely mögé természetesen mindenkinek oda kell értenie a kimondhatatlan és sötét titkokat, Hadreas dalai pont ezért válnak talán mindentől távolivá és elérhetetlenné, sőt, legtöbbször már-már átélhetetlenné. Perfume Genius még mindig nem vitt elég fényt a kimondhatatlan borzalmakba, amiket megélt vagy elképzelt. Így hiába szeretne ő nagyon is érezhetően közeledni a hallgatóhoz, még mindig nekünk kell megtennünk az első lépéseket felé, nem ő nyújt nekünk segítő kezet, mint ahogy sokszor az ember a balladáktól és előadóiktól elvárná. De hát mi mindig csak kapni szeretnénk, igazán ránk fér, hogy egyszer mi is adjunk.

Kinek ajánljuk: Akik szeretnek együtt érezni, pláne homoszexuálisokkal. (BD)

Gonjasufi: MU.ZZ.LE

C+

Várakozások: Sumach Ecks, azaz Gonjasufi az utóbbi évek egyik legtöbbet emlegetett előadója. 2010-es lemeze, az A Sufi And A Killer óta elég nagy a felhajtás körülötte, ami érthető, hiszen már a lemez meglehetősen egyéni hangzású volt és olyan távoli műfajokat házasított egymással, amelyekről nem feltétlenül gondoltuk volna, hogy összepasszolnak. Másrészt viszont azt is kijelenthetjük, hogy az akkor még nagy reménységként emlegetett Gonjasufi nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen eleddig képtelen volt meghaladni kezdeti teljesítményét. Ami persze önmagában nem lenne baj, de az már inkább aggodalomra ad okot, hogy sem remixalbuma (The Caliph's Tea Party, 2010), sem tavalyi négyszámos ep-je, a letölthető The Ninth Inning nem jár még a közelében sem annak a színvonalnak, ami első stúdiólemezétől azért elvitathatatlan. Azt sem túlzás kijelenteni, hogy mindkettő teljesen felesleges kiadvány, hiszen előbbi csak öncélúan eljátszik az eredeti lemez anyagával, és újrahasznosítás helyett csak ízeire szedi a felvételeket; utóbbi pedig azt példázza, milyen az, amikor Gonjasufi tényleg hallgathatatlan, hiába vendégszerepel a nyúlfarknyi anyagon még Blu is. Azt nehéz megállapítani, hogy a hirtelen jött sikerben mennyi szerepe volt Gaslamp Killernek, aki az első lemez alapjai közül majd' az összeset jegyzi, illetve a szintén közreműködő Flying Lotusnak (aki pedig a meghatározó Los Angeles című lemezén is szerepeltette Gonjasufit), most mindenesetre nélkülük próbál szerencsét Gonjasufi.

Eredmény: Fontos leszögezni, hogy a MU.ZZ.LE egy minialbum és semmi esetre sem tekinthető nagylemeznek. Csak ilyen minőségében állja meg a helyét: nem több ugyanis egy helyzetjelentésnél, ami csak arra lehet hivatott, hogy bemutassa Gonjasufi aktuális zenei ambícióit, és esetleg kijelölje számára a leginkább járható utat. A középpontban most is Ecks jellegzetes és tagadhatatlanul karakteres hangja áll; bár érdekes, hogy a legsikerültebb pillanataiból többet a két felvételben is közreműködő BlackHaleMary-nek köszönhetünk (ő egyébként Gonjasufi felesége) - de lehet, hogy ezt csak az mondatja velem, ahogyan a a Feedin' Birds megidézi a Portishead korai pályaszakaszának hangulatát. Az énektémák alól viszont nagyon hiányzik az első lemez zseniális produceri munkája. A MU.ZZ.LE megőrizte elődje nyersességét, bátran idézi meg a pszichedelikus rock klasszikusait, hiphopot viszont már nyomokban sem tartalmaz. A Gonjasufi és barátja, Psychopop által írt alapok viszont meglehetősen középszerűek, ezért túlságosan is egymásba folynak, rendezetlennek hatnak a felvételek. Az egyébként is lassú sodrású hanganyag némely tétele élvezhetetlenül vontatottá válik (ilyen például a Rubberband vagy a Timeout), ezek a mélypontok végképp aláássák az egységesség, kidolgozottság érzetét. Szemezgetni azért lehet, vagy inkább csak ezt lehet: a már említett Feedin' Birds talán a csúcspont, de nagy meglepetés az album vége táján helyet kapott The Blame, valamint a rákövetkező Blaksuit is, itt a kísérletezés és koszos hangzás is háttérbe szorul, ami csak javára válik e felvételeknek. Nem kizárt, hogy a későbbiekben jó lesz ez az irány Ecks számára, de ez a tíz dal most nagyon kevés.

Kinek ajánljuk: Háttérzeneként viszont tökéletes, úgyhogy tulajdonképpen bárkinek. (HZD)

Kegyelemkettes: Zsolozsmák

C+

Várakozások: A Kegyelemkettest tavaly nyáron Tumblr mikroblog-felhasználók alapították, az énekes (egyébként Critical Mass-főszervezőként ismert) Sinya felhívására, mondván, ez lesz az első olyan magyar zenekar, amely a Tumblren alakult meg. Punkot játszanak, de nem kifejezetten a tarajosoknak, egyáltalán nem pop-punk, és nem is hardcore. Ez inkább az a "punkon belüli punk", egy-egy koncert közönségét elnézve akár Kispálon is érezhetnénk magunkat. Legalábbis ezt mondja, aki volt már. Maga a zene viszont - a választott feldolgozások miatt is - a hőskori magyarokat juttatja az eszünkbe, mint az ETA, a QSS vagy a CPg, csak itt már nincs lázadás, vagyis inkább átalakult. Lázadozni sem olyan egyszerű már, mint régen, nehéz újat mutatni, meglepni az embereket, egyszerűbb egy random kurvaanyád. A punk ismét átalakulóban van, mint ahogy története során már megannyiszor, Magyarországon pedig így alakult. Persze azért nem a Kegyelemkettes az iránymutató, de nincs hiány a hozzájuk hasonlókból: Szarhonya, SMRGL, hogy kettő olyat mondjunk, amelyekkel már játszott is együtt a K2. Fiatalok, főleg értelmiségiek zenélnek, a színpad előtt meg pogózgatnak körülbelül ugyanazokra a számokra, amikre régen festett hajú, bőrdzsekis, kannásozó fiúk-lányok, de a punk már nem is ezt jelenti, és az is igaz, hogy manapság az emberek már nem öltöznek feltétlenül a zenei ízlésüknek megfelelően. A lényeg mára már csak annyi, hogy mindenki kieressze a gőzt, ugrabugráljon, elnevetgéljen, ne gondolkozzon egy kicsit, mi is és a zenekar is. Persze ez a változás már hosszú évek óta nem újdonság a műfajban, de meghallgatva a Kegyelemkettes bemutatkozó lemezét, a Zsolozsmákat, az az igazi szarszagú rákenroll kacsint vissza a múltból, ami már régóta hiányzott. (A lemezt itt lehet végighallgatni.)

Eredmény: Az albumon tizennégy szám van, és ha rápislantunk a címekre, már lehet sejteni, hogy mivel is állunk szemben: Dubstep, Pina, Tibi (a szövegét más tumblresek rakták össze), A nő, Hamutartó, Csillámpóni, csak hogy néhányat említsek. A dobok, a gitár, az ének mind olyan, amilyet várnánk, nem fogunk semmi újdonságba belebotlani, de egyrészt erre senki nem is számított, másrészt Sinyáék sem akarták összehozni az év punklemezét. Gyors, karcos, béna ének, minden, ami kell. A szövegek nem túl emlékezetesek, inkább a retró és egy kis Rózsaszín Pitbull-utánérzés jellemző rájuk. Valószínűleg nem sokan fognak mondjuk úgy várni a villamosra, hogy a fülhallgatójukból a "Basszátok meg a dubstepet!" szól, de koncertre ettől függetlenül simán elmennek, mert unalmas az Irie Maffia/a minimál/a dubstep/vagy bármi, ami szól éppen a pesti éjszakában és kell valami új, hát ki kell próbálni a punkot, hátha. Szóval a Zsolozsmák teljesen tróger, nagyon egyszerű, különösebben nem is vicces. Viszont senkinek sem szeretne megfelelni, csak simán haver szórakoztat havert, ezért pedig nem lehet kárhoztatni. Koncerten működni is fog, mert stresszt oldani lehet rá, és valamilyen szinten hiánypótló is.

Kinek ajánljuk: Akik valami újra vágynak, ami mégis ismerős még régről. (KG)

Thonuzaba | 2012.02.28. 09:07 1
Az Apollo 440 január végén megjelent lemezéről miért nem tudnak írni valamit? Ennyire jelentéktelen lenne?
Dictator? | 2012.02.28. 11:18 2
Igen.
Thonuzaba | 2012.02.28. 20:31 3
Te a stáb tagja vagy? Ha igen akkor köszönöm a válaszod. Ha nem akkor ... - nos akkor nem a te véleményedre voltam kíváncsi.
maxsel | 2012.02.29. 11:04 4
sosem értettem, miért követelőznek olvasók bizonyos kritikákért/írásokért... ha írnak róla, attól megváltozik a véleményed róla? vagy csak akkor fogod meghallgatni, ha lesz róla recenzió? netán arra vársz, hogy egy nyilvánvalóan fos lemez lehúzása után beírhasd ide, hogy a cikkíró hüje és biztosan meg sem hallgatta az albumot? nem, nem a stáb tagja vagyok.
Thonuzaba | 2012.02.29. 19:36 5
Azért vagyok rá kíváncsi, mert azt vélelmezem, hogy akik ide írnak, azok - talán - szakmailag értenek hozzá. Tudok én kíváncsi vagyok mások véleményére. Ha ezt nem érted az szerintem nem az én hibám - téged minősít. Meg persze az is, ha így szoktál reagálni - gondolom magadból indultál ki. De nem vagyunk egyformák, igaz?
kkk666 | 2012.03.01. 12:54 6
Ha ezt nem érted az szerintem nem az én hibám - téged minősít. Meg persze az is, ha így szoktál reagálni - gondolom magadból indultál ki. De nem vagyunk egyformák, igaz? nem. az emberek többsége, szerintem, azért olvas lemez recenziót, hogy általa még nem hallott előadót megismerjen, és eldönthesse érdemes e vele foglalkozni.
Thonuzaba | 2012.03.01. 15:56 7
Bár velem is előfordult már, hogy számomra tök ismeretlen formáció szerzeményét meghallgattam ajánlás alapján - illetve nem is ajánlás volt, hanem egy riport - rám nem ez a jellemző. Amúgy talán épp ezen a portálon olvastam az említett riportot ha jól emlékszem. Azonban én inkább tapasztalat, vagy jobban mondva a hallgatottak alapján próbálok válogatni. A jelek szerint tehát nem a többséghez tartozom. Mindegy. Megpróbálom elviselni a kisebbségi létet....
kkk666 | 2012.03.02. 09:49 8
in is a hallgatottak alapján döntök, ha ez alatt azt érted, hogy meghallgatod az előadó szerzeményét, de hogy mit hallgassak meg, ahhoz rendszeresen hasznosítom az olvasott kirtikákat.
exterminador02 | 2012.03.04. 19:30 9
A The Gravedigger's Song mint egy "férfias dezodor/autó-reklám háttérzenéje"? Hogy tud valakinek ez eszébe jutni erről a dalról?
simca | 2012.03.10. 22:34 10
Az Apollo 440 még létezik? De miért?
Steve | 2012.03.12. 16:02 11
Apollo 440? Az mi? Az jó? A Stop the rock után pont ugyanolyan érdektelen lett, mint a Morcheeba a Rome wasn't built in a day után.