ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Apu nagyon szeret, de nem láthat. Újdonságértesítő

Bárány Dávid | Inkei Bence | Kiss Gergely | Rónai András | 2012.03.05. 18:51|

Sinead O'Connor az utóbbi időben leginkább jól dokumentált szexuális frusztrációja miatt került a hírekbe, pedig most van egy új lemeze is. A Magnetic Fields újra visszatér a szintetizátorokhoz, az Anti-Flag marad a demagógiánál, de mit tudunk DJ Foodról?

Sinéad O'Connor: How About I Be Me (And You Be You)?

B-

Várakozások: Hiába a viszonylag kedvező eladási adatok (legrosszabbul fogyó válogatásalbumából is eladtak százezer darabot), Sinéad O'Connort hajlamos a felületes bulvármédia egyslágeres előadóként elkönyvelni. Tény, hogy a Nothing Compares 2 U-hoz képest karrierje már majd' 20 éve erősen lejtmenetben van, különösen a '93-as pápakép-széttépős incidens óta. Amit pont azért merészelt elkövetni egy nemrég a Guardiannak adott interjú szerint, mert "volt elég pénze ahhoz, hogy később ne kelljen egy kispéniszű férfihoz hozzámennie, csak azért, hogy az eltartsa". De egyébként sem lehet véletlen, hogy a valószínűleg bipoláris depressziójának "köszönhető" balhéival és rendkívül rövid házasságával viszonylagos, bár feltehetően nem tudatos reklámot tudott csinálni új albumának (ellentétben valószínűleg azzal, amikor még 2000-ben bejelentette, aztán visszavonta leszbikusságát).

Eredmény: És a végeredmény is mintha magán is hordozná az elmúlt idők válságainak nyomát: azonban hiába a személyesség, természetesen nem tudunk szabadulni attól, hogy ez is egy tipikus énekes-dalszerzős album. Viszonylag kiszámítható, pop-rockos, O'Connor életművéhez képest hol játékosabb, hol himnikusabb hangzással, sőt, mi még rosszabb, a világ, és leginkább a "V.I.P.-k" felett magabiztosan ítélkező dalszerzővel. Aki ironikus módon pont egy feldolgozásban ismeri el, hogy hiába akart "változtatni a világon, mikor az alsóját sem tudta lecserélni". Pont ez az a legtöbbször be nem vallott kettősség, ami miatt sokan teljes joggal hiszik a singer-songwriter kultuszt a lehető legrosszabb dolognak, ami valaha történhetett a könnyűzenével, de távolról sem meglepő módon itt pont a javára válik az albumnak. Hisz ki ne tudna szurkolni egy anyának, aki nem tudja, hogy mondja meg gyermekének, hogy "apu nagyon szereti őt, de nem láthatja", vagy aki annyi év után végre rendbe akarja szedni magát. Ez a hasonló alkotásokból sokszor hiányzó, és a naplószerűséggel legtöbbször kevert őszinteség lenyelhetővé teszi a lemez legdidaktikusabb pillanatait is (lsd. a fenti hírnév-ellenes himnuszt), és rámutat arra a bátorságra, ami Sineadet az évek során egyszerre vitte előre és törte majdnem derékban ketté. És ami egy átlagos, "viszonylag ismert dalszerző sokadik albumával" ellentétben érdekessé teheti azok számára is ezt a lemezt, akiknek volt jobb dolguk az elmúlt két évtizedben, mint egy bipoláris ír katolikus drámáit nyomon követni.

Kiknek ajánljuk: Akik már túl tudnak jutni a didaktikán. Vagy van idejük háromszor meghallgatni egy lemezt, mielőtt azt megszeretik. (BD)

The Magnetic Fields: Love At The Bottom Of The Sea

B+

Várakozások: A Magnetic Fields történetét ott hagytuk abba két évvel ezelőtt, hogy megjelentette a Realism című lemezét, mely ? hasonlóan bármelyik, a 69 Love Songs című tripla album után megjelent lemezéhez ? szélsőséges megítélésű lemez lett. Kritikusunk például egyenesen a Magnetic Fields eddigi leggyengébb lemezének tartotta, azzal együtt is, hogy pillanatig sem vitatta, Stephin Merrittnek ma már kanonizált helye van a legnagyobb indiepop-dalszerzők között, sőt, előbb-utóbb talán oda is eljutunk, hogy nem is kell feltétlenül hozzátenni azt a bánatos "indie" jelzőt. Az egyéni szövegvilágáról és könnyen felismerhető baritonjáról ismert Merritt zenekara a kilencvenes években még amolyan barkács-szintipop hangzásvilággal lett ismert, ám az utóbbi három lemeze egy szintetizátormentes trilógiaként vonult be a történelembe: a 2004-es I a szép kamarapop, a négy évvel későbbi Distortion a zajos gitárok, míg a már említett Realism az akusztikus hangszerelés jegyében fogant. Most Merritt visszatérést ígért a szintikhez.

Eredmény: Be kell vallanom, hogy hiába tartják jobb helyeken megkerülhetetlen klasszikusnak a 69 Love Songst, én az ezt követő I albummal ismertem meg a zenekart, és azóta sem sikerült rendesen meghallgatnom mind a 69 dalt ? biztos a 21. század tempója a hibás, de nem jött össze, na. Ez csak azért érdekes, mert az az album a Magnetic Fields valamennyi azóta megjelent lemezét beárnyékolta: mindig el szokás mondani, hogy hát igen, nem rossz ez, de a 69 Love Songs, ahhoz semmi nem mérhető. Ez lehet, hogy így van, viszont mit csináljak én, akinek az I és a Distortions is nagyon tetszett, és ezt az új albumot is kifejezetten jónak tartom? Lehet, hogy jobb is így. Az biztos, hogy hiába tértek vissza a szintik, azért itt olyan nagy különbség nincs a jól ismert Magnetic Fields-dalokhoz képest: ugyanaz a kabaréban, folkban és főként rendkívül fülbemászó, kortalan popzenében gyökerező dallamvilág, akár Merritt énekli őket a maga viccesen maníros módján, akár régi partnerei, a cuki Shirley Simms vagy egy dalban Claudia Gonson. Tizenöt dal hallható a lemezen, de egyik se hosszabb három percnél, és ahogy azt Merritt korábban is megoldotta, most is jól megférnek egymás mellett a szintik és az akusztikus hangszerek. Néha kileng az inga az egyik vagy másik irányba (a Your Girlfriend's Face, a God Wants Us To Wait vagy a kedvencem, az Infatuation (With Your Gyration) a példa az elektronikusabb számokra, a The Only Boy In Town vagy az I've Run Away To Join The Fairies a másik végletre), de semmi nem lóg ki innét, hiszen Merritt viccesen, fapofával énekelt szövegei és hibátlan dallamai fogják össze az egészet. A szövegek közül kiemelkedik a single Andrew In Drag, melyben az amúgy köztudottan meleg Merritt egy hetero férfi szemszögéből ír egy dalt egy transzvesztitáról, de mindegyikben megmutatkozik, mennyire sokoldalú dalszerzővel is van dolgunk. Most ugye ilyenkor szokás a lemezt kontextusba helyezni a 69 Love Songshoz képest, de én csakazértsem fogom: ez egy jó lemez úgy, ahogy van.

Kinek ajánljuk: Akit nem zavar a "mariachi-Liberace" rímpár. (IB)

Anti-Flag: The General Strike

C+

Várakozások: A huszonnégy éve létező Anti-Flag munkásságának megismeréséhez elég meghallgatni két albumukat, ráadásul teljesen mindegy hogy melyik kettőt választjuk, a különbségek árnyalatnyiak. Szélsőbalos szövegek, visszafogott, már-már Beckham-szerű taréj a fejeken, középtempós, közepesen agresszív, közepesen izgalmas punk. A politizálás, a hatalomdöntögetés a kedvencük (ősszel az Occupy Wall Street mozgalom alatt is húzták a talpalávalót a jelenlévőknek), mindezt humor nélkül, a lehető legkomolyabban adják elő dalaikban, de könnyen emészthető zenei kísérettel. Persze ettől még nem lesz feltétlenül rossz, amit csinálnak, csak repetitív. A politikai hangnem, a bankrendszer, a tőkések, a multicégek, az amerikai kormány bírálata az utóbbi években aktuálisabb és jogosabb mint valaha, de ha már húsz éve hallgatjuk, ráadásul ugyanazoktól a fazonoktól akkor már kicsit uncsi. Vajon a pittsburghi zenekar kilencedszerre is nagyjából ugyanazt a lemezt csinálta meg?

Eredmény: A General Strike ugyan valamelyest nyersebb hangzású mondjuk az előző, The People Or The Gun, és főleg az azt megelőző The Bright Lights Of America lemezekhez képest, de ezzel együtt is fájóan ugyanolyan. Még akkor is, ha van két kifejezetten gyors és rövid szám is, amitől már elszoktunk az Anti-Flag kapcsán, és hiányoztak is. Összességében az egész lemezt nézve is feszesebb a tempó, nem véletlenül, mert az album alig 27 perces, a legrövidebb, amit eddig kiadott a zenekar. Mindez köszönhető annak is, hogy a saját stúdiójukban készültek a felvételek, ismét független kiadó keze alatt, 2003 óta másodszor. A sorban az első szám, a mindössze 21 másodperces Controlled Opposition azt a kissé csalfa reményt kelti, hogy végre zeneileg is tökös lesz Justin Sane és csapata, de gyorsan visszatérnek a megszokott, és igazából jól bevált sebességhez amiben jól érzik magukat, és a soron következő The Neoliberal Anthem már akár a 2005-ös For Blood And Empire-ről is szólhatna. Igaz ez a többi tízre is, de azért van egy-kettő jól sikerült darab köztük, mint amilyen a Turn A Blind Eye, vagy az I Don't Wanna, mindkettő megtöri a kissé monoton összképet. Az ének is a megszokott, kitaposott ösvényt követi, ketten küldik el felváltva az anyjukba a gazdagokat, a többiek meg néha azt mondják ó-ó, esetleg vó-ó (a NOFX írt erről egy jó kis dalt). Az egész még mindig kicsit rágógumi hatású, a mondanivaló ellenére is túlságosan pop-punk, ráférne már a változás, mert kidurranni látszik a felfújt rágó. Ennek ellenére aki eddig szerette a zenekart, és nem is vár semmi újat tőlük, csak a jó kis Anti-Flag himnuszokat, az nem fog csalódni, mert azokat megadják. Tömörebben, kicsit gyorsabban, de ismét jöttek hogy kizavarjanak minket, világ proletárjait az utcára, hogy kezdjünk már magunkkal valamit.

Kinek ajánljuk: A világ proletárjainak. (KG)

DJ Food: The Search Engine

C-

Várakozások: A DJ Food valójában nem is egy dj ám, hanem egy változó összetételű kollektíva, ami a régi szép időkben a Ninja Tune kiadó zászlóshajójának számított. Az elején még a Coldcut duó tagjai készítették e néven a dj-felhasználásra szolgáló, legendásnak mondható Jazz Brakes sorozatot; aztán jöttek új emberek, például a később a Cinematic Orchestrával sikeressé lett PC, illetve Strictly Kev. Ő ma már egyedül (a) DJ Food, a Coldcut-tagok rég távoztak. Az első rendes album, az 1995-ös A Recipe For Disaster ma is szórakoztató darab; bár nem tudom, mennyire tetszene, ha nem öntene el a nosztalgia a funkos és/vagy hiphopos breakbeatek, jazzes minták és a Ninja Tune e korszakára jellemző idióta poénok hallatán - egyáltalán, a lemez a kiadó korai nagy napjainak tökéletes összefoglalója lehet. A második album, a 2000-es Kaleidoscope már korántsem működik ilyen jól, például gyakran túlokoskodott (nemcsak hogy filmzenés, de egyenesen klasszikus/kortárs ambíciók és hatások; máshol meg: hú de komoly jazz, figyeled?). Aztán hosszú szünet következett, majd néhány ep, amikből összeállt végül ez a harmadik nagylemez. Vendégeskednek rajta régi DJ Food-tagok, valamint Matt Johnson (The The), aki egy The The-számot énekel el, J. G. Thirlwell és mások.

Eredmény: Annak ellenére, hogy a DJ Food most alapvetően egyetlen ember, a Search Engine első fele olyan, mintha ketten csinálták volna egymástól teljesen függetlenül, csak annyit megbeszélve, hogy olyan sci-fis lesz a hangulata. Egyikük rockos-elektronikus hibridet képzelt el, amolyan dalszerű számokkal, sötétséggel és ilyesmikkel; másikuk pedig eléggé feldarabolt breakbeateket, elektronikus buggyogást, filmzenés hangmintákat. Aztán valahogy ezeket összerakták, és - nem túl meglepő módon - kaotikus massza keletkezett, amiben a két összetevő teljesen lerontja egymás hatását. A számok nem dalok, mert teljesen esetlegesnek tűnik, hogy például mikor jön a refrén (ha van egyáltalán olyan, felismerhető módon); de az elektronikus zene másféle felépítését is sikerült elveszíteni, ahogy ezeket a félig-meddig emésztett dalszerűségeket ráakasztották. A legjobb dolog, amit el tudok mondani erről a részről, hogy képes egyszerre idegesíteni és untatni, ami komoly teljesítmény. A Search Engine második felében aztán áttérünk arra, amit feltehetően a legtöbben vártak egy DJ Food-lemeztől. Filmzenés és jazzes - ezen belül hol noiros, hol sci-fis - minták, vonósok, vibrafon, retrófuturista szintik, szövegrészletek, csingilingik, zakatoló vagy nyugodalmasan csordogáló breakbeatek hallhatók itt. Hol zaklatottabb, sötétebb és pszichedelikus; hol pedig lazább és minden fenntartás nélkül a downtempóhoz sorolható darabok jönnek ki ezekből. Egy-két érdekesebb ötletecskét leszámítva azonban minden izgalomtól mentesen lecsorog ez a rész, se nem nyugtat, se nem lelkesít, aztán vége van. Szerencsére ma már senki nem gondolja, hogy a DJ Food volna a Ninja Tune zászlóshajója. Inkább az a baj, hogy az ilyen vackok egyesek szemében utólag hiteltelenné tehetik a régi nagy korszakot is, pedig hát higgyétek el, jó volt az.

Kinek ajánljuk: Aki nem hiszi el, hogy ami idegesítő, az lehet egyben unalmas is. (RA)

Ráspolyosferi | 2012.03.07. 15:40 1
Sinéad O'Connor új lemeze? LOL Engem inkább az érdekel mikor remaszterolja végre vállalható minőségűre a Lion & Cobrát. Elég frusztráló, hogy az egyetlen jó lemeze úgy szól mintha a hónaljszőrére rögzítették volna.