ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Most mindent lehet - Chariot, Norma Jean Pesten

Vezér Róbert | 2012.03.10. 16:30|

A fokozatosan ellaposodott poszthardcore és metalcore két, még működő zenekara lépett fel péntek este Budapesten. Az Chariotnak úgy sikerült szórakoztatnia, mintha egy óvodáscsoportot terelgetett volna, a Norma Jeannek meg leginkább sehogy sem, pedig lemezen többet ígért.

Eleinte kicsit zavarban voltunk, mert a Chariotnak ugyan vannak király számai, azért sokszor csak értékelhetetlen kapkodás és zúzás az egész. Az utóbbi időben viszont annyira hiányzott már, hogy valaki ordibáljon is a színpadon, hogy végül nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és bevállaltuk a koncertet. Tényleg nem kellett volna sok, hogy boldogok legyünk, egy sima pörgős hardcore-koncerttel is beértük volna, ennél viszont sokkal többet adott a Chariot - ami előtt amúgy fellépett az amerikai Dead And Divine és a francia Admiral's Arms is. Inkább volt ez valami kabaré, vicces színházszerű fellépés, mint koncertként, mármint zenei élményként felfogható valami. Ahhoz képest, milyen példásan hangolták a cuccaikat, meglepő volt, hogy szinte rögtön a koncert első percében teljesen szétesett az együttes, aztán nem is talált vissza.

Fotó: Edőcs Katalin

Nehéz lenne sorrendben felidézni az eseményeket; az egész valahol ott kezdődött, hogy a basszusgitáros az első vagy a második számban úgy döntött, hogy inkább énekelni van kedve, úgyhogy ledobta a gitárt és beállt az egyik mikrofonhoz. Az énekes viszont felkapta a gitárt, úgyhogy megcserélt szerepekkel, de valahogy sikerült lehozni a számot. Aztán amikor a basszeros visszakapta a hangszerét, úgy döntött, hogy most a színpadból van elege, úgyhogy szám közben leugrott a pogózó közönségbe dülöngélni. Úgy dobálta a basszusgitárt, hogy közelébe se nagyon mertek menni. Aztán megint gondolt egyet, visszamászott a színpadra. Ücsörgött egy darabig a dobcucc előtt, időnként erre-arra elsétált, volt, hogy basszusgitárzott is, meg volt, amikor simán csak leszarta az egészet, és hátravonult a backstage-be.

A többiek is teljesen kiszámíthatatlanul mozogtak a színpadon. Az énekes például számok között általában valahova elbújt az erősítők mögé, és ücsörögve szürcsölgette az ásványvizét, az egyik gitáros pedig megállás nélkül - tényleg - végigpörögte az egész koncertet. Néhol annyira esetlen, annyira közvetlen volt az egész, hogy vérszemet kapott a közönség is. Ennyit még nem röhögtem koncerten. Folyamatosan felkapaszkodtak a színpadra, ugráltak, hajat ráztak; megpróbálták kitépni az énekes kezéből a mikrofont, aki néha engedett, néha eltolta az embereket, néha pedig ő maga dobta be a közönségbe. Amikor az állandóan pörgő gitáros megunta az egyik színpadon bohóckodó srácot, egyszerűen felemelte, és röhögve bevágta a színpad előtt állók közé. Nyilván senki nem vette ezt zokon.

A koncert varázsát az adta, hogy mindenki tudta, hogy itt most mindent lehet, az együttes felszámolt minden távolságot előadó és közönség között, ebben a felszabadult környezetben mégsem született egyetlen kínos, brutális vagy bármilyen, valamiképp kellemetlen dolog. Szimplán csak szórakoztak az emberek, és a végén mindenki röhögött már mindenkin. A  zenekar se tudta megállni, hogy ne röhögjön a megvadult embereken, akik egyre bátrabbak lettek. Az egyikük például valahogy szerzett egy dobverőt is, és a dobszerkó előtt térdelve - eleinte a dobos jelzéseire - verte a cineket. Nem teljesen világos, hogy tudta ezt megcsinálni a Chariot, de tényleg úgy nézett ki a dolog, mintha hihetetlen pedagógia érzékkel intés, fegyelmezés nélkül, pusztán valamiféle játékossággal kézben tartott volna egy óvodáscsoportot.

A végére aztán érkeztek jobb számok is, amik azért eszünkbe juttatták, hogy koncerten vagyunk, és a Chariot, ha akar, hardcore zenekarként is tud nagyon fasza és energikus lenni. A Daggers vagy a City magasan kiemelkedtek a többi dal közül. A koncert utolsó számát pedig szintén kicsit hülyegyerekesen, de abszolút szórakoztatóan és megbocsáthatóan addig nyújtották, amíg az énekes szépen lassan egyesével elhordta a dobszerkót a backstage-be, miközben a többiek még játszottak. A Chariotnak viszont vannak még ezeken kívül is ütősebb számai. Az egyetlen dolog, amit fel tudunk róni nekik, hogy simán lehet, hogy ha azokat is elhozták volna, akkor még jobb koncertet adhattak volna, és egyensúlyba kerül a zene és a bohóckodás. Ezért ez így is egy A-.

Ezek után a Chariot énekesének korábbi zenekara, a metalcore-t játszó Norma Jean meglehetősen unalmas és felejthető koncertet adott. A hangzással nem volt baj, a számokat hibátlanul játszották, de a Chariot után lagymatagnak tűntek és hirtelen zavaróvá vált, hogy itt komolyan kéne venni a dolgokat. Mármint tényleg érzéseket, tényleg fájdalmakat meg ilyen hülyeségeket akartak összeszedni, magyarázni, feléleszteni. A koncertnek összességében mégis valahogy olyan hangulata volt, mintha egy erősen stilizált, rettentően unalmas amerikai kertvárosba csöppentünk volna. Az apuka éppen megérkezik autóval a ház elé. A kocsiból kilépve integet a szomszédoknak, aztán megigazítja a fekete nyakkendőjét a fehér ingjén, kiveszi a fekete aktatáskáját, aztán megindul a ház felé.

Amikor időnként valami huncutságot próbáltak volna csinálni, mondjuk vadul a levegőbe rúgni, a dobcuccot vagy a mikrofonállványt basztatni, akkor pedig kifejezetten nevetségessé váltak. Az énekes például a koncert vége felé gyorsan felkapta a mikrofonállványt, de aztán a levegőben megállt vele a keze, és nem lehetett eldönteni, hogy ez most az úgynevezett agresszív koncertelem, vagy az állvány egyik lábát próbálja éneklés közben valahogy a helyére ugrasztani, hogy megint rendesen megálljon a színpadon. A rózsaszín hajú basszusgitáros pedig simán túljátszotta a szerepét, amikor például szintén a koncert végéhez közeledve már a földön fekve gitározott, miközben egyébként egy középtempós szám ment. Bár a közönség lelkesen integetett nekik, az ugrálások is megritkultak.

Úgyhogy hiába tűnhetnek menőnek a Norma Jean-tagok, mert dolgoztak például Chino Morenóval, a Deftones énekesével, vagy Page Hamiltonnal, a Helmet tanítóbácsinak is beillő gitárosával - koncerten leginkább szerencsétlen paprikajancsik, akik próbálgatják a pózokat, és mintha többek is, mások is szeretnének lenni, mint amik. Időnként voltak jobb pillanatok a fellépésben, egy-két fogósabb számrészlet is elhangzott, de sajnos hosszú idő után megint sikerült nyitott szemmel belealudnom egy koncertbe. Azt például, hogy az egyik korábbi zenekar énekese mikor és hogyan lépett a színpadra, hogy besegítsen az utolsó előtti számba, soha nem tudnám megmondani. A legelevenebb pillanatnak az számított, amikor az utolsó dalnál csatlakozott Josh Scogin is, akinek csak a felbukkanásában is üdítő könnyedség és debilség volt. Mivel a közönség láthatóan valamiért imádta a zenekart: C+.

subinho | 2012.03.11. 09:14 1
Persze, hogy x@r volt hardcore bulinak, mert ez nem hardcore!!! Ma már mindenre rámondják, hogy hardcore... Hallgass No Turning Back-et vagy Barcode-ot és persze Sick Of It All-t... az hardcore!!!!!!! Kíváncsi leszek az április 25-ei Terror / Death Before Dishonor bulira... az biztosan odab@*ós lesz!!!
culas25 | 2012.03.11. 16:14 2
Hardcore bulinak tényleg nem volt nagy szám, de mivel a 2 fő banda mathcore-t játszott, azt kell, hogy mondjam az elmúlt 1-2 év legjobb koncertje volt a pénteki. Utoljára a Dillinger Escape csinált ekkora bulit nálunk mint a mostani volt. Akik a fellépő zenekarok valamelyike miatt mentek el pénteken, azok közül nem hiszem, hogy 1 ember is csalódott volna az estében.