ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Most jön a totális pofátlanság. Újdonságértesítő

Inkei Bence | Lang Ádám | Sidó Zoltán | Forgács Bálint | 2012.03.12. 19:25|

Vajon tényleg jelentősen megújul-e Bruce Springsteen négy évtized után? Na jó, ez a kérdés nem igazi kérdés; az viszont már igen, hogy a 2012 nagy befutójának tippelt soul-énekes, Michael Kiwanuka milyen nagylemezt készített. Valamint: képes-e a Men megmenteni a rockzenét? Végül: van-e valami jó kis játékos, laza techno-lemez tavaszra?

Bruce Springsteen: Wrecking Ball

C

Várakozások: Vitathatatlan tény, hogy Bruce Springsteen az amerikai kommersz rockzene egyik legmeghatározóbb figurája, és kétségtelen, hogy nagyon tehetséges dalszerző. Springsteen - aki hazájában amolyan working class hero - negyven éve tartó karrierje alatt tizenhét nagylemezt jelentetett meg, ami nem különösebben kiugró teljesítmény. De ennyi top tízes slágert és albumot, ennyi Grammyt és különböző zenei díjat, mint ő, kevés előadóművész tudhat magáénak. Bár zenéje a fiatalabb generációnak talán idejét múltnak hat, az utóbbi időben egyre több együttes említi Springsteent mint meghatározó ihletforrást. Kis rosszindulattal nevezhetnénk őt a szegény ember Bob Dylanjének is, igaz, az elkötelezett Springsteen-rajongók valószínűleg nagyon felháborodnának ezen. Mi tagadás, sok közös elem van kettejük muzsikájában, bár míg Dylan többnyire megmaradt a folk és a blues tágan értelmezett határain belül, addig Springsteen fúvosokkal és rhythm and blues-elemekkel megspékelt zenéjével a heartland rock nevű műfaj elsőszámú alappillérje lett. Springsteen írt néhány igazán nagyszerű slágert, azonban dalai nagy többsége kimondottan rádióbarát, szinte musicalszerű, mindenféle formabontó ötletet mellőző szerzemény. A néhány kötelező balladától eltekintve vidám, közösen éneklős-tapsolgatós, gospeles hangulat jellemzi lemezeit, melyek hangzása nem sokat változott az évek során.

Eredmény: Springsteen legújabb albumával, az itt végighallgatható Wreckin Ball-lal sem fogja alapjaiban felforgatni a zenei világot. A lemez tökéletesen illeszkedik a gitárostól eddig megszokott hangzásvilágba. A hivatalos ismertető szerint hosszú idő óta ez a zenész leginnovatívabb és legsokszínűbb albuma, pedig a hangzás előző lemezeihez képest szinte mit sem változott, bár csavartak egyet a korábbiakban jól bevált recepten: az amerikai folkzene mellett Springsteen más nemzetek népzenéjének elemeit is belecsempészte dalaiba: a Jack Of All Trades refrénjének trombitafutama mexikói, míg a Shackled And Drawn és a Death To My Hometown kelta elemeket hordoznak magukon. Az album legkínosabb pillanata a Rocky Ground rapbetétje: az efféle zenei truvájok már a kilencvenes években is kimondottan vállalhatatlannak számítottak. A jól bevált formula szerint itt is túlsúlyban vannak a vidám dalok (We Take Care Of Our Own, Wrecking Ball stb.), bár akad néhány mélyebb, érzelgősebb szám is (This DepressionJack of All Trades). A Wrecking Ballból kihallatszik a produkcióba ölt óriási pénzmennyiség, de ettől függetlenül ez csak egy hallgatható lemez, amely továbbra is híján van bármiféle eredeti ötletnek. Bruce hangja még mindig karcos, a trombiták és a kórus harsognak, és mindenki tapsol(na), de 2012-ben ez már régen nem elég.

Kinek ajánljuk: Annak, akinek ez elég. (FB)

Michael Kiwanuka: Home Again

B-

Várakozások: Ezt az ugandai szülőktől származó, de londoni fiatalembert már bemutattuk egyszer, amikor év elején megnyerte a BBC Sound Of 2012 szavazását. Mint tudjuk, ez komoly figyelmet jelent, és Michael Kiwanuka zenéje mondhatjuk, hogy sikerre van ítélve, pláne, ha abból indulunk ki, hogy Adele elmúlt egy éve azt mutatta, hogy a világnak nagy szüksége van a soulos szívfájdalomra. A magát akusztikus gitáron kísérő Kiwanukára fiatalon még a Nirvana és a Radiohead volt hatással, később azonban jött a soul és a folk, ő pedig csak a pénzkeresés miatt játszott session zenészként olyan grime rapperek felvételein, mint Chipmunk és Bashy, mert a szíve egészen máshol volt. Kislemezei és a tavalyi ep már megelőlegezték, mire számíthatunk, de a puding próbája a forradalom után évekkel is még mindig a nagylemez.

Eredmény: Nagy meglepetés valóban nincs, hiszen ez a tíz szám pont azt a folkos-soulos, kellemes popzenét hozza, amire az előzmények ismeretében számíthattunk. Szinte minden kritika rámutat, mennyire jól adja vissza a Home Again a hetvenes évek legelejének folkos énekes-dalszerzőit, legyenek azok soulos-jazzes stílusjegyeket is beépítő feketék (Bill Withers, Terry Callier), vagy éppen kultuszstátusba emelkedett fehérek (Nick Drake, Van Morrison, Tim Buckley). Ha már elhangzott itt Adele neve, akkor el kell hangozzon Duffyé is, hiszen ez a lemez is annyira retrósan, melegen szól, hogy érezhetően tényleg az volt a cél, hogy úgy tűnjön, mintha 1971-ben járnánk. Hogy ez sikerült, abban nagy szerepe van Paul Butler producernek, aki a saját zenekarával, a pszichedelikus popzenét játszó The Bees együttessel is rendszeresen visszautazott az időben. Most viszont Butler producerként sikeresebb lesz, mint a Beesszel valaha is volt, ez pedig tovább erősíti a Duffy-párhuzamot, akinek az egykori Suede-gitáros, Bernard Butler egyengette az útját. Kiwanuka tényleg elsőrangú énekes, a dalai pedig hibátlanul vannak hangszerelve, csak egy kicsit egysíkúan poroszkálnak egymás után, és inkább hatnak tökéletes stílusgyakorlatként, mint eredeti, saját produktumként. Megfelelő alap lehet viszont ahhoz, hogy a következő lemezén már valami egyénibb és izgalmasabb dologgal álljon elő, ami több háttérzenénél. Ettől függetlenül ebből a lemezből sokat el fognak adni, és miért is ne ? egyébként is, olyan rég olvashattunk már lemezmilliókat eladó férfi énekesről, itt az ideje, hogy forduljon végre a kocka!

Kinek ajánljuk: Aki a megtört szívű férfiak szemszögére is kíváncsi. (IB)

The Men: Open Your Heart

A-

Várakozások: Majdhogynem szükségszerű ellenreakció, hogy miután egy zenei stílus (itt konkrétan a rock) haláláról kezdenek el egyre többet beszélni, akkor mindig rögtön előkerülnek a lehetséges megmentők. Az idei év eddigi két leginkább elismert rocklemeze közül a Django Django az elektronika fele keresi a lehetőségeket, a bekeményítő Cloud Nothings kapcsán pedig inkább abban lehet bízni, hogy talán újra lesz egy szerethető, fiatal, lendületes, új mainstream rockzenekar. A Men ehhez az utóbbi két példáhozhoz képest egy harmadik úton jár. A 2008-ban alakult brooklyni zenekar tavaly megjelent második, de első szélesebb terjesztést kapó lemezére már többen felfigyeltek. A mindenféle utalásokkal az arcátlan nyúlás és a méltó tiszteletadás közt magabiztosan egyensúlyozó Leave Home tulajdonképpen egy olyan keresztmetszet volt, ami már jóval korábban is megtörténhetett volna a komponensek alapján. Kicsit olyan volt, mintha a SST Records korai, Black Flagtől, Hüsker Dün át Sonic Youthig terjedő diszkográfiáját keverték volna össze sludge-metállal, krautrockkal, némi mocskos pszichedéliával. Az eredmény egy nagyszerű, egységes, de nagyon sokfelé mutató lemez lett. A meglehetősen rohamtempóban írt következő anyag előtt az volt a kérdés, hogy mit kezd a Men 2012-ben a rockzene végidőszerű helyzetével, úgy hogy már oda is figyelnek rájuk, behozzák esetleg ezt a szemét, aljas hangzást a mainstreambe?

Eredmény: Az eddig is világos volt, hogy a Men három (!) dalszerző-énekese amellett, hogy remek zenészek, slágereket is tudnak, de legalábbis tudnának írni, ha akarnának. Volt például az első lemezükön egy Praise The Lord And Pass The Ammonution c. dal, ami konkrétan egy lemészárolt potenciális sláger; mind hangzás tekintetében, mind ahogy a refrént lefejezik, mielőtt ki tudna bontakozni. Ha a Leave Home a '80-as évek indie rockja sötét oldalának a párlata volt, akkor az Open Your Heart ugyanennek a korszaknak a szivárványos, szertelen, boldogabb oldala. És ha nem attól lenne valami nagylemez, hogy azt mondják rá, hogy "ez az új nagylemezünk", akkor ez a lemez nem is nagylemez lenne, hanem egy pszuedo-mixtape, látszólag shuffle-szerűen összeválogatott dalokkal. Zenekritikus közhely, hogy béna az a kritika, ami számról-számra halad, de az Open Your Heart annyira mindent és semmit hoz, hogy a bevált mércéket simán el lehet dobni, és csak szeretni lehet, vagy legyinteni rá.

Rögtön a lemeznyitó Turn It Around könnyed, az ő viszonylataikban laza, letisztult rock and rollja meglepetés, ilyen korábban nem igazán volt elképzelhető a Men kapcsán. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy ez most egy könnyebb Men-lemez lesz, ami lefekszik a lehetőségek előtt, jön a korábbi anyagaik mellett GG Allin kirohanásait is megidéző zajos, mocskos Animal. A harmadikként következő rezgetős effektekkel és slide-okkal az éterbe emelt, majd másfél perces gitárzúgásba elomló Country Song valamint a hétperces, kicsit motorikus, és ugyanakkor melankolikus Oscillation space-pszichedeliája aztán megint egy (de inkább két) teljesen más irányba terelni el a dolgokat. 13 perc merülés (10 percig bármi ének nélkül) 6 perc pörgés után, de panaszkodni nem lehet, hogy leültetné a lemezt, mert ? talán az elsőt leszámítva, ami csak simán okés ? kurva jó dal valamennyi. A következő álmodozó, shoegaze-es Please Don't Go Awayjel már a My Bloody Valentine világában járunk, és ez a dal is simán sláger lehetne mondjuk az Isn't Anythingen, miként a lemez címadó dala pedig bármelyik poprock-lemezen. És ezzel nincs vége a shownak, még csak most jön a totális pofátlanság, az akusztikus gitáros, félvállról vett Candy, amit rögtön el is törölnek egy rövid noise-punkos őrjöngéssel, majd az utolsó két számmal a Sonic Youth Daydream Nationjében talál nyugvópontra a lemez, de úgy, hogy a záró Ex-Dreamsben mintha már maga Thurston Moore gitározna és énekelne! Nehéz mit mondani értékítéletként az Open Your Heartról; ha a nyolcvanas években jelenik meg, ma klasszikus lehetne, az viszont, hogy ma érdekes lehet, az inkább a rockzene stagnáló helyzetének köszönhető. Mindenesetre, ha valaki megfogadja a címben sugalltakat, és túllendül azon, hogy még képes lesz-e úgy igazán megújulni a rockzene, vagy sem, akkor ez a lemez igen jó tud lenni. Viszont az új punkrock-áttörésre, ha lesz is egyáltalán, még várni kell.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik életkoruk miatt lemaradtak az indierock kezdeteiről, mert a revival az új új, és mert bár ugyanaz, de mégse az, mert ez akár tényleg az életed lehet. (LÁ)

Scuba: Personality

B+

Várakozások: A többnyire Scuba néven dolgozó Paul Rose biztos ízléssel és alapossággal vált a késő-kétezres évek elektronikus zenéjének fontos szereplőjévé. Az általa alapított Hotflush kiadó jelentős mértékben alakította napjaink meghatározó hangzásait, főleg azt, amit nemrég még úgy hívtak: poszt-dubstep. A kiadóhoz szerződött előadók többsége ugyanis a dubstepet közös tapasztalatként megélő, azonban azt egyéb műfajok (elsősorban a house) felé kinyitó fiatal zenészekből áll, akik kiadványaikkal gyakran kerültek a kritika figyelmének középpontjába. Itt jelent meg többek közt Joy Orbison első single-je és a Mount Kimbie bemutatkozó lemeze is, csak hogy a legkiemelkedőbbeket említsük. Paul Rose azonban nem csak a Hotflush vezetőjeként, de Scuba néven szólóelőadóként is elismert figurának számít, ez pedig elsősorban két évvel ezelőtt kiadott, Triangulation című lemezének köszönhető. Az albumot nagyrészt az tette érdekessé ? és talán nem túlzás: szerethetővé ?, hogy bár nagyon sokat merített Burial szürke és borongós világából, apró trükkökkel és hangokkal képes volt megszelídíteni a komoran tornyosuló urbánus elidegenedést. A leárnyékolt szintik és kattogó ritmusok közé ugyanis néhol olyan foszlányok szöktek be, amik hol egy teaforraló süvítésére, hol egy rosszul elzárt csap ütemes csepegésére emlékeztettek, ezek az ismerős hangok pedig csavartak egyet nagyvárosi magány és kiüresedés egyébként sokszor ismételt képein. Az azóta megjelentetett dalok viszont ? elsősorban az Adrenalinra érdemes gondolni ? elmozdulást jeleztek a Triangulation árnyékvilágától, ami fokozta a készülő új lemez körüli várakozásokat.

Eredmény: A tavaly kiadott Adrenalinban egy rövid énekminta csavarodik ide-oda és bontakozik ki hosszan, amihez rugózó basszusok és sűrű tapsgépek szolgáltatják az alapot. Az utóbbiak aztán elnémulnak néha, hogy átadják a helyüket a trance-be hajló szintifelhőknek, a várt eufórikus robbanás helyett viszont szép és okos kiteljesedés következik. Ez szám a Triangulation bizalmatlan mélabúját nyílt terekben, valamint vibráló, életteli hangulatban oldja fel, ehhez pedig jellemzően a kilencvenes évekhez köthető eszközöket, hatásokat használ. Ez a hangulat- és eszközbeli váltás ? némi exhibicionizmussal kiegészülve ? a Personalityn nagyon hangsúlyosan van jelen. A dalok többségét a morcos befordulás helyett valami laza nyitottság jellemzi, ami nem jelent minden esetben felszabadultságot, inkább csak arról van szó, hogy könnyű kapcsolatot találni a számok szinte mindegyikével. Ez azért is nagy szó, mert a Personality egy meglehetősen fragmentált és sokszínű lemez: puttyogó szinti-funk (Ignition Key), görkoris diszkókat idéző neon-villanások (July), klasszikus jungle (Cognitive Dissonance) és idétlen rave (Ne1butu) ugyanúgy megtalálható itt, mint néhány szigorúbb és sűrűbb kluborientált dal (Action, Gekko). Végül pedig ott van a beharangozó sláger, a Hope, aminél talán egyik dal sem lóg ki jobban az eddigi Scuba-életműből. A szám a maga meglepően ? és talán indokolatlanul ? direkt és magamutogató módján elég közel kerül ahhoz, hogy kellemetlen stílusgyakorlatnak tűnjön, és ezzel még L-Vis 1990 rosszemlékű Do You Rememberjéhez is veszélyesen közel sodródik, utóbbival ellentétben azonban érdekesmód egyáltalán nem hagy rossz szájízt maga után. A mélyen zúgó house-mondókázáson és az egyre erősödő, majd egyszercsak befröccsenő acid-szintiken ugyanis érződik a játékosság és könnyedség, ami az egész lemezt olyan vonzóvá teszi.

Kiknek ajánljuk: Akik szeretnék egy laza és játékos technolemezzel fogadni a tavaszt. (SZ)

rubbersoul | 2012.03.12. 21:36 1
Hogy ezért a Springsteen kritikáért mit kapsz a rajongóktól! Már ha vannak nálunk olyanok.
miki | 2012.03.13. 09:58 2
Egy összeszedettebb kritika a lemezről: http://hvg.hu/kultura/20120312_Bruce_Springsteen_uj_album_Wrecking_Ball
sugárzaj | 2012.03.13. 11:01 3
miki: szerintem a nagy különbség a két kritika között inkább az, hogy az egy jó olvasmány attól függetlenül, hogy hogyan értékeli a lemezt, az itteniek meg inkább arra vannak kihegyezne vagy jó vagy rossz és egy csomó adat. én is jobban kedvelem a hvg fajtát.
Vallay, a kapus | 2012.03.13. 13:38 4
Vannak, rubbersoul, és k?ra fel vannak háborodva :) De tényleg, most minden elfogultságot félretéve, egy szakmai oldalon illene azért egy ilyen életműhöz valamivel felkészültebben közelíteni, és nem egy bestof merítés ill. egy wikipédia besorolás alapján írni kritikát. Persze, egyszeri rajongó tudja, hogy ez a típusú amerikai elbeszélő rock, ami az amerikai népdal, Woody Guthrie, Seeger, Dylan, Neil Young vonal egy hajtása, a mi vidékünkön sosem volt igazán otthonos sem a népléleknek, sem a megmondóembereknek, miért épp 2012-ben lenne az, ezzel már megbékéltünk. :) De azért egy kicsivel több odafigyelést, bocs! Pont a szakmai kritikától várná el az ember, hogy tovább lásson az ezerszer leírt sémáknál, a rádióbarát slágereknél, és felvillantantsa egy életmű finomságait is. Csak néhány konkrétum: Springsteennél a balladázás az nem kötelező kör, hanem vannak ilyen koncepciójú lemezei is (Nebraska, Ghost of Tom Joad, Devils & Dust), éppen emiatt is emelkedik el többek között azoktól a bizonyos Heartland rock előadóktól. Van egyfajta krónikás szerepe odaát, turnézik egyszálgitárral, nemcsak a nagyterpeszezés megy. Az, hogy mi különösebben kiugró teljesítmény, nyilván szubjektív, de azért kívánok minden kedves szerzőnek/előadónak olyan karrier-állomásokat és olyan 'szakmai öregedést', mint Springsteen-é. Forgács Bálintnak javaslom, hogy csak álljon végig egy kábé háromórás koncertet - nyilván ugrálni és tapsolni nem fog a triviális és átlagos dalokra - és lesz egy fogalma a teljesítményről. Igen, nyilván egy rajongó is van annyira objektív, hogy tudja, vannak fontosabb, jobb lemezei is Springsteennek. Ez nem meglepő, ha egy rockzenész 62 éves és a 17. lemezét csinálja. Viszont a paramétereket figyelembe véve még mindig éppen elég erő és motiváció van benne ahhoz, hogy kivívja a tiszteletet és a figyelmet (vicces, hogy a mindig megújulást váró kritikus végül azt a dalt húzza le leginkább, ami az album zenei világához képest valóban kicsit formabontó a lemezen - most akkor legyen sapka, vagy ne legyen sapka? :) ) Tovább nem mennék bele a részletekbe, LNT hávégés cikke nekem egy példaértékű kritikusi hozzáállás: a szerző (egyébként elismert szakmabeli) a művész szándékait keresi, és valószínűleg van egy elég korrekt ismeretanyaga is a témában. Inentől kezdve nyugodtan írhatna negatív dolgokat ia akár, már van miről vitatkozni.
rubbersoul | 2012.03.13. 21:36 5
Őszintén mondom: örülök, hogy vannak! Na ezek után már csak fogom magam és elolvasom LNT írását is.
simca | 2012.03.19. 22:48 6
mondjuk ennek Springsteen kritikának tényleg nincs sok értelme, kár volt megírni; pedig én amúgy kínosnak tartom ezt a figurát. mondjuk én még nem találkoztam élő BS rajongóval, szóval szkeptikus vagyok.