ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Bármikor menővé válhat - a Sword And Scythe, Cadik, DJ Madd és Synus0006 lemezei

Rónai András | Molnár András | 2012.03.18. 18:00|

Négy magyar elektronikus lemez: hunos techno az Anima-tagokból álló Sword And Sycthe-tól; dobolós-basszusos minimálhiphop Cadiktól; bristoli dubstep Bristolból, DJ Maddtől; szanaszét tört ritmusok Synus0006-tól.

A Sword And Scythe (Kasza és Kard), mint azt a Quart-olvasók már tudják, az Anima Sound System két tagja, Prieger Zsolt és Gergácz Gábor projektje, e néven a "huntechnót" képzelték el vagy alkották meg. Jó, ezt annyira nem kell komolyan venni: az innen letölthető,  illetve darabokban is végighallgatható The Hun Mixtape / Chapter 1. leginkább a kilencvenes éveket idéző techno, némi ezzel-azzal megspékelve. Pont a nagyon kommersz Viva-techno (vagy inkább "techno") alatt egy-két szinttel mozog az egyórás mixtape nagy része; a direktebben eurodance-es számok és a szigorúan idézőjelben "undergroundabb" techno között. Még éppen hogy nem nagyon buta, viszont kíméletlen sebességű ritmusok; jól ismert és kipróbált szintihangszínek; pofonegyszerű dallamokkal; továbbá mélyen dörmögő férfihangok és több számban egy, a kilencvenes éveket idézően - de amúgy tényleg - jó hangú énekesnő, MC Fedora. Ehhez jönnek "keleties" hangminták (egzotikus női ének, hangszerek, beszéd), némi törzsi dobolás, kardozás, kolompolás, harangozás, no meg harcos, démonos stb. számcímek - ettől hun.

A mixtape élvezeti értéke nagy mértékben múlik azon, hogy az embert érdekli-e, hogy mi ciki - én például már rég elveszítettem az erre vonatkozó érzékemet, illetve egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez a hangzás nem számít-e már menőnek a fejlett világ valamely részén; de ha nem, akkor is megegyezhetünk abban, hogy bármelyik pillanatban menővé válhat, ma már tényleg minden megtörténhet. Különben is, a Sword And Scythe azért nem áttétel nélkül idézi meg azt a világot: lehet hallani, hogy a "jaj de jól esik ezt játszani" hozzáállással közelítenek a kilencvenes évek technójához, amiben benne van az is, hogy nem csak játsszák, el is játszanak vele egy kicsit, a szerepből azért nem kiesve. Továbbá fiatalabb kollégákkal egyeztetve úgy tűnik, azon is sok múlik, hogy az embernek vannak-e saját emlékei e zenéről, korról; én például annak idején eléggé bírtam ezt utálni, de ma már megengedőbb és tapasztaltabb is vagyok, plusz ugye a nosztalgia.

Ezzel a háttérrel kifejezetten szórakoztató a Hun Mixtape. Az elején mindig van némi "bűnös élvezet" jellege, aztán ezt el tudom engedni, marad az élvezet. Egyetlen bajom van vele, megközelítés kérdése, hogy ez mennyire komoly: hogy a dallamok leginkább archetípusok, jól megidéznek egy nagyon jellegzetes világot, de önmagukban nem maradnak meg. Öt-hatszor meghallgattam már a mixtape-et, de nem maradt meg belőle semmi; hallgatás közben is csak néha tudom rámondani rá egy-egy motívumra, hogy tényleg, ez ismerős; főleg Fedora dallamaira. De ez nem befolyásolja azt, hogy miközben szól, szórakoztató; a nyárra ígért élő show is biztosan ütni fog. B- (RA)

Cadik első lemeze, a Basic kifejezetten jó volt; a számtalan vendég ellenére érezhető volt rajta a producer-dj személyes elkötelezettsége. A Travel Agency című ep-ről viszont azt írtuk, hogy Cadikot hallhatjuk rajta a legkevésbé; túlságosan a háttérbe szorítja magát a temérdek közreműködőhöz képest. A 2011. december 30-án megjelent második szóló nagylemez, a Just viszont csak Cadik, mint azt tömör címe is mutatja. De ettől még nem lesz jó, sőt, rossz, sőt, idegesítő.

Alig van itt valami: a hiphopból kiinduló, de annak legismerősebb kliséit többé-kevésbé maguk mögött hagyó programozott ritmusok (főleg a cineken nagyon hallatszik, hogy ez programozva van, nem mintázva); mormogós, de a mai mezőnyben azért még közepesen durvának sem mondható basszusok; némi minimális szintizés, vicces és/vagy érdekes hangszínekkel. No meg több számban apróra darabolt és idegtépő módon ismételgetett szövegrészletek. És tényleg: ennyi. (A Coffeemanben van némi zörgés az elején, ettől nem egészen függetlenül ez a legjobb a lemezen.) Legtöbbször az az érzésem, hogy igazán szellemes alapok volnának ezek, már nem is kéne sok, hogy tök jó szám legyen belőlük - de hát ettől még önmagukban nem számok, és ez annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy különösen bosszantó, hogy Cadik ezt nem vette észre. Amíg a Basicen még nagyon jól meg tudta oldani, hogy minimális eszközökkel olyasmit hozzon létre, ami sokadik hallgatásra is tartogat még valamit, a Just már elsőre is bántóan üresnek hat. Dolgoztam én azon, hogy megszeressem, de nem ment, és kifejezetten örülök, hogy miután befejezem ezt a kritikát, többet nem kell meghallgatnom. C (RA)

A basszusnehéz zenékben DJ Madd az utóbbi pár évben Magyarország egy fő büszkeségének számít. Elég komoly elismerésben részesült szinte rögtön azután, hogy drum and bassről dubstepre váltott még 2008-ban. Alig pár hónappal ezután máris Mary Anne Hobbs trendformáló rádióműsorában landolt egy kifejezetten hatásosra sikerült zenéje, a Numbers, ami ráadásul akkor kifejezetten aktuális hangzást képviselt. Idővel Bristolba, a dubstep egyik fő gócpontjába költözött, sorra jelentek meg kislemezei, de annyi, hogy idővel követni is nehéz volt. Teljesen normális dolognak számít, ha a "nagy öregek" lemezesládáiban DJ Madd-lemezt találunk. Nem kis dolgok ezek sem, egy debütáló album azonban - elismerések ide vagy oda - minden szempontból óriási mérföldkő.

A The Real & The Shadow-n szépen megmutatkozik, hogy Simon Péter nem véletlenül költözött másodszor is Bristolba. Hangzása egyértelműen a klasszikus, sötét, akár kicsit ipari beütésű, de mindenképpen dubos bristoli hangzás felé húz. Az embernek könnyen eszébe jutnak róla a dubstep stílusteremtő zenéi, illetve esetenként a Magnetic Man-féle, valamelyest közérthetőbb vonal is. Ezen kívül, bár távolabbi, de az elidegenedett trip-hop is komoly referenciapont - még akkor is, ha Dj Madd zenéje pár fokkal reménytelibb és szentimentálisabb (ez jól látszik például az egyik csúcspont, a Deeply esetében is). Az album többé-kevésbé stabilan hozza az ezek keresztmetszetében található hangzást. Persze megvan a kötelező jungle-os visszanyúlás (Junglist) illetve egyszer még előtűnik egy kis buriales homály, 2-stepes ritmika is (Kensal Avenue). Lepitchelt vokál foszlányok, visszafele játszott hangminták, koszoskodó dobok, amiket Dj Madd érzelmes dallamai árnyalnak.

Kifejezetten ügyes kézzel megcsinált zene, de ettől eltekintve nem különösebben kirívó. Épp ez az, ami a leginkább aggasztó ennél az albumnál: hogy a állandóan azon idegeskedek, hogy miért nem vállalt legalább egy kevés kockázatot. Teljesen olyan, mintha ezek a zenék csak úgy, egy tökéletes receptet követve, egyszercsak maguktól megszülettek volna. Emellett a sterilség mellett pedig sokszor ugyanazt érzem, mint a tavalyi Tectonic válogatásnál: ezek a zenék szabályszerűen a múltból érkeztek. Ez alatt pedig nem kizárólag a dubstep múltját értem, hiszen már DJ Madnek ugyanúgy megvan a saját múltja, amiből, úgy tűnik, nagyon apró lépésekben lehet csak előrehaladni. Van egy hangzása, ami legtöbbször felismerhető, és az sem kérdéses, hogy végig profin összerakott zenék sorakoznak a The Real & The Shadow-n. A Numbers viszont már lassan négyéves és nem látom, hogy azóta jelentősen fejlődött volna valami a hangzásában. Mondom ezt úgy, hogy a nemzetközi dubstep közösség a 12. legjobb producernek választotta. Hát ilyen ez. C+ (MA)

Synus0006 2006-ban egy ingyenes ChiWare-kiadvánnyal indult, a tavalyi Five Years Later volt a visszatérése a Chi kiadóhoz; a digitális kiadvány meghallgatható itt és itt is. Időközben mindenfelé jelentek meg zenéi, saját kiadója is van, a Panel Trax; a SoundCloud alapján úgy tűnik, főleg szigorúbb 4/4 technókat játszik, többé-kevésbé zajosat; ugyanott azt olvashatjuk, hogy Nick Warren, Electic Indigo, Ben Klock más mások is játszották.

A Five Years Later leginkább a nyitó, Harmic (sic) című szám miatt érdemes a figyelemre. Több különböző, sötétszürkén pulzáló réteg, néhány apró elektronikus ciccenés mellett egy meglepően laza, szinte már funky ritmust hallhatunk, ami viszont mindig újra megtörik és megakad, de olyan bravúrosan, hogy teljesen kiszámíthatatlan és közben mégis megmarad az az érzés, hogy ugyanaz a ritmus törik és akad. Hét percen át, mi több, sokszori hallgatásra is izgalmas marad. A következő öt hosszú szám között van sürgető ritmusú 4/4 és kifejezetten lomha breakbeat, mind tompa zúgásokkal, kisebb hangocskákkal körülvéve. Itt is van elég szellemes ötlet, de olyan erős már nincs, mint az első számban. Mintha szürke köd venné körül az egész zenét, ami persze hogy a művészi szándéka, de azt eredményezi, hogy hamar összemosódik az egész. Hiába, hogy még poénok is hallhatók itt (például a Back című számban, ami a maga módján akár még valami sötét humorú downtempo-paródia is lehetne), kifejezetten meg kell feszíteni a figyelmet, hogy ne kalandozzon el hamar. Leginkább az első szám miatt B. (RA)

A címlapfotót a DJ Madd klipforgatásáról tudósító fényképgyűjteményből vettük.