ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Városban sétálva, plafont bámulva. Újdonságértesítő

Bárány Dávid | Dankó Gergő | Forgács Bálint | Inkei Bence | Kiss Gergely | 2012.03.19. 20:25|

Csupa ígéretes lemez! A nagyszerű dalokat író és ráadásul sikeres Shins a Doctor House-hoz készített kísérőzenét. Itt vannak a Britney utolsó virágzásáért felelős svédek; a legalább egy csudajó slágerről emlékezetes Estelle; a Sonic Youth titkos fegyvere, Lee Ranaldo; a magyar hardcore-legenda AMD. Annyit elárulunk: sajnos nem mindegyik jó.

The Shins: Port Of Morrow

B

Várakozások: Pontosan öt évig váratta a világot a Shins, amely a 2007 januárjában megjelent harmadik album, a Wincing The Night Away óta tetszhalott volt, noha James Mercer énekes-dalszerző-majdnem mindenes azért szakított rá időt, hogy gyakorlatilag az összes régebbi tagot kirúgja, ezzel is jelezve mindenkinek, hogy a Shins valójában ő maga. Az idén 42 éves Mercer a kétezres évek első felében megjelent két Shins-lemezzel egyből nemzedéke egyik legjobb dalszerzőjévé lépett elő, és mire az a bizonyos harmadik album megjelent, már a közönségsiker is utolérte. Ő azóta csinált egy duót Danger Mouse-szal Broken Bells néven, de az eddigi egy lemez nem hozta a Shins-albumok szintjét, a világnak azon része pedig, amely szereti a dallamos és a hatvanas években gyökerező, jóféle gitárpopot, már nagyon várta az új Shins-lemezt.

Eredmény: Nekem az a teóriám, hogy a Shins-albumok pont egy fokozattal gyengébbek az előzőnél. Vagyis a csúcs egyértelműen a debütáló, szupernaiv Oh, Inverted World volt, a két évvel későbbi Chutes Too Narrow ugyan helyenként túl komolyan lett véve, de még így is kivételesen jó lemez lett, a Wincing The Night Away viszont már csak egy jó kis rádióbarát poplemez lett, de ugyebár még az is könnyedén verte az átlagot. Ami pedig a Port Of Morrow-t illeti, ígéretesen indul: a tempós, powerpopos The Rifle's Spiral és a zongorás, gyengéd It's Only Life személyében két slágeresélyes szám is elhangzik az elején, és a közéjük ékelt kislemezdal, a Simple Song pedig olyan, mintha az előző albumról maradt volna le, mondhatni generikus Shins-dal. Utána azonban egyre gyakrabban hagy ki a figyelmünk, és ugyan Mercer jól felismerhető Shins-dalokat ír továbbra is, ezek sajnos nem túl izgalmasak, és jobb híján a producer, Greg Kurstin változatos hangszerelésére figyelünk oda, maguk a dalok egyik korábbi lemez szintjét sem hozzák. Amerikai filmek és sorozatok előszeretettel szerepeltettek Shins-dalokat korábban, de a Port Of Morrow legtöbb számát csak a Doktor House kevésbé izgalmas jelenetei alatt tudom elképzelni: eltűnt Mercer számaiból az a személyesség vagy akár még azt is mondhatnánk, hogy mágia, ami kivételessé tette őket. Ezek is korrekt dalok, és egy-egy refrén vagy háttérvokál néha kiragadja a hallgatót az egykedvűségből, de úgy istenigazából hatásos szám csak a legvégén kerül elő megint, a szépséges, elszállós címadó dallal. A pár csúcspontnak és Kurstin találékony produceri munkájának köszönhetően ez a lemez még épp, hogy megmenekül azért a középszerűségtől, de ha ez így megy tovább, akkor Mercert végleg elnyeli az alternatív felnőttpop mocsara. Nem is zavarna ez senkit, csak sajnos emlékszünk, hogy a Shins és mondjuk a Death Cab For Cutie között tíz éve még több kategória különbség volt, és ez most nem azért tűnt el szinte teljesen, mert utóbbi annyira jó lenne.

Kinek ajánljuk: Tavaszi fáradság mellé ideális. (IB)

Miike Snow: Happy To You

A-

Várakozások: A Miike Snow a megtévesztő név ellenére egy trió: két svéd producer (Christian Karlsson és Pontus Winnberg) és egy amerikai énekes-dalszerző, Andrew Wyatt. Utóbbi például Daniel Merriweathernek segített dalokat írni, míg Karlsson és Winnberg Bloodshy & Avant néven alkottak producercsapatot és nekik köszönheti többek között Britney Spears is a másodvirágzását, hiszen a Toxicot és a Piece Of Me-t is ők írták neki, talán utoljára billentve helyre karrierjét és nem mellesleg egy Grammy-t nyerve neki. A három tag még a kétezres évek elején találkozott egymással, de csak 2007-től kezdtek együtt zenélni, két évvel később született meg a bemutatkozó lemez. A nemes egyszerűséggel Miike Snow címre keresztelt album sajátos stíluskeverék volt: alapvetően zongora-vezérelt, mélabúba hajló, mégis táncolható és néhol-néhol az indie világ felé kacsintgató, de alapvetően rádióbarát popzene volt, két-három remek dallal. A kritikusok egy része kicsit fanyalgott az rádiós világ felől érkező melankólia miatt, míg egy másik része kifejezetten hülyeségeket bírt írni a zenekarról ("az A-ha találkozik az Animal Collective-vel"). Velük ellentétben a közönség kifejezetten jól fogadta, ami főleg a megjelenést követő hosszabb világkörüli turnén volt lemérhető, amikor is - talán a Szigetet leszámítva - az összes jelentős fesztiválon felléptek. A lemezt alapvetően rém unalmas klipek kísérték, ezért is volt biztató, hogy a Happy To You-hoz Andreas Nillsonnal dolgoztak ki egy kellőképpen elborult vizuális világot. Ez és a felvezető single, a Paddling Out zsenialitása igazán már komolyabb bizakodásra adott okot.

Eredmény: A kifejezetten rádióbarát popzene általában csak akkor nyeri el a kritikusok legmagasabb elismerését, ha valamilyen kiemelkedő, megkerülhetetlen jelenséggel párosul, mint például legutóbb Lady Gaga esetében. Ezen még a kétezres évek áldásos fordulata is csak hellyel-közzel változtatott. A szórakoztatásnak ez az egyszerűbb, funkcionálisabb módja továbbra is hátrányból indul ebben a közegben. A másik oldalról közelítve azonban az is elmondható, hogy kevés az olyan lemez ebben a szegmensben, amely albumként is működni tud és kiállja a sokszor egymás utáni meghallgatás próbáját. Ez a kis felvezető azért volt szükséges, mert Happy To You kiválóan megfelel az utóbbi kritériumnak, az értékelési skálában jelzett örökkévalóság pedig úgyis egy múlt évezredbeli fogalom. Teszi mindezt úgy, hogy közben sohasem próbálja más, "értékesebb" kategóriába szuszakolni magát. Míg az első lemezbe bele-bele bóbiskolhatott a hallgató és jogosan ugrott a jobb dalokhoz, addig az új lemezen minden dalnak megjegyezhető karaktere van és nem esik nehezemre egyben, megszakítás nélkül végighallgatni, akár a városban sétálva, akár az ágyon a plafont bámulva. Azt eddig is tudtuk, hogy refrénekben és azonnal ható dallamokban kifejezetten erős a zenekar. Ehhez most az első lemezt bőven lepipáló gazdag és sokszor ötletes hangszerelést adják hozzá. Az "ötletes" szerencsére nem dubstepesen vartyogó basszusokat takar, a skandináv stílusérzék végig tapintható a Happy To You-n. Ugyan továbbra is a zongora adja a dalok vázát, de egy fokkal hangsúlyosabb szerepet kap a dob, ami nem is szorítkozik klubos 4/4-re. A második kislemeznek választott - és refrénjében kissé az M83 Midnight City-jére hajazó - The Wave-ben, valamint az album egyik legszebben megkomponált, Bavarian #1 (Say You Will) című dalában például a katonai pergődob (és utóbbiban menetfüttyögés) szolgáltat alapot a keserédes dallamokhoz. És ha már keserédesség: érzésem szerint ezen, de főleg Andrew Wyatt orrnehéz orgánumán és melankolikus dallamvezetésén fordul meg az, hogy ki hogyan áll a Miike Snow zenéjéhez. Persze a Happy To You témája, a válás is hozza magával keserűséget, azonban nem kell azt gondolni, hogy a lemezen valami tömény életuntság és sírás-rívás uralkodik (egyedül talán a Lykke Livel közös Black Tin Box a jó értelemben vett kivétel). A lemez két legjobb dala a legjobb példa arra, hogyan kerüli el a zenekar ezt a csapdát. A Devil's Workben egyrészt a himnikusság fölözi le a szomorúságot, valamint az olyan zenei nüanszok emelik ki, mint a fenségesen beúszó harsona és az utána következő megszaggatott refrén. A Pretender zenei alapját pedig egyszerűen szólva majd szétveti az energia, és emellett klasszul idézik meg és formálják a saját képükre a 90-es évek elejének klasszikus house/rave zenéjét (ha a tavalyi a szaxofon éve volt, az idei már minden bizonnyal a klasszkus house zongorafutamé lesz). Mindent összevetve egy zenekarrá érett trió kiváló és töltelékszámok nélküli lemeze lett a Happy To You, minden további nélkül beemelhető a felső kategóriába.

Kinek ajánljuk: Minden poppernek. (DG)

Estelle: All Of Me

B-

Várakozások: Estelle-t leginkább a Grammy-t nyert és általunk is az előző évtized legjobb slágerei közé beválasztott American Boy-ról szokták ismerni.  Vagy Magyarországon a David Guettával közös számairól: pl. erről vagy erről - utóbbi hiába volt első kislemeznek kijelölve, végül lemaradt az albumról. Egyébként ő az az énekesnő, aki hiába kapja meg szinte mindig a kritikai elismerést, de a listahelyezések alapján sokszor mintha hazájában, Angliában tudnának legkevésbé is kezdeni vele bármit, talán pont amiatt az "üvegplafon" miatt, amiről 2008-ban beszélt: miszerint fekete zenészként van egy - hivatalosan persze el nem ismert - korlát, amin nem juthat túl.

Eredmény: Azonban az új album van annyira, már-már irritálóan tipikus R&B, hogy az a benyomásunk, nem túlzottan igyekszik ledönteni a fenti korlátokat: a címtől kezdve a párkapcsolatokról szóló, népnevelőnek szánt párbeszédekig. Arról nem is beszélve, hogy a cím nagy vallomásokat és óriási önkifejezést sejtet, ami azonban itt nem válik valóra. Ez egyrészt betudható annak is, hogy Estelle hangja a pályatársaiéval ellentétben nem kifejezetten drámázós, sokkal inkább hűvös/füstös, ezért nem is valószínű, hogy illene egy kifejezetten személyes és nagyívű albumhoz (márpedig miről is szólna a "tipikusan irritáló" R&B, ha nem az énekhangról). De a dalok sem igyekeznek mai trendekre reflektálni, egyénibbek lenni vagy úgy általában bárkinek tetszeni, aki nem Lauryn Hillen vagy Mary J. Blige-on nevelkedett. Azonban a technikailag tökéletesnek szánt stílusgyakorlatokon kívül van jó pár potenciális sláger, és tényleg érthetetlen, hogy miért a vendégrap miatt kissé groteszk Break My Heart lett az első kislemez, amikor ott van az elegáns Cold Crush vagy a feminista Speak Ya Mind is. De hasonlóan ellenállhatatlanok a második kislemez, a Back To Love vonósai vagy a Do My Thing, amit maga Janelle Monáe színesít. Azonban még így is az lehet a hallgató érzése, hogy a lemez sokkal inkább egy jelzés a külvilágnak, hogy Estelle még él és énekel, nem pedig egy tényleg inspirált megszólalás.

Kinek ajánljuk: Aki a 2007 körüli Sophie Ellis-Bextor-t szeretné, csak feketében. (BD)

Lee Ranaldo: Between The Times And The Tides

B-

Várakozások: Lee Ranaldo sokak szerint mindig is a Sonic Youth titkos fegyverének számított. Különleges, mély tónusú hangjával ő volt az együttes történetmesélője és költője. Jó néhány évvel ezelőtt, még nagyjából a betárcsázós internet hőskorában keringett a neten a Sonic Youth Mote című dalának egy Randaldo által előadott, "unplugged" változata. A gitáros ezzel nagyon magasra tette a lécet a már akkortájt beígért akusztikus lemezével kapcsolatban. Az évek azonban teltek, a lemez pedig nem született meg. Közben pedig a Daydream Nation és a Dirty deluxe változatán ízelítőt kaphattunk néhány korai Lee Ranaldo demófelvételből, melyek később teljes értékű Sonic Youth-dalokká értek. Ironikus módon a Between The Times And The Tides megjelenésre a Sonic Youth kvázi-feloszlásáig várni kellett. A hosszú várakozás ellenére a lemez dalai relatív gyorsan, néhány hónap alatt születtek. Ranaldo még 2010-ben meghívást kapott egy kisebb fesztiválra, ahol többek között akkor még aktív együttesének dalait adta elő akusztikus formában. Erre az alkalomra írta meg leendő albumának első zenéit, majd a kreativitás gyorsan jött hullámát meglovagolva folytatta a dalszerzést. Ami eleinte egy egyszemélyes akusztikus lemeznek indult, végül egy teljesértékű rockegyüttes közös munkájaként fejeződött be. A Between...-en több régi ismerős is közreműködik. Alan Lichttel közösen Text Of Light néven játszanak improvizatív gitárzenét experimentális filmekhez, míg a Wilco tagjaként ismertté vált absztrakt jazzgitáros, Nels Cline is a Sonic Youth-tagok régi jó barátja. Közreműködött a lemezen Ranaldo felesége, Leah Singer; a SY dobosa, Steve Shelley és két korábbi tag, Jim O'Rourke és Bob Bert. A producer a Rather Rippeden és The Eternalon (és egyebeken) is dolgozó John Agnello volt. Persze messze nem ez Lee Ranaldo első szólólemeze, ám az 1987-es, kizárólag zajloopokat tartalmazó From Here To Infinity és megszámlálhatatlan kísérleti gitárzajongás után itt mutatja meg, milyen "popdalokat" tud írni.

Eredmény: Szemben Thurston Moore-ral, aki tavalyi lemezén eltávolodott múltjától, Ranaldo dalai erősen megidézik együttesének hangzásvilágát. A Between... persze nem "B-oldalas" dalokat tartalmaz, de a megszólalás sok esetben kísértetiesen emlékeztet a Sonic Youthra. Ugyanakkor körvanalozódik a gitáros sosem tagadott vonzalma a hetvenes, nyolcvanas évek klasszikus rockjához. Ahogy azt korábban írtuk: "Lee Ranaldo valójában egy zugrocksztár, aki szíve szerint nagy tömegeket énekeltetne és széles terpeszben gitározna, de valamiért szégyelli ezt bevallani." Ez tökéletesen megállja a helyét a lemez számos dala esetén. Az albumot nyitó Waiting On A Dream kezdőriffje rögtön a Rolling Stones Paint It Black című klasszikusára utal; az Angles, a Fire Island és a Tomorrow Never Comes Neil Young és az REM zenei világát idézik, csakúgy, mint az album első hivatalosan kiszivárogtatott dala, az Off The Wall, amely súlytalan hangvételével talán a leggyengébb szerzemény itt. A Xtina As I Knew Her melankolikus hangulatával, erőteljes riffjével első hallásra is kiemelkedik a többi közül. Ranaldo igazi hangja sajnálatos módon csak két alkalommal mutatkozik meg igazán. Az egyetlen akusztikus gitárral és némi háttérzajjal előadott Hammer Blows és Stranded az album két csúcspontja. A bevezetőben említett Sonic Youth-demofelvételekre emlékeztetnek ezek, melyekről tudni lehet, hogy Lee egyedül rögzítette őket hálószobájában, vagy épp ahol volt. Ennek fényében kijelenthető, hogy a gitárosnak nem feltétlen kellett volna ennyire túlhangszerelni dalait.

A Between Times And The Tides az elvárásokhoz képest egy konzervatív album lett, és ez sokaknak csalódást okozhat. Természetesen egyáltalán nem elvárás, hogy egy zenész közel a hatvanhoz élete legaktívabb korszakához hasonló, energiával teli albummal rukkoljon elő. Azonban Ranaldo, mint az Eternalon, ez alkalommal is biztonsági játékot játszott. A végeredmény a Rolling Stoneson nevelkedett, de mára már mindenfajta lázadást mellőző kétgyermekes családapáknak fogja elnyerni a tetszését, azokét viszont nem, akik különlegességre vágynak. Ettől eltekintve a Between... egy szerethető, ámbár középszerű album, ami mégiscsak nagyon furcsa a kísérletezéséről híres Sonic Youth gitárosától.

Kinek ajánljuk: Aki mindig arra várt, hogy Lee Ranaldóból kijöjjön a zugrocksztár. (FB)

AMD: Mindenen kívül

C

Várakozások: A Quartnak nemrég videóinterjút adó AMD (Anti-Military Demonstration), hazánk egyik meghatározó hardcore zenekara megalakulásának 25. évfordulóján új anyaggal jelentkezik, 1995 óta először. Első albumuk, A háború borzalmai, sőt még rosszabb 1991-es megjelenésekor már külföldön is ismertek voltak, köszönhetően a két évvel korábban Németországban megjelent Sucking Stalin Tournak. A 80-as évek végétől rendszeresen felléptek itthoni és svájci, német, francia stb. underground klubokban. Energikus, zúzós koncertek jellemezték őket, sok tagcsere, hosszú szünetek és az, hogy ők az elsők közt léptek ki nálunk a punk árnyékából, egyenesen a még sötétebb hardcore-ba. Zenéjükben nincs helye humornak: kőkemény gitártémák, szélsebes dobok, terepmintás gatya, szemöldök összerántva, kéz ökölben. A Mindenen kívül tizenkét új és - évforduló lévén - hat újra feljászott régi számot tartalmaz. Teljes egészében letölthető innen; a régebbi AMD-albumok pedig a honlapon vannak fent.

Eredmény: Változott-e valami a Mindenen kívülön? Szigorúan véve semmi. A tempó a régi, de a felvétel jó minőségének köszönhetően a kevés punk-utánérzés is eltűnt, az új énekes Seza pedig az eddigi legkarcosabb, legerőteljesebb, legdühösebb. A szövegek a megszokott, a műfaj korai időszakára jellemző sémákat követik: az emberiség rohad, a média szemét, a kormány hazudik, a lélek sötét - úgyhogy mosolyogni nem nagyon fogunk. Az oké, hogy a hardcore ezen ága nem a vidámkodásról szól, de az életkedv itt nagyjából a zérót kerülgeti. Ha ehhez még hozzávesszük a zene sajnálatos monotonitását, akkor az ember már önkéntelenül többre vágyik, kikapcsolná az egészet a francba. Mert ha legalább felvillanyozna és arra késztetne, hogy ököllel kúrjam be a tévémet; de sajnos nem, ettől inkább csak bekapcsolnám. Nincsenek emlékezetes gitártémák, az ének egysíkú, a szövegek lelombozóak, nincs újítás. Félreértés ne essék, a Mindenen kívül nem egy rossz album, csak sajnos teljesen olyan, mintha már százezerszer hallottuk volna. Rajongóknak, a stílus fanatikusainak jó lesz, de a többiek valószínűleg egy hallgatás után csak legyintenek rá majd egyet.

Kinek ajánljuk: Aki terepgatyában já hardcore-koncertre. (KG)