ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Lépcsőházi mizantrópok, konzervatív rockerek. Újdonságértesítő

Inkei Bence | Rónai András | Dubrovszki Dániel | Lang Ádám | 2012.03.26. 21:43|

Egy 53 éves, nagymúltú előadó friss hangzású poplemezzel jelentkezik, és nem hajlandó tudomást venni a koráról, ráadásul nem is Madonna: akkor ez csak Paul Weller lehet. Vajon neki sikerül a trükk? Rajta kívül Soap & Skin, Unsane és a legrosszabb illetve legjobb magyar punkzenekar új albumai.

Paul Weller: Sonik Kicks

B+

Várakozások: Paul Weller tipikus példája a Nagy-Britanniában világhírű zenésznek, aki a szigetországban valóságos intézmény már több mint harminc éve, a nemzetközi színtéren viszont sose számított nagy névnek, leginkább az elkötelezett anglománokra korlátozódik a tábora külföldön. Egykori zenekarai közül a Jam a nagyobbik név, és ugyan az együttes szemére szokás vetni manapság, hogy igazán kiemelkedő színvonalú albumot nem sikerült produkálnia, azért a brit popzene történetében kevés olyan zenekart lehetne mondani, amely ennyi fantasztikus kislemezt hozott volna össze öt rövid év alatt, mint Weller első zenekara. A Style Councillal ráadásként külföldön is sikerült befutnia, az utóbbi két évtized pedig már a kissé egyenetlen, de sikeres szólókarrier jegyében telt. A csúcs a korábbi munkássága által is inspirált britpop-korszakra esett, az utána következő hullámvölgynek aztán a 2008-as, modern szellemű 22 Dreams vetett véget, és hozzá hasonlóan a két évvel későbbi Wake Up The Nation is jó kritikákat kapott, még díjakra is jelölték őket. Ezt az utat viszi tovább a rémesen harsány borítóval megjelent Sonik Kicks is, amelynek köszönhetően egyes újságírók Wellert már Bowie-hoz hasonlítják.

Eredmény: A Bowie-hasonlat annyiból helytálló lehet, hogy Weller sem horgonyzott le soha egy stílusnál sem, csak őt nem Popkaméleonnak hívták, hanem ? egy slágere után ? Changingmannek. A közelmúltban váláson, újranősülésen és alkoholizmuson is áteső Weller a Sonik Kicks esetében nem változtatott a recepten: a két korábbi albumhoz hasonlóan itt is a még mindig alulértékelt Simon Dine a producer (korábban Adventures In Stereo és Noonday Underground, mindkettőnek érdemes utánanézni), a vonósokért pedig Sean O'Hagan (The High Llamas) felel, szóval a segítőtársakat újra remekül sikerült megválogatni (és igen, Noel Gallagher és Graham Coxon felbukkanása itt csak egy zárójeles namecheckre elég). Az pedig biztos, hogy a zene egyáltalán nem egy 53 éves ember öreges nosztalgiázása: krautrock, elektropop, pszichedélia, dub reggae, zúzós gitárok keverednek a lemezen, ahová azért befér egy hangulatos duett is az újdonsült feleséggel. Az eklektikus albumon azért a rock a domináns stílus, amely az előző két lemez halkabb, folkos-jazzes kalandozásai után visszatérés ahhoz a műfajhoz, amihez azért minden kaméleonsága ellenére Weller a legjobban ért. Nem meglepő, hogy ezt jól is csinálja: a That Dangerous Age vagy a Drifters például olyan hagyományos rockdalok, amik bárkinek a becsületére válnának, viszont a "fiatalosabb" Around The Lake vagy a Dragonfly sejtelmes, elszállt és nem utolsósorban remek számok, és ami a legfontosabb, teljesen természetesnek tűnnek. Ez már csak azért is érdekes, mert most a héten jelent meg egy másik 53 éves előadó, Madonna lemeze is, amelyen leginkább az erőlködést bírálták a kritikusok, amivel próbálja utolérni a korszellemet ? ilyesminek itt nyoma sincs. Lehet, hogy Paul Weller a középkorú, Oasisnél és Stone Rosesnál tovább sosem jutó, korlátolt angol középosztálybeliek kedvence, de fogást ezen a lemezen se lehet sokat találni rajta.

Kinek ajánljuk: Akik szerint 53 évesen már nem kéne ezt erőltetni. (IB)
 

Soap&Skin: Narrow

B-

Várakozások: Soap&Skin, vagyis Anja Plaschg 19 éves volt, amikor Lovetune For Vacuum című lemeze megjelent - korához képest, ahogy nagyon sokan elmondták akkor, "meglepően érett", mély és komor zenét játszott, klasszikus zongorával, vonósokkal, megszórva kísérleti elektronikával. Bár tényleg nem "könnyű" zene az övé, hazájában, Ausztriában a top 10-be is bekerült és néhány más európai országban is egész sok fogyott belőle. Ha STÁR nem is lett, azért a kritikusok és az ilyen - ráadásul izgis sztorival körített - különlegességekre fogékony közönség innentől elkezdte követni a pályáját. Soap&Skin tavaly ősszel az A38-on is fellépett, akkor azt írtuk róla, hogy élőben az igazi, ahogy kijön a kettőssége: "Egyik oldalról olyan, mint egy hisztis tini lyukasra szaggatott harisnyával a karján. Másik oldalról viszont olyan, mintha egy profi, pályája csúcsán lévő színész-énekesnő játszaná el a a történetet, a hisztis tini négy fal közti kálváriáját." A második lemez, vagy inkább minialbum nagy kérdése az volt, hogy ebből sikerül-e valamit a stúdióban is rögzíteni, vagyis létrehozni azt a remekművet, amit az első lemez sokkal inkább ígért, mintsem megvalósított.

Eredmény: Az itt teljes egészében végighallgatható Narrow szűk félóra, ennek megfelelően sűrűbb, koncentráltabb, mint az első lemez volt. A kiindulópont azonban nem változott jelentősen: a zene gerincét továbbra is klasszikus ihletésű zongorafutamok adják és Anja mély, érett, fegyelmezetten kordában tartott és néha elszabaduló hangja, Ezt a számok egy részében elég kemény, immár nemcsak kísérleti, de egyenesen ipari hatású elektronika támogatja meg vagy ellenpontozza, illetve néhol kamarazenekar is megjelenik. Soap&Skin profin kezeli az eszközeit, sőt: baromi hatásos trükköket tud. Érdemes meghallgatni, ahogy például a nyitó, apja halálát feldolgozó Vater című dalban bánik a fokozással. A szám szomorúan, visszafogottan indul, majd innen komorodik. Aztán előbb a zongora szabadul el, majd az énekhang; majd mintha már a levezetés jönne, amikor egyszercsak berobbannak a vonósok és az elektronikus dobok, a csúcsponton valami furi, elcsúszó elektronikus nyikkanással - hát ez nagyon hatásos. A Deathmental kemény ipari ütemei köré pedig megvágott, klasszikus és indiai zenei részletek épülnek; az eredmény ütősségét, keménységét tekintve megállná a helyét bármelyik indusztriáldiszkóban, ha nem lenne olyan vonszolódóan lassú a tempója: amitől pedig csak még erősebb, nyomasztóbb lesz. A Wonderben megszólaló férfikórusban az a truváj, hogy meglepő irányba: a pop felé fordítja a dalt. A Boat Turns Toward The Plot ritmusát fémes zörgések adják; a Big Hand Nails Down klasszikus-ipari kísérettel zár, egészen gothos énekkel. És ha ezek alapján az a benyomás keletkezne, hogy ez valami formalista és hatásvadász trükkparádé, akkor rámutathatunk Anja énekteljesítményére, ami mindennek azért mégiscsak a középpontjában áll, amire rábízza az egész lemezt: hideglelős, drámai, távoli vagy nagyon is intim.

De: összességében mégsem tud több lenni a Narrow, mint a nagyon ügyes trükkök + a személyes jelenlétet garantáló ének puszta összege. És kiderül, hogy ez nem elég: nem jönnek ki ebből kerek, emlékezetes darabok, mi több, remekművek, amiknek pedig minden számítás szerint kellene - de hát ugye a számítások a zenében gyakran nem működnek, sajnos, szerencsére. Nagyon árulkodó, hogy a sokadik alkalom után is olyan reakcióim vannak a hallgatás közben, hogy "ja igen, ez az ipari szám"; "aha, ebben van az a kórus"; de ennél több nem és nem bír megmaradni belőle; a második felében pedig néhány számból még ennyi sem. Önmagában emlékezetesnek csak néhány popos dallamfordulat bizonyult számomra, pont a legkeményebb dalokból; illetve persze a Voyage, Voyage, amit (legalábbis egy bizonyos kor felett tutira) minden magyar úgyis fejből tud, akár akarja, akár nem. De ennek az ún. örökzöld francia slágernek komor zongoradarabbá való átírása sem tud túlemelkedni magán az ötleten és önállóan megálló darabbá átlényegülni - hiába minden a hatásosan elcsukló énekhang. Úgyhogy egyelőre ott tartunk, hogy tényleg minden adott egy igazi Soap&Skin-remekműhöz, csak maga a remekmű hiányzik.

Kinek ajánljuk: Aki nem bírja kivárni, amíg ez megérkezik. (RA)

Unsane: Wreck

B-

Várakozások: Az Unsane talán a legbarátságosabb mizantróp noise rock zenekar. Lehet, hogy a Shellac cinikus okossága, a Jesus Lizard káosza vagy a Brainbombs eltúlzott lecsupaszítottsága és polgárpukkasztása messzebbre vezet, viszont Chris Spencerék egyenes és mérsékeltebben pszichopata rockandrollos-metálos slágereiben könnyebb fogódzót találni egy alapfokú rockzenei műveltségű fiatalnak. A korai idők nyersebb, kevésbé lekerekítetten durva kísérletezése után az 1995-ös Scattered, Smothered & Covered lemezzel találtak rá a számukra végleges formulára. Az a lemez gyakorlatilag ökölrázós rockslágerek hibátlan gyűjteménye, de úgy, hogy az ehhez általában társított, kellemes "valahova tartozás" érzés helyett éppen a székrekedéses feszültség és magány, a kocsmai verekedésben levezetett férfifrusztrációk hangulatait festi elénk. Azóta pedig az Unsane besorolt azon zenekarok közé, amelyek bár mindig ugyanazt a lemezt adják ki, világuk karakterességéből adódóan az önismétlés vádja helyett inkább a megbízható minőségnek járó elismerés jut nekik; afelől mindenesetre senkinek nem lehet kétsége, hogy mit is várhatunk egy új Unsane-lemeztől.

Eredmény: És tényleg nincs meglepetés, a riffek húznak, mint Nick Árpád foga a teherautót; a sound kellemesen horzsol; a refrének a helyükön vannak, akárcsak az időnként elővezetett, gúnyosan ferdének ható dallamok (lásd: Pigeon) és a lépcsőházszagú hétköznapi mizantrópia. Egy-két helyen próbálkoznak a keretek tágításával, az ilyenkor szokásos irányokban, én azonban meglettem volna a Decay meglepően lírai hangvétele és a Stuck mormogó férfibánat-sztenderdje nélkül is, de lehet, hogy csak eleve nem szimpatikus nekem, ha egy arcbamászó keménysége miatt megszeretett zenekar puhulni és nyitottkodni akar. A többi számban viszont sem kivetni-, sem mesélnivalót nem találni sokat: a nyitó Ratet és a már említett Pigeont azért kiemelném; a lemez legjobb dala viszont egy feldolgozás: a nyolcvanas évek eleji proto-noiserock zenekartól, a Flippertől kölcsönvett Ha Ha Ha refrénje nagyon egyszerűen eufórikus érzést kelt. Kezdésnek azért továbbra is a Scattered, Smothered & Coveredöt ajánlanám, az jobb volt; de akiknek az tetszett, azok nagyrészt derék konzervatív rockerként fogják kajálni ezt is.

Kinek ajánljuk: Lépcsőházi mizantrópoknak, konzervatív rockereknek. (DD)

Lömbihead: Az aszkéta halála

B-

Várakozások: A Lömbiheadről már az első lemezük előtt elmondták, hogy ők az aktuálisan legjobb magyar punkzenekar, valamint azt is, hogy ők a legszarabbak. És hát azt kell mondjam, valahogy mind a kettő igaz, de nem ilyen vagy-vagy alapon, hanem egyszerre, ugyanis a Lömbihead esetében az elbaszottság nem hiba, nem folt a vásznon, hanem kiindulópont. Itt van rögtön az első lemez sztorija. Kábé egy évig a fél magyar punkszintér azért imádkozott, hogy menjenek már be abba a rohadt stúdióba és vegyék már fel végre azt a lemezt. Amikorra aztán meglett az anyag, addigra megutálták, vagy csak nem tetszett nekik, mindenesetre végül ki se adták, így csak ilyen letöltőlinkeken kézről-kézre járva lett belőle szubkulturális klasszikus. Oké, tényleg szólhatna jobban, de még ha fele ilyen lett volna, akkor is átütött volna a mocskon a zsenialitás. Az elsőre sutának, félbehagyottnak tűnő, valójában feszes ívű, lényegre törő számaikban ott volt a '80-as évek magyar hardcore punkjának sötét, nyomasztó atmoszférája, amit viszont egy egész tág zenei horizont övezett. A Minutemen egyszerre súlyos és játékos basszustémái, a Fugazi elidegenítő militarizmusa, a Wipers borús, de felszabadító gitárjai mellett szörfös és könnyedebb akusztikus, bontogatós témák is megvoltak. A legjobb és az egészet legjellemzőbben összefoglaló pillanat talán az, ahogy a Végső megoldásban a "Megszabadítom magamat, kivágom az agyamat" elüvöltött sorpárja után, amikor már nincs hova fokozni, bejön a melodikus gitártéma és elemeli az egészet egy másik, könnyebb dimenzióba. Ez így egy az egyben a magyar Where Is My Mind?, vagy még inkább a Harcosok klubja filmváltozatának a zárójelenete - visszaírva dalba. Amikor aztán már talán mindenki letett arról, hogy tényleg, hivatalosan is megjelenjen a zenekar első lemeze, akkor szóltak, hogy már a második lemezen dolgoznak, ami a zenekar háromállomásos búcsúturnéja alkalmából meg is jelent, azaz felkerült a Bandcampre, le lehet tölteni.

Eredmény: Az a közhely, hogy ahhoz, hogy valamit meg tudj szeretni, meg kell ismerjed, a Lömbiheadre hatványozottan igaz. Amikor egy számot mutattak, nem is tudtam hova tenni, de nem fogott meg, az biztos; aztán, amikor meghallgattam a lemezt, már tetszett; amikor láttam a búcsúkoncertet, akkor már azt éreztem, hogy a Lömbihead egy nagyon szerethető zenekar. Nem az, hogy ilyen aranyos srácok vagy bármi, nem ismerem őket; hanem a legabszurdabb sorok is ("Az új világrendben majd halva születnek az emberek") csontig hatóan őszinték voltak, én legalábbis elhittem őket, és valahogy nagyon kerek volt az egész. Van egy autonóm világuk, ami igen, nyomasztó, de vannak benne ilyen katartikus pontok, amikre nagyon összeáll az egész, hogy aztán megint a széthullás határára essen vissza. Ezt nálam nyilván jobban el tudnák mondani, akik elöl álltak és a többi koncerten is ott voltak.

Azért kellett ez a hosszú bevezető, mert ha az Aszkéta halála mint egyetlen hivatalos kiadvány alapján ítélnénk meg a zenekart, azzal nagyon félrecsúszna a dolog, ugyanis míg a ki nem adott lemezen szinte mindegyik dal tök jó volt, itt kettő-három az, ami kiemelkedő. Valamint így azzal, hogy mindössze hét dal, daltöredék van a lemezen nyolc percben, sem azt üzeni a zenekar, hogy ennyi lett volna a Lömbihead, hanem hogy ők most úgy oszlottak fel, hogy az utolsó pillanatig megvolt az a - mindennél jobb, de sokszor terhes - érzés, hogy bármi lehet belőlük. Mert szerintem a Lömbiheadben ez volt az igazán király, hogy azt a pillanatot tudták kitartani, ami más zenekaroknak csak nosztalgia. De milyen is a lemez? Hát szertelen, csapongó, mint rendesen, néhány remek momentummal. A fogós riffet és hatásos kiállást variáló, az "Orbán Ráhel a faszomra rálehel" sort is bejátszó nyitódal az idétlensége ellenére is jó tud lenni, sőt a "mutass be apádnak, nem lehet egy vadállat" rímpárral a maguk világába tudták terelni ezt a béna témát is. A másodikként következő, a barátságról szóló Helyi Téma 1 viszont a zenekar egyik legjobb dala. Komolyan, nem akarok itt egyfolytában dalszövegeket bemásolgatni, de ahogy az ordibált "önző seggfej" után belép a wipersös gitár, valamint az egyszerre hányaveti és szívbe markoló refrén ("Szívesen rombolnék veled, csak jöjjön már meg végre az eszed") az valami csodás - ritka megkapó dal. Ezután egyszerűbb, kiabálósabb számok jönnek, amiket meglepetésre egy bensőséges akusztikus maszatolás tör meg a lemez felénél, ami tök nem illene oda, de aztán mégis, és valahogy egész fura hangulatot ad ebben a környezetben. Nálam ez a Lömbihead legszomorúbb momentuma, nem tudom, talán ez lehet az aszkéta rekviemje. A ki nem adott lemez egy remek szörfös intróval kezdődött, így az itt záró instrumentális - és amúgy remek - Surfing Brain keretbe is foglalja a Lömbihead sajátos, egyszerre öntörvényű és hektikus munkásságát. Az aszkéta halála kilóra B-, de nem ez számít.

Kinek ajánljuk: Annak, aki zenekart akar alapítani. (LÁ)

tomvécc | 2012.03.27. 18:19 1
Na ezt meg kell hallgatnom, amit eddig hallottam róla az nekem túl eklektikus volt, de nem rossz!
joe | 2012.03.27. 22:11 2
Idegesítő ám egy kicsit a SzappanosBőr éneke...