ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Tudattágító Lószar. South By SouthWest, második nap

Szabó Sz. Csaba | 2012.03.28. 18:00|

Az SXSW-beszámoló második fele igazán aktuális és izgalmas neveket is tartalmaz. Hogy mást ne mondjunk, fellépett két idei kedvencünk, a Cloud Nothings és a Django Django is, de volt ott indie-legenda, new wave úttörő és pimaszul fiatal rockzenekar is.

A péntek a nyolcvanas évek ill. az újhullám egyik emblematikus brit zenész-producerével Thomas Dolbyval indul, aki egy mosolygós, kopasz, középkorú férfi, és aki itt valamiért ilyen kicsit igényes, kicsit szintis, kicsit funky-gitáros felnőtt popzenét játszik, amitől néhány percre egy kellemes kis budapesti klubban érezhetjük magunkat, ahol a színvonalas élőzenét játszó magyar zenészek színvonalas élőzenét játszanak élőben. Azért csak néhány percre, mert utána inkább továbbmegyünk. C-

A sacramentói Ganglians a 2008-ban tetőző új lo-fi hullám egyik ígéretes zenekara volt, és bár azóta sem lett sokkal több, azért a szép emlékek miatt talán érdemes megnézni. A zenekar elmosódott, zajos, visszhangos, könnyen illanó, de kellemes dallamokban bővelkedő gitárzenét játszik, közel az Elephant 6-zenekarok bolondos-óvodás pszichedelikus popjához. Ugyan a produkcióról élőben sem derül ki sokkal több, meg eleve, az egészre kb. húsz ember kíváncsi, így aztán hangulatról sem lehet nagyon beszélni, de igazából nincs ezzel semmi különösebb probléma: élőben picit punkosabban, feszesebben szól az egész, de azért bőven jut hely a tompa visszhangoknak meg a szolid zajongásnak is, az énekes-gitáros frizurája pedig leginkább olyan, mint egy gonosz földönkívüli intelligenciával bíró, bizarr parazita, ami klassz és elég rockos. B

Innen sajnos elég sokat kell gyalogolni, de megéri. A leedsi Wedding Present ugyan nem a Jesus And Mary Chain, de azért mégiscsak egy patinás brit gitárzenekar, legalább három nagyszerű albummal és számos egészen kivételes kislemezzel. A David Gedge énekes-gitáros-dalszerző vezette, az elmúlt majd? harminc évben számtalan tagcserét (és egy hosszabb feloszlást) megélt együttes már a klasszikus értelemben vett, az NME legendás C86-os válogatáskazettáján dokumentált brit indierock születésékor is ott volt az élbolyban, a nyolcvanas évek végére-kilencvenes évek elejére pedig az egyik a legnépszerűbb, a szaksajtó által is lelkesen támogatott fiatal gitárzenekarrá nőtte ki magát a szigetországban; igaz, ez a kontinensről, pláne Texas szívéből azért annyira nem érezhető. Szóval a Wedding Present megmaradt afféle jellegzetesen brit jelenségnek, amely aztán a britpop térnyerésével hamar körön kívül került, és valahogy azóta sem vált komoly hivatkozási alappá. Gedge talán nem a világ legkarakteresebb énekese (és ilyenkor még azt is muszáj hozzátenni, hogy valószínűleg akkor sem ismerném fel, ha mellém ülne a buszon, noha elég közelről láttam), viszont tényleg egy figyelemreméltó dalszerző, aki egyaránt otthon van a Smithsből kiinduló csilingelő indiepopban és a zajos-punkos gitárgerjesztésben, és akinek tényleg egy sor fülbemászó sláger (igazi sláger, nem olyan, amit húsz évvel később fedeztek fel az interneten a lelkes fiatalok) fűződik a nevéhez. Ha pedig más nem is, csukóból elsikált, csontszáraz és villámgyors riffekre épülő gitárjátéka (ami főleg a korai kislemezeken feltűnő) tényleg nagyon jellegzetes és azonnal felismerhető.

Hát most ezeket a kislemezeket sajnos nem hallhatjuk az egyenfeketébe öltözött zenekartól, mivel a program a klasszikus 1991-es Seamonsters c. lemezre épül, aminek Steve Albini volt a producere, és ami a korai, kicsit kamaszos, kicsit hebehurgya jangle-pop-punkesztétikához képest már egy zajosabb, masszívabb és néha talán agresszívebb hangzással festette alá frontember romantikus kardigánhimnuszait és tinédzser -melodrámáit. Gedge élőben amúgy egy nagyon rokonszenves és vidám középkorú férfi benyomását kelti, akit láthatóan nem nagyon feszélyez, hogy nem egy fesztivál nagyszínpadán, főműsoridőben, hanem egy kis klubban, kábé kétszáz ember előtt kell eljátszani magnum opusát. Bár én mindig úgy gondoltam, hogy a George Best sokkal slágeresebb, az tény, hogy a nagyívűbb, felnőttesebb Seamonsters sokkal jobban illik egy ilyen nagymúltú zenekarhoz. Hogy a Wedding Present a lemez szerinti sorrendben játssza-e a dalokat, azt nem tudom, sőt abban sem vagyok biztos, hogy elhangzott-e az egész úgy ahogy van, főleg, hogy a második albumról majdnem biztos, hogy lement a Kennedy meg a Brassneck meg a talán a Don't Talk Just Kiss is a bő félóra alatt, de igazából mindegy is. Gedge ugyanúgy hozza ezt néha maga elé motyogós, máskor szenvedélyesbe átcsapó énekbeszédet, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt, és továbbra is csuklóból (vicc!) rázza ki és tekeri meg azokat az emblematikus gitárrifjeit, és ha kell, akkor fülfájdító gitárkínzástól sem riad vissza (mondjuk ezek a részek néha kicsit funkciótlannak tűntek, valahogy túl jók ehhez a dalok). Egyébként van új lemez, még az is lehet, hogy érdemes meghallgatni. A-

A minneapolisi Howlerrel régi, bensőséges viszont ápolunk, hiszen én írtam pár hónapja ennek a nagyon fiatal rockzenekarnak a bemutatkozó lemezéről; akkor abban maradtunk, hogy nem ez fogja megmenteni a rockzenét, de még bármi lehet belőle. Ami élőben feltűnő, hogy ezek a srácok tényleg rohadtul, már-már irritálóan fiatalok, talán 16, de az is lehet, hogy 12 évesek, ebben a korban ezt nagyon nehéz eldönteni. És hát az is kiderül, hogy a Howler még nem az a zenekar, amire olyan nagyon érdemes lenne odafigyelni: néha gitárfüggönyös, máskor szörfös-punkos rockzene szól, elég hangosan, megjegyezhető momentumok nélkül, Jordan Gatesmith énekhangja pedig sokszor egy az egyben Joey Ramone, ami azért valamennyire vicces. A színpadon sem történik sok minden, már azon kívül, hogy a gyerekek a számok között egymást ugratják és aranyosan (tényleg aranyosan) mosolyognak. Amikor pedig harmadszorra is elindul a Be My Baby/Just Like Honey/stb. dobintrója, akkor hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érzem magam, és inkább továbbállok. C

Újabb fiatal amerikai rockzenekar és egy újabb Steve Albini-pordukció, nahát! Ha a rockerméter egyik, mondjuk hogy a százassal jelölt végén az ifjú James Hetfield áll Misfist-pólóban és töltényövvel, a másikon (ezt nevezzük nullának) pedig az a szerencsétlen volt osztálytársunk, aki később közlekkarra ment, és nem szívesen mutatkoztunk vele buliban, meg igazából másutt se nagyon; na, hát ezen a skálán Dylan Baldi, a Cloud Nothings dalszerzője és énekes-gitárosa jóindulatúan kaphatna egy pontot mondjuk. A sors mégis úgy hozta, hogy ez a kapafogú, szemüveges, idétlenül vigyorgó húszéves srác csinálta meg az elmúlt kb. másfél év talán legjobb "modern" (abba ne menjünk bele, hogy ez pontosan mit is jelent) rocklemezét, amit aztán gyakorlatilag teljes egészében elő is adott a fesztiválon a nagyszámú és igen lelkes közönségnek, a powerpoposan ellenállhatatlan Stay Useless és az apokaliptikus No Future/No Past által szép keretbe foglalva.

És akkor ezen a ponton bevallom, kicsit bajban vagyok, mert nem nagyon tudom, hogy mit írhatnék erről a koncertről, anélkül, hogy ne a világ legsemmitmondóbb közhelyeibe futnék bele: a dobos úgy ütött, mintha az élete múlna rajta? Egyébként tényleg úgy ütött. Vagy meséljem el, hogy micsoda káosz van a színpadon? Elég nagy, öröm odanézni. Na jó, legyen inkább ez: ahogy az idősödő primadonnák is megszépülnek a világot jelentő deszkákon, úgy élőben Dylan Baldiról is simán el lehet hinni, hogy korunk releváns rocksztárja. Oké, a hülye vigyor maradt, de akkor is, ahogy le-lecsúszkáló szemüvegével az orrán szívből és gyomorból üvölti fülbemászó, dühös és elragadó tinédzserhimnuszait, az simán Westerberg vagy Cobain/Mark Arm-kategória. Egyébként igazából az sem tudom, mi szól: indie? emo? metál? punk? noise? lo-fi? stadionrock? Az biztos, hogy baromi jól szól. Vajon tényleg személyesen Steve Albini áll a keverőpultban? Amikor pedig a zenekar belekezd a veszett tempójú, óriási hangzavarba fulladó (és amúgy instrumentális) Separation-be, a közönség tagja meg közben úgy ütik-rúgják egymást, mintha valami normális klubkoncerten és nem egy fesztiválon lennének, na akkor tényleg nagyon sajnálom, hogy már nem vagyok 18-20 éves: a Nirvanáról kevés egyidejű emlékem van, a Strokes meg azért nem volt ennyire elsöprő erejű. Egyébként valószínűleg ez életem egyik legjobb (jelző nélküli-)rockkoncertje, tényleg. A. És csak azért nem +, hogy nehogy ez a kis hülye elbízza magát, vagy elkezdjen REM-lemezeket csinálni.

És még nincs vége! A sokat sejtető nevű Psychedelic Horseshit (hogy hangzana ez magyarul? tudattágító lószar?) legfontosabb (és valószínűleg egyetlen) hozzájárulása az egyetemes popkultúrához az volt, hogy valamikor 2008 környékén bedobta a köztudatba a shitgaze műfajmegjelölést, amin nagyon jól szórakoztak a zenei újságírók legalább egy fél éven keresztül. Azért azt is érdemes hozzátenni, hogy a shitgaze-ből nyilván nem lett komolyan vehető mozgalom, aminek aztán az élére állhatott volna a zenekar; míg az ugyanebből a körből indult No Age és még egy-két pályatárs ma már megbecsült fellépőnek számít a világ menő zenei fesztiváljaink színpadán, addig a Psychedelic Horseshit neve legfeljebb csak zárójelben kerül elő, ha édesanyánknak valamiért meg kell magyarázni, hogy mi is volt az a shitgaze. Persze ez részint annak is köszönhető, hogy a PH azért leginkább csak afféle vicczenekar, és ahogy élőben kiderül, nem is a rokonszenvesebb fajtából. Eleve, a koncert úgy indul, hogy az özönvíz előtti Green Day: Dookie-pólót viselő zenekarvezető, Matt Whitehurst hosszú percekig hisztizik előbb azon, hogy nincs elég italjegye, majd hamar azt is bemutatja (és ez nagyobb probléma), hogy sajnos normális számai se nagyon vannak. A hangzás amúgy rendben van: mutatóujjal nyomogatott kétforintos dobgép, cédéről bejátszott, olcsó zeneszerkesztő progamokból kinyert loopok és dallamfoszlányok, a legbénább taps, kutyaugatás és egyéb hangok egy mulatós szintetizátorról, mindez pedig no-fi gitárzajban és torzított basszusban megfürdetve, ilyesmi. Ez a része még egészen jópofa, ám maguk a számok (mert alapvetően azért popzenéről van szó, legalábbis ez volna a célkitűzés) bizarr módon az ezredforduló legrosszabb rádiós pop-rockját idézik; gondoljunk itt mondjuk a Sugar Ray-re, vagy valami még rosszabbra. Így hát 10 perc után már egyáltalán nem olyan vicces az egész, főleg, hogy a frontember (talán az italjegyek miatt) mintha folyamatosan meg lenne sértődve. C

A szomszédos teremben jóval nagyobb és lelkesebb közönségnek játszó Ceremony már sokkal szórakoztatóbb. A zenekar (legalábbis az elején) energikus, néha a thrash felé is elkalandozó hardcore-punkot játszik, igazi "őrült frontemberrel" (fejre kicsit a fiatal Randy Quaid) aki felmászik mindenre, amire fel lehet mászni, néha a fejére húzza a pólóját és neurotikusan rángatózik, illetve egy újhullámos fazonú gitárossal, aki engem érdekes módon a whames Andrew Ridgeleyre emlékeztet. Aztán valamikor a koncert felénél kiderül, hogy a zenekar tud mást is a nyaktörő tempóban csörömpölésen és kiabáláson kívül, mert előkerül egy szokatlanul hosszú, baljóslatúan hömpölygő dal is, komótosan zúgó gitárokkal és hipnotikus énekkel, meg még vagy kettő, amelyek inkább a britpunk legszebb éveit idézik, ezek pedig tényleg nem várt meglepetések egy modern, korszerű hardcorepunk-koncerten, még az Egyesült Államokban is. B+

Egyetlen mentségem van: az észak-angliai Clock Operát csak azért tekintjük meg, mert pont a Django Django előtt játszik, és ki tudja, később hátha már nem lehet beférni a körülbelül 300-400 fős klubba (amúgy be lehetett volna). A Clock Opera egyébként egy olyan zenekar, amire állítólag érdemes odafigyelni a jövőben, de nagyon kérek mindenkit, hogy ezt ne tegye. A világ legunalmasabb szakállát és legdedósabb frizuráját viselő frontembere (állítólag ő a fő dalszerző is) és segítőtársai egydimenziós, teljesen érdeketlen és kilúgozott popzenét játszanak, ami néha egy kevésbé pszichedelikus MGMT-t, máskor pedig egy minden harsányságtól mentes Killerst idéz. A refrének helyett többnyire fejhangú úúú-vokálok (lásd még: Arkells) vannak, a szintik (kettő is van, ez nagyon izgalmas) pedig úgy szólnak, mint amikor az óceán lustán morajlik a parton, vagy mi; egy ideig kellemes, de aztán meg nem lehet tőle aludni. Mit lehet még erről elmondani? Tényleg rohadt idegesítően néz ki az énekes. C-

Az idei év egyik legnagyobb befutója lehet (gondoljunk mondjuk egy Mercury-díjra meg egy 150 országban sugárzott Apple-reklámzenére vagy más effélére) az edinburghi művészeti főiskolások által alapított, de egy ideje Londonban működő Django Django. A semmilyen aktuális trendhez nem kapcsolódó pszichedelikus popzenét játszó zenekar öncímű bemutatkozását nagyon szerette a kritika (többek közt mi is), és az is nagyon árulkodó, hogy egyrészt itt is pillanatok alatt megtelik a klub, másrészt pedig az első sorban fontoskodó, egy menő magazinnak fotózó hölgy hozzám (!) fordul, hogy ismerem-e a zenekart, mert ő egyébként nem, de olyan jókat olvasott róla, hogy muszáj volt eljönnie. Én természetesen megnyugtatom, miszerint ez egy nagyszerű koncert lesz, és hamar kiderül, hogy természetesen igazam volt. Az biztos, hogy ennél a négy, teljesen átlagos megjelenésű későhúszas brit fiatalembernél (talán még a klasszikus geek-külsejű billentyűs a legfeltűnőbb) jobb popzenét jelenleg senki nem csinál.

Nézzük először az összetevőket: a Beta Band-rokonsággal bíró David McLean úgy dobol, mintha Suzie Quatro kísérőzenekarában vagy az Adam And The Antsben játszana, miközben az kismillió kábellel összekapcsolt szintetizátorhegyek (oké, kettő van, de elég nagyok), dobgépek és egyéb kütyük mögött szerényen mosolygó ill. a jegyzeteit böngésző Tommy Grace mondjuk az Add N To (X)-ből sem lógna ki. Az ő kettejük munkája viszi előre a dalokat és tölti meg a produkciót valódi izgalommal, míg Jimmy Dixon és Vincent Neff (basszus-gitár) kétszólamú, a hatvanas évek pszichedelikus pop- és rockzenéjét idéző vokáljai pedig karaktert adnak hozzá, sőt, néha igazi varázslatot. Aztán olyan is van egyébként, hogy hirtelen mindenki elkezd szintizni/vokálozni/valami beazonosíthatatlan ütőhangszeren játszani, és bizony nem egyszerű követni azt sem, hogy mondjuk kb. hat perc alatt melanko-szintipoptól a nyers r&b-ig jutunk, majd érintjük a pumpálos-hipnotikus technót és a szörfpunkot, hogy aztán az egész egy ilyen emelkedett vokálharmóniákban kicsúcsosodó psych-folkos tábortűzi gitározásban érjen véget. De közben egy pillanatig sem tűnik a produkció kínos zenebohóckodásnak vagy erőltetett "őrült stíluskavalkádnak"; a Django Django sokat tud ugyan és sokat meg is mutat, de ezt soha nem vágja pöffeszkedve az arcunkba, és akármit is csinál, mindig a fülbemászó, könnyen hallgatható és táncolható popzene vonzáskörzetén belül marad. Kívánok ennek a zenekarnak sikeresebb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb karriert annál, mint ami szegény Beta Bandnek jutott. A+

De hogy még véletlenül se a csúcson hagyjuk abba. A kaliforniai The Black Watch fennállásnak huszonöt éve alatt gyakorlatilag megállás nélkül koncertezett és kiadott egy rakás lemezt is, ám mégsem jutott soha egyről a kettőre; ez azért figyelemreméltó, nem? Vagy ha nem is, hát a kitartás mindenképpen tiszteletet parancsoló. És picit persze szomorú. Azt hallani, hogy a John Andrew Frederick énekes-gitáros-frontember (mellesleg az angol irodalom professzora és szépíró) és gyakran változó felállású zenekara azért nem véletlenül nem lett Sonic Youth (de még Buffalo Tom se), ám olyan rokonszenves régimódisággal (néha az öregfiús blues, máskor a fékezett habzású noise-rock felé kalandozva) és lelkesedéssel játssza ezt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóját idéző college-rockos zenéjét pontosan tizenhat ember előtt, hogy az tényleg szívet melengető. Azt eddig is tudtam, hogy a levitézlett rocksztárnak lenni sokkal menőbb, mint rocksztárnak, de az igazi királyok még is azok, akik soha az életben nem voltak rocksztárok, de rendületlenül nyomják, amíg bele nem döglenek. Kár, hogy Magyarországon az ilyen típusú zenekarok inkább Doors meg Jimi Hendrix-feldolgozásokat játszanak, és nem utángyárott Dinosaur Jr.-riffeket. B-

A Peelander-Z egy japán gyökerű, de New Yorkban működő zenekar, amelynek tagjai hallhatóan még nem tudták eldönteni, hogy a Power Rangers legyenek-e vagy a Polysics, és hogy umca-umcás ska-popot játsszanak-e vagy futurisztikus punkrockot, úgyhogy talán jobb, ha itt be is fejezzük, mert pénteken is nagyon sokat kellett várni a taxira. C+

A fotók többsége nem az SXSW-n készült, hanem a Flickrre került fel idén, CC licenccel; a következők készítették őket: bradsearles, kaffeinebuzz, wheelzwheeler, weekly dig, Roman_G., blikeng.

A beszámoló első része itt olvasható.