ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

A csábítás ősi trükkje. Újdonságértesítő

Inkei Bence | Dankó Gergő | Rónai András | 2012.04.02. 18:50|

Öt év után jelentet meg új lemezt a Chromatics, melyet időközben sokkal többen ismernek a Drive című film zenéjéből. A Bear In Heavent már 2009-ben is nagyon szerette a szaksajtó, most kiderül, megérdemelten-e. Nina Kraviz pedig egy érzéki szibériai dj-lány, aki jön majd a Balaton Soundra is.

Chromatics: Kill For Love

B

Várakozások: A remek nevű Italians Do It Better kiadó a főként zajrockra specializálódott Troubleman Unlimited Records oldalhajtásaként indult, és elsősorban szintipopot, italo discót és hasonló műfajokat felelevenítő indie zenekarokat futtatott, melyek 2007-ben, az After Dark válogatáslemezzel váltak népszerűvé. A Glass Candy mellett a Chromatics lett a szcéna legismertebb zenekara, és közös bennük, hogy mindkettőben játszik a kiadó központi alakja, Johnny Jewel. Az együttes 2007-es albuma, a Night Drive már az év jól fogadott albumai közé is bekerült, utána azonban csak akkor hallatott magáról szélesebb körben újra, amikor bekerült egy száma a tavalyi év kultikus sikerfilmjébe, a Drive-ba. Sőt, kerülhetett volna több is, ám a film rendezője, Nicolas Winding Refn végül mégsem Jewel zenéjére szavazott, így csak egyes projektjei bukkantak fel (a Chromaticson kívül a Desire mögött is ő áll, utóbbiban a Chromatics-tag Nat Walker is játszik). Akármi is történt, a Drive soundtrack sikere csak segített abban, hogy a többször is elhalasztott, új Chromatics-lemez iránti várakozás még komolyabb legyen.

Eredmény: A Kill For Love-val az a helyzet, hogy ha nem lett volna a Drive, akkor is filmzenére asszociálna az ember a hallgatása közben. Eleve 90 percig tart (pont egy játékfilmnyi hosszúságú), és felváltva tartalmaz könnyen befogadható popdalokat és atmoszférikus, instrumentális, hét-nyolc perces szerzeményeket, melyek bizony egy filmben élnének meg istenigazából, és azon belül is elsősorban olyanban, amelyben sok éjszakai autózós jelenet van. Nem túl eredeti meglátás ez, de hát aki látta a Drive-ot, nehezen tud másra gondolni. Van azonban ennek egy másik hozadéka is, mégpedig az, hogy az esetek túlnyomó többségében a filmzenés jelzőt általában unalmas, és önmagukban meg nem álló zenékre szoktuk használni, és sajnos ez alól a Chromatics kísérletei sem jelentenek kivételt. (A 14 perces zárószámot például egyszer is alig bírtam végigszenvedni.) Pedig milyen jól indul minden: az Into The Black ugyan stílusban is elüt a lemez többi részétől, ráadásul egy olyan Neil Young-szám feldolgozása ez, amiről már épp elég bőrt lehúztak, mégis, a Chromatics tud még újat mondani erről a számról ? telitalálat Ruth Radelet érzéketlen éneke és a finoman bekúszó szintik is. Utána aztán egymás után jönnek a remek elektropop slágerek: hideg, fémes alapok, Adam Miller ritmusgitárjával megtámogatva, éteri énekhanggal, és egészen kivételes lemez lenne az eredménye, ha ez így kitartana végig, ám a hatodik szám, a nyolc és fél perces, autotune-nal súlyosbított These Streets Will Never Look után megtörik a lendület, és jönnek a filmzenés számok. A Broken Mirrors közülük még legalább emlékeztet Brian Eno halhatatlan Another Green Worldjére, de a lemez második fele túlságosan is belassult és egysebességes ahhoz, hogy fenn tudja tartani az amúgy erős atmoszférát. Nem mintha itt már egyáltalán nem lennének jó dalok, de ha a Chromatics hinne még az album formátumban, akkor odafigyelt volna, hogy ezek megfelelő környezetet kapjanak. A Kill For Love albumként tehát nem nagyon működik, viszont így is van elég jó szám, amit kiválogatva kaphatunk egy 50-60 percnyi jó lemezt. (Az album itt hallgatható meg teljes egészében.)

Kinek ajánljuk: Aki éjszaka él és nappal alszik. (IB)

Bear In Heaven: I Love You, It's Cool

B+

Várakozások: A brooklyni színtér másodvonalának egyik legígéretesebb zenekara a Bear In Heaven két és fél évvel ezelőtt jelentette meg az áttörést hozó második lemezét, amelyről akkor azt írtuk, hogy két, élesen elkülöníthető irányt lehet felfedezni a Bear In Heaven zenéjében: egyrészről vannak kifejezetten popos, szintetizátor-uralta számok, mint amilyen a Lovesick Teenager volt, valamint olyanok, amelyek sokadszorra is nehezen befogadhatók. Utóbbiakkal kapcsolatban nem is kell finomkodni: többszöri hallgatás után is cizellálatlannak tűnhettek a lemez második felében található dalok. Az is igaz azonban, hogy a rájuk jellemző indirektség és krautrockos katyvasz miatt volt később is izgalmas újra és újra meghallgatni a Beast Rest Forth Mouth-t teljes egészében. A váratlan siker következtében háromtagúra fogyatkozott zenekar körül, a turnézást leszámítva viszonylagos csönd volt, amelyet csak a felvezető single, a The Reflection Of You tört meg az év elején. A dal klipjének, azt hiszem már most ki lehet osztani az év legidegesítőbbje különdíjat, de ettől függetlenül jó előjelnek bizonyult abbéli kívánságunk tekintetében, hogy a harmadik lemezre a szintis vonalat bontsák ki jobban.

Eredmény: A kívánság olyannyira teljesült, hogy első hallgatásra még a legjobb dalok sem maradnak meg az emlékezetben, csak a folyamatosan áramló és hömpölygő szintik emléke. Ez persze nem jelent különösebb problémát, a Bear In Heaven zenéjének fentebb már említett egyik legjobb tulajdonsága, hogy sokadik hallgatásra is izgalmas tud maradni, pontosan azért, mert szükségeltetik a hallgató figyelme. No, azért nem kell egy Popol Vuh-lemezre gondolni. Sőt ez a lemez az eddigi leginkább poposnak mondható albumuk, amelyet úgy sikerült tető alá hozni, hogy közben a pszichedélia és a monotonitás is megtartotta szerepét, csak a hangsúlyok tolódtak el. Szerencsére a jó irányba, számomra például pont a helyükre kerültek. A hangzás képletesen szólva kicsit nekem olyan, mintha az Avalon környéki Roxy Musicot szteroidozták volna szanaszét, míg az együttes sajátos definíciója szerint a Motown zenéket és az acid house-t kívánták keresztezni. Bármily meglepő, ez utóbbit néha érezni is (Kiss Me Crazy), ami azért elég bravúros dolog. Összefoglalva az I Love You, It's Cool sokkal inkább törekszik a dallamosságra és emellett tempósabb, lényegre törőbb elődjeinél, sőt néhol már-már táncolható. A direktebb hozzáállás megmutatkozik a dalszövegekben és az ének keverésén is, ami ezúttal (nem magyarosan) végig előtérben van. Jon Philpot éneke sokat fejlődött, de azért még mindig megmaradt távolságtartónak, ami ha akarom - és főleg, ha töménytelen visszhang párosul hozzá - éteri és emelkedett, ha pedig kevésbé vagyok engedékeny, akkor kissé száraz. Az előző lemezhez hasonlóan most is inkább az első kétharmad szállítja a megjegyezhetőbb és erősebb dalokat: így például a fent említett The Reflection Of You simán lepipálja akár az előző lemez blogslágerét, a Lovesick Teenagerst is, a szaggatott szintire felépített verzéből váratlanul himnikus refrénbe váltó Sinful Nature pedig simán a legszebb dal, amit Bear In Heaven ezidáig összehozott. A végén még tényleg érdemesnek bizonyul ez a zenekar arra a sok ajnározásra, amit az előző lemeze után kapott.

Kinek ajánljuk: A szerelemre és a popos pszichedéliára egyaránt fogékonyaknak. (DG)

Nina Kraviz: Nina Kraviz

B-

Várakozások: Nina Kraviz a jeges Szibéria forró vérű lánya - ezt nem én találtam ki, de nagyon szép! Azt igazából nem tudom, hogy Nina Kraviz vére mennyire forró, mindenesetre nagyon vonzó nő és ezt a lemezborítójától kezdve magazincímlapokon, klipen át a Facebookon látható képeiig mindenhol hangsúlyozza (még ha amúgy azt is mondja, hogy nem izgatja nagyon ez a kérdés). És tényleg a jeges Szibériában született, Irkutszk városban, aztán Moszkvába költözött, hogy fogorvosnak tanuljon. Elkezdett dj-zni és idővel komoly nevet szerzett a moszkvai klubéletben, amit egyre inkább számontart a nemzetközi közvélemény - majd azon kívül is. Kiadványait is jól fogadták, úgyhogy a bemutatkozó nagylemezt már tényleg komoly várakozás előzte meg, legalábbis elektronikus zenei körökben biztosan. (Én először csak Emikától hallottam róla sajnos.)

Eredmény: Nina Kraviz zenéjét egy látszólagos ellentét határozza meg: egyrészt hideg és távoli, másrészt érzéki és csábító. Persze hogy csak látszólagos ez az ellentét: hiszen ez éppen a csábítás egyik ősi trükkje. Az igazán érdekes az, hogy Nina Kraviz hogyan valósítja meg zenében. Számai meglehetősen hagyományos, jól bejáratott house-alapokra épülnek, azonban egy találó megfogalmazás szerint "már-már agresszív visszafogottság" jellemző rájuk. A ritmusszekció mellett legtöbbször csak egy-két árva szintiszólamot hallunk, amik szintén a műfaj ismert eszközeit, motívumait használják, csak éppen melegségüktől megfosztva, vagy éppen kifejezetten hideglelőssé alakítva. A számok felépítésében pedig az a trükk, hogy gyakran csak húzza, húzza, húzza azt a pillanatot, amikor végre megszólal - ha nem is a refrén, de legalábbis a fő motívum. Tehát már az alapokban is megvan a hideg, távoli - érzéki, csábító kettőssége. A leglátványosabban azonban Nina Kraviz énekhangja felelős ezért. Eleve az, ahol megszólal: nem bújik el az alapok mögött - olyan kevés itt a hang, hogy nincs is hová elbújni -, csak egyszerűen nem tolakszik előre, és ettől ravaszul mégis eldugottnak és távolinak hat. Előfordul, hogy majdhogynem slágeres dalt énekel (pl. Taxi Talk); de legtöbbször dallamok helyett amolyan elfátyolozott majdnem-dallamokat használ - mármint amik ránézésre dallamnak látszanak, de mihelyt vége a számnak, kiderül, hogy az egyik legfontosabb követelményt nem teljesítik, miszerint nem lehet rájuk emlékezni; de ez nyilvánvalóan direkt van, művészi szándék, nem hiba. De előfordul egykedvű szövegelés (lásd az amúgy a lemezről eléggé kilógó Ghetto Kraviz egészen szürreális "rapjét"), suttogás; illetve távolító effektek, vokáldarabolások (de nem úgy, mint ahogy manapság divatos, hanem néha egészen Herbert klasszikusait idéző módon, lásd Petr és False Attraction). A slágerekhez képest a másik végletet pedig olyan darabok jelentik, amikben fojtott, "mintha a klubból szűrődne ki" dübörgés és a lemez átlagánál hideglelősebb, úszkáló szintik találkoznak (Working, Best Friend). De még ez a két végpont sem áll igazán távol egymástól, meglehetősen egységes a Nina Kraviz zenei világa.

Nehéz pontosan megmondani, hogy mi a bajom a lemezzel - hozzátéve azt, hogy van olyan izgalmas, hogy semmiképpen nem ne hagyja ki az, aki kicsit is érdeklődik az elektronikus zene iránt. Szóval nem az, hogy unalmas, mert igazából minden visszafogottsága mellett nagyon sok izgis apró dolog van benne, meg néhány nagy. Nem is az a baj, hogy egysíkú, mert ugyan az, de ez a művészi koncepció része, és ez most nem ócska kifogás, hanem ez tényleg lényegileg hozzátartozik ehhez a zenéhez. Inkább az a bajom, hogy nem jött össze az, hogy ami nagyon kevés, az egyben gazdag is legyen. Ami már nemcsak egy látszólagos ellentét, hanem valódi, viszont az elektronikus zene legnagyobbjainak igenis sikerült ezt áthidalnia. Azt hiszem, Nina Kraviz oda kívánkozik, a legnagyobbak közé, és kétségtelen, hogy lemezében nemcsak az ambíciót lehet értékelni, hanem a megvalósításból is sok mindent - de az igazi nagyság még nincs meg.

Kinek ajánljuk: Aki egy forróvérű lány kedvéért akár áldozatokra is hajlandó. (RA)

NorbertThunder | 2012.04.02. 21:31 1
A Chromatics megérte a várakozást, hozzák azt a melankolikus dark italo atmoszférát, ami a legjellemzőbb rájuk. A Night Drive óta viszont folyamatosan jelen volt, nem csak a Drive használta a zenéjüket, rengeteg helyen használják a Glass Candyt meg a Chromatics-et háttérzeneként, filmzeneként. Pl. Bronson is. Johnny Jewel nyilatkozta, hogy a Drive-ba ha akarta volna övé lehetett volna az egész kredit, de pl. mikor meghallotta a College zenét, annál jobbat nem is akart meg nem tudott volna írni. A Drive kimaradt részeit pedig megjelentették Simmetry néven az Italians Do It Betternél. A Kill For Love egyik fele tipikus Chromatics stílus, a másik fele meg tipikus Chromatics filmzenés stílus.
joe | 2012.04.05. 12:04 2
Csodás ez a Chromatics! Persze otthonra háttérzenének, de azt hangosan.
joe | 2012.04.05. 12:44 3
Egyedül a These streets.. béna benne, az autotune miatt, ami már most 2012-ben nagyon ciki, a többi számon nem lehet észrevenni, hogy nem a 80-as években készült. Az autotune gáz.