ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW

90
100

Szipusok, akik alkimistának képzelik magukat. Újdonságértesítő

Dubrovszki Dániel | Bárány Dávid | Inkei Bence | Rónai András | 2012.04.23. 19:35|

Jack White főzenekarának feloszlása és válása után adta ki első szólólemezét, öt évvel az utolsó White Stripes-album után. Spoek Mathambo túlnőtt Dél-Afrikán, Nina Zilli pedig az Eurovízión. A Circle Of Ouroborus az egyik legizgalmasabb metálzenekar, azt leszámítva, hogy igazából nem is metál.

Jack White: Blunderbuss

A-

Várakozások: Jack White-tal utoljára a Dead Weather második lemezén találkozhattunk, pontosan két évvel ezelőtt, de azóta történt vele két fontos dolog is, mindkettő tavaly. Az első a White Stripes feloszlása volt, ami a zenekar évek óta tartó egyhelyben toporgása után túlzottan nem lepte meg a világot, a második pedig White válása Karen Elson szupermodelltől, és ez utolsó rá is nyomta a bélyegét White első szólólemezére. Ugyan White igen aktív volt a White Stripes leállása ellenére is (2007, vagyis az utolsó Stripes-album megjelenése óta minden évben csinált albumot a Raconteurs vagy a Dead Weather tagjaként), azért a másik két zenekart már kevésbé volt szokás az övének tekinteni ? azokban is ő volt az éceszgéber, de egyik sem támaszkodott annyira rá, mint a főzenekara. Most a szólólemezzel White közel öt év után jelentetett meg olyan albumot, ami szinte teljes egészében csak róla szól, és igencsak itt volt már az ideje.

Eredmény: Ha már szóba került az utolsó White Stripes-album (Icky Thump), a Blunderbuss nem azt a kísérletezős-szétesős vonalat hozza, hanem talán White eddigi legkönnyebben befogadható lemeze. Ahogy azt tőle már megszokhattuk, a dalok kivétel nélkül az ötvenes, hatvanas, hetvenes években gyökereznek ? blues, country, klasszikus rock és némi jazzes hatás keveredik úgy, hogy az majdnem végig élvezetes marad, és kicsit sem lesz "retrós" hatása az albumnak. A válás miatt és White bevallott Bob Dylan-rajongásának köszönhetően magától értetődő a párhuzam az egyik leghíresebb Dylan-albummal, a Blood On The Tracksszel, viszont a szövegek ugyanúgy nem árulnak el sokat magáról White-ról, mint a korábbiak sem. Sőt, hogy még jobban összezavarjon bennünket, maga a volt feleség is itt vokálozik az albumon, noha azért van egy-két szöveg, amelyben a zenész alaposan odamond egy nőnek (de vajon kinek?). Ebből következik, hogy ez nem egy klasszikus szakítós-válós lemez, hanem hangulatában elég eklektikus, akárcsak zeneileg: van White Stripest idéző, nyers blues-rock (Sixteen Saltines) a spektrum egyik végén, a másikon meg ott a számos zongorás ballada, melyek többségükben szépek és törékenyek (biztos van találóbb hasonlat is, de néha még az Eels is eszébe juthat az embernek). Ezúttal a kísérőzenészeknek is komoly szerep jut (különösen a Brooke Waggoner nevű zongoristanőnek), a dalok pedig ? talán a feldolgozás és kicsit sematikus I'm Shakin' kivételével ? mind emlékezetesek: különösen az első három szám emelkedik ki, aztán a Hypocritical Kiss és a Kinks Village Green Preservation Societyjét idéző Hip (Eponymous) Poor Boy az, amit biztosan sokszor meg fogok még hallgatni. White ismét erőlködés nélkül összehozott egy remekművet, időtlen popzenével, és újra bebizonyította, hogy nála ügyesebben senki nem nyúl a maiak közül a 20. század klasszikus amerikai műfajaihoz.

Kinek ajánljuk: Férfiaknak és nőknek egyaránt, de csak tizennyolc év fölött! (IB)

Spoek Mathambo: Father Creeper

B+

Várakozások: A zenei világ éberebb része már jó ideje - minimum 2007, a Township Funk óta - figyeli Dél-Afrikát, az ottani elektronikus zenei mutációkat. Előbb a kwaito hódított világszerte, aztán 2010-ben sokakat elkápráztatott az egészen valószínűtlen shangaan electro is (mindkettőről lásd e cikkünket). Spoek Mathambót először az előbbihez sorolták, de mostanra túlnőtt a hírneve a kwaitón; a Svédországban élő zenész második nagylemezéről már minden magára valamit adó lap írt kritikát. Érdekesen megosztottak a reakciók: a Pitchfork 5,7 pontjától Robert Christgau A értékeléséig és a (mostanában nagyon ráerősítő) Spin 9 pontjáig terjednek. Érdekesség, hogy míg az első album a BBE-nél jött ki, ezt már a Sub Pop adta ki (manapság már tényleg az a meglepő, ha indierockról elhíresült kiadók indierockos előadót szerződtetnek). A lemezt itt végig lehet hallgatni, Spoek Mathambo pedig élő zenekarával május 11-én lép fel az A38-on.

Eredmény: Az, hogy jóindulattal közepesnek vagy eléggé, esetleg nagyon jónak tartja-e az ember a Father Creepert, alapvetően attól függ, hogy önállóan megálló dalokat vár-e tőle, illetve olyan lemezt, ami ezekből áll össze; vagy pedig valamiféle víziót, ami előrébb való azoknál a számokban, amikben manifesztálódik. Az előbbi megközelítésből nem túl jó az eredmény: tényleg elég összevissza a lemez, mindenhonnan (az előző lemezhez képest sokkal több helyről) összelapátolt elemekkel: Van rajta fenyegető elektropop, sötét hiphopos elektronika, ámde könnyed kalimpálás is; önmagukba visszatérő afrikaias gitármotívumok és alt. rockos torzított riffelég; olyan szám, ami a Talking Headstől jut közepesen durvuló gitárnyűvésig; mi több, a végén sötét ambient vezeti fel a záró, elnyújtott balladát. Nincsenek viszont igazán megmaradó refrének; a számok önmagukban is kissé szétesnek, hát még egyben. Meg hát igaz, hogy Spoek Mathambo száraz hangja nagyon jellegzetes, de közelebb áll az idegesítőhöz, mint ahhoz, amit minden további nélkül jónak lehet nevezni. Kicsit hamisan és meglehetősen szűk hangterjedelemben énekel, illetve rappelése sem megy túl az évtizedekkel ezelőtt kifejlesztett ritmusokat használó beszéden. A másik megközelítés viszont sokkal több jóval kecsegtet. Azért annyira nem nehéz megtalálni azt a két vonást, ami összefogja a valóban sokféle részletből összeálló lemezt. Egyrészt a hangzás, ami most is olyan, mint ahogy az első lemezét leírtam: határozottan nyers, sokszor valahogy tompa is (nemcsak lo-fi), amitől még a vidámabb számok is kapnak valami klausztrofóbiás színezetet, és az egész sokkal fenyegetőbbnek és sötétebbnek tűnik, mint amilyen "rendes" produceri munka mellett lenne. Másrészt még a hangzáson is túlmutat az, hogy Spoek Mathambo eléri, hogy a legkönnyedebb zenei részletek is nyomasztóvá váljanak, vagy legalábbis valami ilyesmibe fussanak bele végül. (Na vajon miért, könnyen adódik a megfejtés: Dél-Afrika stb.) A legfurább az, amikor amúgy önmagukban mókás ötleteket térít el a sötétség felé: a nyitó Kitesban, ahol egy rövid gitármotívumra videójátékos kuttyogás felel, vicces is lehetne, de nem az; a Venison Fingersben, ahol követhetetlenül kopogó ritmus találkozik gyerekdalos danolászással, de a sürgető tempó kap valami nyugtalanító felhangot (hova sietünk így? menekülünk valami elől?). A Dog To Bone elejét afrikaias gitár határozza meg, aztán egy tapsolós kiállás jön, de lám, mégsincs benne semmi felszabadultság - a végén a széttört breakbeat mintha levegőért kapkodna. A Skorokoro pedig ugyanazon a sántító-bicegő alapon próbál ki mindenfélét: szétcsúszott és fenyegető hiphopot, hamis popot. De vannak direktebben nyomasztó számok is: a kapkodó és torzan szirénázó Put Some Red On It; a zongoráról nyúlós szintikre váltó, végül fojtott mutáns dubba torkolló Father Creeper.

Az első lemeznél zavart, hogy mindössze két szám emelkedik ki (a csapkodó-mondókázó és ellenállhatatlan Mshini Wam no meg persze az egészen valószínűtlen Joy Division-feldolgozás). A Father Creeper sem kínál több könnyen megjegyezhető azonosulási pontot, viszont ha nem ilyen szűken értett popzenei mércével mérjük, akkor bőven találunk rajta izgalmakat. Egy tagadhatatlanul egyedi látásmóddal bíró zenész műve - és ennek a látásmódnak a sajátosságaiból (mondjuk úgy: szertelenségéből) az is adódik, hogy ez nem egy tökéletes remekmű, sőt, valószínűleg később sem várhatunk tőle ilyet. De ettől még bőven érdemes megismerkedni vele.

Kinek ajánljuk: Aki nem a tökéletességet hajkurássza. (RA)

Nina Zilli: L'amore ? femmina

B

Várakozások: Nina Zilli az az olasz énekesnő, aki az Eurovíziós fesztiválon az elvárt ballada helyett egy rockosabb, feszesebb darabot választott végül, amit mi is szerettünk az Eurovíziós cikkünkben. Ugyan ő is a "genetikusan a dalfesztiválra tenyésztett" San Remó-i énekesek közé tartozik, de korábban tanult operát is konzervatóriumban, VJ-skedett az olasz MTV-n, sőt, még az együttes alapítással is megpróbálkozott. Így természetesen adódik, hogy a (pop)kultúra egy viszonylag nagy szeletére van komoly rálátása.

Eredmény: És ez a tájékozottság meghallatszik magán az albumon is. Ami ugyan ritkán és akkor is csak egy kicsit lép ki a jól hangszerelt, soulos felnőtt pop komfortzónájából, de amikor igen, akkor azt mindig ízléssel teszi. Sokak számára kevés dolog hangzik borzasztóbban a "rejtett trance-szintis, kvázi-diszkó balladánál", de ők is kénytelenek elismerni, a nyitószám Per Le Strade mennyire elragadó. Hasonlóan jól sikerült az eredetileg Eurovízióra szánt giccsballada, a Per Sempre is, és akármilyen elcsépelt a westernes "rockolás", Ninának még ez is jól áll az Annában. Külön kiemelendő, hogy bár nekem alapvetően a mások által írt számok a személyes kedvenceim (a Per Le Strade mellett a La Casa Sull'Albero), Zilli sem átall részt venni a szerzői munkákban ? a lemezen öt számot is teljesen ő írt meg és a vonósok hangszerelésében is részt vett.

Alapvetően tehát egy szórakoztató és erős album a L'amore ? femmina, amibe gyönyörűen illeszkedik be Nina képzett hangja. És amit igazságtalanul hoz hátrányba, hogy annyira hivatkozik az olasz popzenei hagyományokra ? aki mondjuk rendszeresen nézte a Bűvölet című sorozatot vagy úgy általában a Magyar Televízió olasz gyártású szappanoperáit, az talán túl sok dallamot/akkordmenetet fog felismerni erről a lemezről is. Azonban ha attól is eltekintünk, hogy szinte végig ugyanabban a feszes középtempóban lüktet az album, észrevehetjük benne azt a gyöngyszemet, ami utat mutathat a többi "felnőtt pop" alkotás számára is.

Kiknek ajánljuk: Akiket nem riaszt el egy San Remó-s múlt. (BD)

Circle Of Ouroborus: Lost Entrance Of The Just

B-

Várakozások: A Circle Of Ouroborus azon egyre kevesebb működő, sőt aktuális metálzenekar egyike, akiknek sorra megjelenő új lemezeit nem valamiféle, bennem egyébként sem túl erős kötelességtudatból hallgatom meg, hanem azért, mert jórészt joggal bízhatok abban, hogy azokon jó zenét fogok hallani. Már ha metálnak nevezhetőek egyáltalán, én személy szerint attitűd, hangulat, dalszerzés szempontjából mindig is inkább éreztem őket valamiféle bizarr, okkult, félig pályát tévesztett "art pop" zenekarnak, mint igazi, kemény és gonosz metálbandának; de napjaink hipster black metal trendjébe sem igazán lehet beilleszteni őket, noha a párhuzam sok szempontból adná magát. Stílusukról adott korábbi jellemzésemet visszamenőleg annyiban pontosítanám, hogy az eleinte kizökkentőnek, öncélú fricskának, neadjisten "viccesnek" tűnő elemek a zenekar fejlődésével, illetve alaposabb hallgatói megismerésével egyre inkább élüket vesztik, belesimulnak egy sajátos, zárt világba, amely immár teljesen magabiztosan és felismerhetően a CoO sajátja. Túlértékelni sem kell őket azért - bár ez a veszély a mindenféle közönség többségét stabilan elijesztő "idétlenségük" és outsider-imidzsük miatt talán nem is fenyegeti őket, igaz, a Pitchfork már vette a lapot -, átlagban fél-harmadévente megjelenő új anyagaikon általában legfeljebb csak egy-két tényleg emlékezetes dalt találunk. Az viszont mindenképp a javukra szól, hogy a meglehetős termékenység ellenére is szinte minden lemezen igyekeznek valami mással kísérletezni, neofolktól posztpunkon és shoegaze-en át a zajig, zenéjük sajátos atmoszféráját azonban mindig megőrzi, diszkográfiájukból pedig így is össze lehetne állítani egy igazán erős, tíz-tizenöt számos best of-ot.

Eredmény: A Lost Entrance Of The Just a finnek kevésbé izgalmas lemezei közé tartozik: stílusban és hangulatilag az előző, viszonylagos áttörést hozó Eleven Fingers egyenes folytatása. Misztikum és mágia, befelé fordulás és groteszk, megbolondult középkori alkimisták és magukat annak képzelő szipusok egy furcsa jelekkel telefestett skandináv erdőben, bestiáriumok elszabott méretarányú állatai és sosemvolt, mitikus lényei megfakult színekben. A különleges, hangulatfestő gitárhangzásokkal való bűvészkedés mindig is a CoO egyéniségének fontos eleme volt, de most talán minden eddiginél messzebbre mentek: többször is elbizonytalanodtam, hogy nem egy zúgó gépházból szóló, kis költségvetésű horrorfilm forgatásáról kölcsönvett erőtlen, orgona hangszínű szintetizátor szolgáltatja-e a dallamokat. Ezzel együtt a dalok legalább annyira törekednek a popos fogósságra és lényegretörésre, mint az atmoszférateremtésre; védjegyszerűen kísérteties, black metalos eredetű gitárdallamokra alapoznak, ám stabil távolságot tartanak minden, általában a metálhoz társított jellemzőtől (agresszió, energia, riffek, stb.). A gond csak az, hogy a dalanyag a zenekar gyengébbjei közé tartozik és ezúttal újat sem sikerül mutatni: a fülbemászó Skyline Painter az egyetlen szám, amelyet úgy érzem, hogy a jövőben, önszántamból is elő fogok venni, ezen kívül talán még az álomszerű, bágyadt atmoszférát a punkos húzással és direktséggel meglepően sikeresen párosító The Way Of The Will kiemelhető. A lemez többi része megmarad a kellemes háttérzene szinten, a második felére pedig kifejezetten ellaposodik. 

Kinek ajánljuk: A CoO-val való ismerkedéshez inkább a korábban bemutatott Roman Cross split számait, illetve a szintén háromdalos és végig hibátlanul sikerült IPSoS EP-t ajánlanám kezdésnek. Aztán jöhet a többi. (DD)