ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Shining: Grindstone A

Rónai András | 2007.02.13. 21:41|

Progresszív és darálós metál, free és hagyományos jazz, klasszikus és kortárs kamarazene: mindez megtalálható a norvég Shining lemezén. Hasonlították már őket a Slayerhez, a King Crimsonhoz és Ornette Colemanhez is. Ez így együtt vagy borzalmas, vagy nagyszerű.

Hogy létezik progresszív metál, azt már többé-kevésbé sikerült elfogadnom, bár nehezemre esett. De hogy mondjuk olyan is van, hogy szimfonikus metál, ezt csak az eszemmel tudom, egyébként minden porcikám tiltakozik már a tény ellen is. Amúgy is természetellenesnek tartom, hogy egy zenét azért kelljen élvezni, mert mondjuk a gitáros milyen gyorsan tudja mozgatni az ujjait - de hogy ez ráadásul egy olyan műfaj keretében, vagy legalábbis külsőségei között menjen, aminek a lényege a durvulás, a kíméletlenség kéne hogy legyen, ez tényleg több a soknál.

Ezért aztán ha csak annyit tudnék erről a lemezről, hogy mik az összetevői, látatlanban biztos arra fogadnék, hogy szörnyű. Pedig nem az, hanem majdnem zseniális.

De hát ez valójában nem metál, sőt, nem is (free) jazz, és nem is kortárs valami. Egyik összetevője sem emelkedik a többi fölé, hogy aztán azok csak díszítésként szolgáljanak: nem arról van szó tehát, hogy mondjuk jazz-zenészek eljátszanak a metállal, hogy megmutassák, ők ezt is tudják. Nem, itt sajátos, csak a Shiningra jellemző logika szerint kerül egymás mellé progresszív metál és darálós grindcore, hagyományos kabarédal és freejazzes megoldások, finom csingilingi és vicces fúvósok, barokkos (!) szintiszólók és szárnyaló (!) operaénekesnő. És minden komolyan is van véve: a gitárok tényleg hasítanak, a barokk csemballó (hangú szinti) pedig úgy díszit, ahogy kell, és így tovább.

És hogy milyen logika szerint szólal meg egymás után vagy éppen egymás mellett ez a sok réteg, hát azt tényleg ember át nem láthatja. Annyi a meglepetés ezen a lemezen, hogy már az is megdöbbenti a hallgatót, ha egy témát mondjuk több percen keresztül is visz a zenekar. De az, hogy komolyan veszik, amit játszanak megóvja őket attól, hogy a "hihetetlen technikásan tudunk húde gyors váltásokat csinálni csak a húde gyors technikás váltások kedvéért" csapdába beleessenek (amibe pedig oly sokan mások beleestek, gyakran anélkül, hogy észrevették volna).

Kétszer is írtam már a komolyságról, holott a Grindstone simán benne van minden idők legviccesebb öt lemezében. Pont attól ellenállhatatlanul vicces, hogy nem kacsintanak ki, nem vigyorognak idiótán - mint a legjobb bohócok (legalábbis ezt szokták mondani, már nagyon rég láttam bohócot). Ha mórikálnák magukat, hogy figyi, milyen vicces már, erre a riffre hogy rátettük a fuvolát!, akkor hamar unalmassá válnának; de soha nem esnek ki az éppen aktuális szerepből, és ezért sokadszorra is ugyanolyan jó, mint elsőre.

A norvég Shining egyébként nem azonos a svéd black metal Shininggal (se a többivel). Ez az negyedik albumuk, az első kettőt nem hallottam. Az előző (az első, amit a főként jazz, free és kísérleti vonalon mozgó norvég Rune Grammofon adott ki) címe azonos a Grindstone nyitó számának címével: A giccs birodalmában te egy szörny volnál - az kicsit jazzesebb és kevésbé metálos, mint ez a lemez, de az is elég vicces és nagyon jó. (A honlap Sound menüpontja alatt még abba hallgathatunk bele; a zenekar MySpace-oldalán már három szám is van az új lemezről.)