A képre kattintva látható még több fotó a nagyszínpad szombati fellépőiről

Bár minden fesztivált a húzónevei alapján szokás megítélni, a fesztiválok hősei mindenképpen azok a zenekarok, akik miatt hetijegyet senki, de napijegyet is csak elvétve váltanak az emberek. Nagyszínpadon, főidőben, bulizásra kész közönség előtt nem igazán lehet hibázni. A délutáni ébredező, reggeliző idősáv azonban igazi kihívás. Itt nem lehet arra építeni, hogy ha fáradt az ember, majd a közönség elviszi a hátán a koncertet, túlordítva az esetlegesen tompább hangzást; itt nincsenek slágerek, azaz ha vannak is, alig ismerik őket. Igazi kihívás! Én ha nagy rockzenekar lennék, egy jó Placebo, vagy egy Green Day, tuti kora délutánra kérném magam. No de mindegy, én a hotelszoba helyett is sátorhelyet kérnék.

A képre kattintva látható még több fotó a nagyszínpad szombati fellépőiről

Az ebből a szempontból a legjobb időpontban, három órakor színpadra lépő Noah And The Whale-ről már többször írtunk itt is. Mint kritikusunk rámutatott, a zenekar három lemeze amolyan lenyomat a frontember aktuális érzelmi állapotairól. Az első lemez ártatlan folkos twee pop volt; ezt a túlhangszerelt, dagályos és szomorú második követte, mesélve a szakítás felfokozott érzelmi viharáról. Majd jött a posztkapcsolati időkről szóló harmadik lemez, ami ismét életvidám volt, és - nahát - a new wave-vel kacérkodott. A zenekar talán a színpad felett gyülekező felhők vagy valami más koncepció miatt egy borongós dallal kezdett. Féltem is picit, hogy ha már Horrors előtt így magamba fordulok, mi lesz velem Bermudára! Aztán persze, nem így lett, jöttek a napsugaras félslágerek, főleg az új lemezről. Kicsit ilyen vásári hangulata volt az egésznek, egy elfajzott Arcade Fire-nek tűntek, ahogy jól vasalt zakókban gitároztak, hegedültek rá az enyhén motorikus ritmusokra.

A Noah And The Whale-t én otthon sohasem hallgatnám; viszont így délután, amikor még közelebbinek tűnik a tegnap, mint a ma, igenis jó volt ezt a derűtől kicsattanó zenekart látni. A frontember végig tök kedves volt, kvázi beszélgetett a közönséggel, és bár nem csak nekem címezte, de tök jól esett, hogy megkérdezte: How are you? És bár aludtam volna még meg minden, mégis azt válaszoltam magamban, hogy kösz, tök jól. Aztán jöttek sorban a dalok, mondhaték pár címet, de mindegy is; időről időre egy csilingelő, ringató dallam, egy tök átlagos, kicsit emelkedett hegedűmotívum csak elkapott, és nagyon gonosz embernek érezném magam, ha erre most B-nél rosszabbat adnék. De igazságtalannak is, ha jobbat.

A képre kattintva látható még több fotó a nagyszínpad szombati fellépőiről

Az angol The Horrorsnak én úgy igazából a második lemezét szerettem, és csak a véletlen műve, hogy az elmúlt bő fél évben már kétszer is láttam őket. A Dürer Kertben láthattam, hogy milyen klubkoncerten; Benicassimban pedig arra kellett rádöbbennem, hogy a Horrors nagyszínpadon, headliner-időben kvázi tánczenekarként is tud működni, ha vevő rá a közönség. Ezek után már tényleg csak az volt hátra, hogy megnézzem, mit tudnak kezdeni a Noah And The Whale által előcsalogatott napsütéssel, délután a Sziget nagyszínpadán.

Ahogy belecsaptak az első számba, főleg, ahogy beleüvöltött az énekes, Faris Badwan a mikrofonba, rögtön érződött, hogy nem veszik félvállról a dolgot. Szerencsére a technika is kegyes volt hozzájuk, csak úgy ömlöttek a vastag szinti- és gitárzajrétegek a hangfalakból. A koncert első felében főleg az előző lemez sötétebb és súlyosabb dalai jöttek - és valami bizarr, kicsit utópisztikus módon rettenetesen jól működött az egész. A Horrorsnak nem is igazán dalai vannak vagy dallamai, hanem hangulatai, hangzása, és valami iszonyú erős megszólalása; ráadásul a vastag zajrétegek mögött egy olyan szuper ritmusszekció zakatol, amitől abszolút nem idegen a tánczene sem. A koncert harmadától aztán jöttek az aktuális Skying lemez emelkedettebb dalai, és velük együtt a felhők is megérkeztek.

Azt hittem, hogy Anna Calvi fellépésénél nem lesz nagyobb élmény számomra már a Szigeten. De ahogy a színes ruhás, harsány, kicsit szellős tömeg mosolyogva ugrált erre az amúgy sötét asszociációkat előhívó zenére, miközben hátul pörgött az óriáskerék és bátor fesztiválozók bungie jumpingoztak - az rettenetesen bejött. Pedig amúgy a szokványostól rettentően eltért a felépítése: a végén így már jöhettek a közel tíz perces gitárgyilkolással, rövid altatás után pedig még egy utolsó brutális berobbanással. Majd a frontember a jellegzetes akcentusával ejtett "See you soon"-nal búcsúzott a Szigettől. És hát jöjjenek is: nekem már hiányozni fog a zenekar, ha nem láthatom három havonta. A

A képre kattintva látható még több fotó a nagyszínpad szombati fellépőiről

Bermudára sajnos nem jutottam el, mert utolsó pillanatban úgy alakult, hogy mégis nekem kell megnézzem Two Door Cinema Clubot - aki azért ritkábban koncerteznek Magyarországon, mint az amúgy őrülten cool magyar zenekar. Még szerencse, hogy találkoztam valakivel, aki látta őket; arra kérdésemre, hogy milyen volt, azzal a kérdéssel válaszolt, hogy "Hát milyen volt Monte Carlo?" Amitől a haj kiszőkül, az pedig csak jó lehet!

A Two Door Cinema Clubot sajnos nem ismertem korábbról. Vagyis hát a nevüket nyilván láttam néhányszor, és tudtam is, hogy ilyen 2005 környéki indie rockban utaznak, valamint, hogy írek - de hát ez vajmi kevés. De legalább most én is úgy mehettem oda a nagyszínpadhoz, mint azok, akiknek lövésük sincs a zenekarról. A Horrors után a tisztességesre duzzadt tömeg ellenére elég haloványnak tűntek számomra. Mint azt sejtettem, valóban egy indierock-zenekarról van szó, ami a trendeknek megfelelően némi tánczenés elektronikával próbálja meg a lépést tartani a korral. Amúgy nehéz bármit is mondani a zenekarról. Míg mondjuk a Noah And The Whale-ben volt valami ízléstelenség, ami lehet, hogy zavart volna, ha nem vagyok ilyen zizi hangulatban - addig itt nincsenek ilyen zavaró furcsaságok, egyszerűen túl átlátszó az egész. Mindezek ellenére remekül működött a produkció: akik elöl voltak, végig ugráltak; akik hátul voltak, azok is lötyögtek rá, valamint előkerült egy kisebb erdőnyi zászló - jelezve, hogy hamarosan tényleg beindul a buli. B-

Hát ennyi volt a szombat délutáni matiné: több mint szimpla délutáni alibizés, ugyanis a Horrorsnál rendesen beakadt Batthyánynál a buliméter. Ezt a TDCC és a közönsége pedig nem engedte a "jó" jelölés alá csúszni. Respekt mindhárom zenekarnak, tisztességesen helytálltak. Holnap jövünk a Subwaysszel, Paolo Nutinivel és a Mando Diaoval - akiktől, akárcsak mint ma, nem várunk semmit, de nyitottak vagyunk bármire, ami jó vagy legalábbis élvezhető.

• 2013. 05. 22. 23:59:2223:59Négy amerikait öltek meg a drónok
• 2013. 05. 22. 23:27:3723:27Suhonen az első európai vezetőedző az NHL-ben
• 2013. 05. 22. 22:38:5422:38Odalett Voracek Ferrarija
• 2013. 05. 22. 22:17:3522:17Coulibaly-varázslat kellett a Loki kupagyőzelméhez

Legolvasottabb cikkek

• Nem keresik tovább Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászót
• Négy amerikait öltek meg a drónok
• Megvárták a rendőröket a londoni gyilkosok
• Az aranygeneráció, amely nem nyert semmit
• A szellemhadsereg csúnyán átverte Hitlert