Leonard Cohennel kapcsolatban a legközkeletűbb tévhit, hogy megöregedett. Hát, nem. Vagy húszévesen is hetvenhét volt, vagy most is húsz - a kettő között drasztikus változást nem lehet észrevenni. Ez egyáltalán nem baj, sőt. Legújabb albuma, az Old Ideas is tökéletesen illeszkedik az életműbe, és nem, valóban nem arról szól, hogy Cohen megöregedett, hanem arról, ami a címe is, régi gondolatokról, olyanokról, amelyek nemcsak Cohen művészetét, hanem általában a művészet történetét kísérik végig: az élet és a halál értelme, a szerelem, az önreflexió, a művészet lényege.

Ez derül ki az Old Ideas World Tour koncertjein is. Az alapfelállás és a műsor gerince nagyjából ugyanaz, mint az előző turnén, és a kötelező darabok közé sorolva hangzik el az új anyag nagyjából fele, minden állomáson kicsit változó összetételben. A közönség pedig épp úgy értékeli az új számokat is, mint a régieket.

Persze a nagy sikerek dominálnak, nem is lehet egy hajszálpontosan három és fél órás koncertet csak az újdonságokkal megtölteni, meg nagyjából így is megtudunk mindent, ami ezekről a témákról elegánsan elmondható. Okosabbak sokkal nem leszünk, de valószínűleg nem is lehet. Az mondjuk igaz, hogy az egész sokkal érdekesebb lett volna, ha az emberiség többi nagy kérdése is szóba kerül, például a robotok, az űrutazás, vagy a macskás képek az internetről.

Nagyjából egyébként azért érdemes elmenni egyáltalán a koncertre, mert egyhuzamban megy végig a műsor (és ott a kényszer, hogy végig is gondoljuk egyben), és bizonyítja alapállításunkat, miszerint Cohen nem öregszik, és az új számai passzolnak az életműbe. Meg itt nem vágnak ki dalokat, mondatokat, mint a koncertalbumokból, nem utólag adják ki a plusz dalokat, mint a legutóbbi körútról stb. Minden egyéb szempontból természetesen sokkal jobban megéri otthon nézni ugyanezt, sőt, ha az új dalokról lemondunk, az előző koncertalbumok is megteszik. Kényelmesebb, nincs hideg, nincs tömeg, jobb a hang, érdekesebb a látvány.

Már csak azért is, mert persze Leonard Cohen színpadán nem történik az égvilágon semmi (ja de, egyszer a Webb Sisters éneklés helyett vet egy cigánykereket), úgyhogy tulajdonképpen csukott szemmel is lehetne hallgatni az egészet, mert egy idő után a kivetítő is eleget mutatta mindegyik zenész fejét, kezét, hangszerét. Cohen maga sem csinál sokat, minden számban legalább egyszer letérdel, ami lehet, hogy a transzcendens felé fordulást, az intimitást, a rítust hivatott megjeleníteni, de valójában inkább Hoffmann Rózsa kötelező testnevelés-óráira emlékeztet.

A hang pedig élőben nyilván borzasztó, lehetetlen egy bármiféle stadiont, arénát, sportcsarnokot, amfiteátrumot úgy behangosítani, hogy szépen szóljon. Berlinben a lehetőségekhez képest arányos volt a hangzás, de ez a legtöbb, amit el lehet mondani. Aki már hallotta a színpadon lévő hangszereket élőben, mármint hattrillió gigawatt közepes minőségű elektronika és egy akusztikailag tökéletesen alkalmatlan tér nélkül, az tudja, hogy milyen, amikor valami szépen szól, és egy ilyen aréna erre nyilván alkalmatlan.

De ez a legkisebb baj, a nagyobb, hogy az előző körnél is több dagályos, felesleges, giccses hangszerszóló került a számokba (talán a zenészek iránti tiszteletből, hogy megmutathassák magukat, talán azért, hogy Cohen kímélje magát, nem érdemes találgatni), így talán jobb lenne Leonard Cohen és a Száztagú Cigányzenekar címmel hirdetni a programot. Ezt tetézi még, hogy a zenekarban a fúvóst egy közepes tehetségű, kellemetlen hangszíneket használó, rosszul hangosított hegedűs váltotta, és az új szólógitáros is kötelességének érzi, hogy időnként művészien hamiskás legyen. Pedig erre igazából semmi szükség, sőt.

És mindez nem jelenti, hogy a koncert rossz. Nincs katarzis, az ember csak azt kapja, amit vár, vagyis az élet klasszikus nagy kérdéseinek megfejtését három és fél órában (egyenletes színvonalon, régi és új dalokkal), és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez egyáltalán nem kis dolog. Sőt.

A közönség pedig hálás mindenért, az összes nagy slágerért, közte a mások által ezerszer leélt, lelakott Hallelujah-ért is, Cohen közbeszúrt mondataiért, és végtelenül hálás a then we take Berlin félmondatért, itt hangerőben egy pillanatra le is győzi az előadókat és a technikát. Majd pontban tizenegykor, a mindentől jó messze lévő koncerthelyszínen teljesen értelmetlen csendrendelet miatt az egésznek hirtelen vége, a taps fél percen belül abbamarad, és mindenki rendezett sorokban kivonul az S-Bahnhoz.

A (ha lett volna szó a robotokról is, akkor A+ lenne)

Leonard Cohen, Berlin, 2012. szeptember 5., a képek nem a berlini koncerten készültek.

• 2013. 05. 21. 7:04:05 7:04Lufit fújtak a kukoricaföldeken?
• 2013. 05. 21. 7:02:42 7:02Fújdogál Orbán keleti szele
• 2013. 05. 21. 6:19:33 6:19Húsz gyerek is meghalt a tornádóban
• 2013. 05. 21. 3:10:42 3:10Ray Manzarek, 1939-2013

Legolvasottabb cikkek

• Életem legjobb döntése volt, hogy megtagadtam a pénzt
• A fájdalom nem ismer határokat
• Cserbenhagyta halott áldozatát a kamionos
• Orbán nem nácizta le Merkelt
• Halott egerek jöttek vissza az űrből