Kiénekelni a gyászt - a How To Dress Well és a Holy Other lemezei

Rónai András|Árvai Dániel|2012. 09. 21., 16:12|Utolsó módosítás:2012. 09. 21., 16:21|
Hipnotikusan zengő, kicsavart R&B-vel fejez ki érzelmeket és fest hangulatot a How To Dress Well és a Holy Other új lemeze. Kritika.

A How To Dress Well művésznevet egy régi, divatról szóló könyv címéből kölcsönző Tom Krell filozófiát tanult, illetve metált meg zajzenét játszott, aztán 2009-ben egyszer csak rákattant az R&B-re, vagyis ha gyerekkori mániáját nézzük, akkor visszakattant. Először csak otthon énekelgetett - mint ebből az alapos interjúból kiderül, sokáig tartott, míg bevallotta magának, hogy "magas, vékony zsidó srácként R&B-t énekelni" igazából tök jól esik. A netre felrakosgatott zenéire egyre többen felfigyeltek (mi is), hiszen nemcsak az volt bennük a fura-érdekes, hogy a szép-szomorú R&B-balladák egy szégyellős férfi falzettjén szólalnak meg, hanem a zörgő, torzuló, szétzengetett és elhaló kíséret is. Az első találkozást ez az izgató "mi a fene ez?" élmény határozta meg, hogy aztán idővel kiderüljön, hogy valójában ezek szép, megható dalok. (Bővebben lásd erről a Love Remains című lemezről szóló kritikánkat - az albumot nem mellékesen 2010 második legjobb lemezének választottuk.) És mivel 2011-ben nagyon sok szó esett az indie R&B-ről (összefoglaló cikkünket lásd itt), ezért a HTDW sem felejtődött el, sőt, azok közé tartozik, akikből feltörekvő előadók remixeket készítenek, hogy bekerüljenek a blogokba; illetve a második lemez automatikusan megkapta a "nagyon várt" jelzőt. Én egyébként ténylegesen vártam is.

How To Dress Well: Total Loss (Weird World - Domino / Neon Music, 2012)

How To Dress Well: Total Loss (Weird World - Domino / Neon Music, 2012) fotó: Montauk Beach

Most pedig megjelent a Total Loss, végig lehet hallgatni itt, és máris megosztja a kritikát: vannak lelkesedés, van nyavalygás is. (Utóbbi írásban csodás műfajnév-javaslat: R&B doomstep!) Gyakorlatilag az összes, általam ismert megközelítést két dolog határozza meg. Egyrészt: nahát, elhagyta azt a rengeteg zörgést és torzulást! Másrészt: Krell elárulta, hogy az előző lemez óta eltelt időszakban legjobb barátjának álmában megállt a szíve, elveszítette több családtagját is; a Set It Right című dalban felsorolja őket. A lemez tulajdonképpen a depresszió feldolgozásából született. Szóval akkor ez egy nagyon, nagyon szomorú lemez, ami sokkal popabb, mint az első - adódik a következtetés.

Hát nem, vagy inkább nem egészen. Sajnos ez az az eset, amikor az előadónak van igaza a kritikusokkal szemben. Az előbb idézett interjúban Krell egyrészt azt mondja, hogy ez "nagyrészt boldog" lemez; másrészt hogy "a popdalok hagyományos felépítése itt impresszionista módon szétterül az egész dalon." Jó, ez utóbbit nem egészen értem, de tényleg az van, hogy mintha a szomorú R&B-balladák és tempósabb-táncosabb R&B-dalok alkotóelemei szétfröccsennének. Megvannak a már-már giccses szintik, igazi és művonósok, zongorafutamok és gitárpilinckázások, illetve sok számban a középtempós, de nagyot szóló dobgépek (meg egyszer, a Running Backben Jackótól kölcsönzött ritmikus szájdobolás, csettingetés, nyögdécselés) - de valahogy a hangzástérben nem érnek össze úgy, ahogyan szoktak, ahogyan "kellene". A közöttük kialakuló távolságot pedig bőségesen adagolt zengetés tölti ki. Egészen sajátos, szerintem egyenesen csodálatos megszólalás jön így létre: egyrészt egyenes folytatása az előző lemez eléggé zárt, "a szomszédból átszűrődő" világának, ugyanakkor mégis nagyon tág, szinte már hatalmas teret képez meg. Egészen elképesztő például a Struggle című tempós-táncos (nem)sláger, olyan, mintha egy stadionba lenne szánva, de ez a stadion valójában egy nagy, öblös barlang, falairól oda-vissza pattog a hang; a végében ott a színpad, villódznak a fények, az énekes úgy gesztikulál, mintha hatalmas tömeg mozogna vele együtt, de valójában teljesen egyedül van. Oké, ez így elég hülyén néz ki leírva, sokaknak bizonyára hallgatva is; a Total Loss azoknak szól, akik erre azt mondják: ejha.

A másik a boldogság: persze, ezek nagyrészt szomorú dalok, de nagyon is érződik rajtuk, hogy az előadó arra használja őket, hogy kiénekelje magából a fájdalmat, ami eleve egyfajta boldog-szomorúsággá változtatja az alapélményt. És abban is van valami egyszerre áttételes, de egyben kézzelfogható boldogság, hogy mennyire jó, hogy ehhez a kiénekléshez megvannak a formák, a maguk személyes történetével (gyerekkoromban ez szólt a rádióból) és kulturális beágyazottságával - és hogy e formák megengedik, hogy egyszerre tiszteletteljesen és radikálisan kiforgatva a maga képére formálja őket az ember.

És végül, de tényleg végül: jók a dalok is, van elég fülbemászó, megjegyezhető dallam. A megfelelő pillanatokban elhelyezett pizzicato hegedűk képesek szívszorításra, máskor ügyes kis ötletek dobják meg a számokat (az a nyávogósra effektezett "pa" hang a Cold Nitesban; a sürgetően feltorlódó zongoramotívum a Say My Name Or Say Whateverben; a nagyon eltaláltan fapados dobgép az & It Was U spirituáléban - és még lehetne sorolni). Még ha van is némi igazság az itt-ott olvasható fanyalgásokban, hogy rádiós popslágerként kevés állná meg a helyét - ez a kritika pont a lényeget nem találja el. Mert a különleges hangzás és a meglehetősen hagyománykövető R&B-énekdallamok itt tényleg együtt, összefonódva adják az érzelmi és érzéki-hallgatói élményt. A- (RA)

A titokzatos Holy Other leginkább a witch house-hoz sorolható. Ez a 2010-es trend úgy működött, mint sok másik hasonló: egy vagy több irányzat mutációjaként, újragondolásaként megjelent a semmiből, boldog-boldogtalan ezzel kezdett el foglalkozni, majd miután elmúlt a felhajtás, előtűntek a valóban értékelhető produkciók. A witch house esetében a nihilista, öncélú művészkedést, vagy inkább művészieskedést váltották olyan előadók, mint Balam Acab, Evian Christ. A witch house-ra jellemző irritáló és feszült zajtengerek helyett viszont Holy Other zenéje sokkal inkább egyfajta megnyugvást nyújt, habár az alapvető ismertetőjegyek megmaradtak: misztikusan kicsavart hangminták, mélyen búgó basszusok és hipnotikusan belassult dobok. A nyilvánosság elé csak fejére húzott csuklyával lépő, talán manchesteri producer 2010 végén megjelent, kétszámos anyagával tűnt fel a színen és mutatta meg, hogy egészen más árnyalattal is működőképes az aktuális trend. Imádták a kritikusok, akárcsak a tavalyi (a witch house legmenőbb neveit felsorakoztató Tri Angle kiadónál megjelent) ep-jét, mely helyenként kicsit buriales volt, néhol bájos romantikával csilingelt, de a keserű alaphangulat azért megmaradt.

Holy Other: Held (Tri Angle, 2012)

Holy Other: Held (Tri Angle, 2012)

A producer első nagylemezén, a Helden nem változtatott a jól bevált recepten, csak még lemondóbb lett, mintha valami elmúlna; szomorú szívverésként lüktet az album. Érezhetően próbál monumentális lenni, mint egy szívszaggató film aláfestő zenéjée. Ez nem mindig jön be, helyenként elveszik az érzés a kiszámíthatóságban; de a számok szerencsére rövidek, általában véget érnek, mielőtt elnyújtottá, unalmassá válnának. Az énekes hangminták előrébb kerültek, több velük a játék, néha ezért közeledik a zene az R&B-hez. Ilyen például az óvatosan még a glitchbe is belenyúló U Know, amit apró és váratlan zörejek dobnak fel. Hátborzongató érzés hallgatni, olyan, mint egy elkeseredett, szívből jövő vallomás; mintha Justin Timberlake és R. Kelly legmagányosabb pillanatai tárulnának elénk a végtelenségig belassítva.

Mégsem ekkor éri el csúcspontját a mű, hanem korábban, a Love Some1 szerelmes balladájával. Egyedül itt tudja megteremteni azt a feszültséget, ami máshol hiányzik - bár ez nem feltétlenül hiányossága a Heldnek, de itt kifejezetten erősíti a hatást a szám közepénél a basszus által elnyelt vonósok kiállása. A többi dal hatásosan teremt hangulatot, ám nélkülözik a váratlan pillanatokat, a sejtelmességet, nagyon hasonló íven mozognak. Viszont nyolc szám és fél óra után a Nothing Here tökéletes zárótétel, okosan építkezve, gyönyörűen vezeti fel a lemez legfájdalmasabb momentumát, a végső belenyugvást: nincs itt semmi, ennyi volt, menjünk tovább.

Talán csak az én fantáziám kevés ahhoz, hogy el tudjam képzelni, hogy a witch house-ból ennél több kreativitást ki lehet hozni - úgy, hogy az még értékelhető legyen és ne idegesítse a hallgatót. Éppen ezért tartom kevésbé felróható hibának a monotonitást és a kiszámíthatóságot. Talán nem is ez a lényeg, hanem a hangulat maga. Eddig talán az év legszomorúbb darabja; egy előadás, melyet visszafojtott csendben ülnek végig a hallgatók és mikor véget ér, még percekig nem tudnak sem megszólalni, sem székükből felállni. B+ (ÁD)

Címlapsztori»

Forrás: Juhász István Felvesszük a harcot a politikusokkal Az év legjobb magyar keményzenei lemezét eddig a Southern Oracle adta ki, aminek alapítója és énekese legnagyobb meglepetésünkre régivágású hardcore eszméket vall. Kókai ...
    Forrás: Juhász István Felvesszük a harcot a politikusokkal Az év legjobb magyar keményzenei lemezét eddig a Southern Oracle adta ki, aminek alapítója és énekese legnagyobb meglepetésünkre régivágású hardcore eszméket vall. Kókai ...
    Fotó: Bielik István - Origo Ezért megy az Omega Felcsútra Az Omega sokáig az ország egyik legnépszerűbb zenekara volt, most viszont azzal került a hírekbe, hogy a felcsúti stadionban terveznek koncertezni. Benkő Lászlóval, az ...
    Fotó: Bielik István - Origo Gőz László már operát építene Gőz László 1996-ban alapította a Budapest Music Centert (BMC), amelynek célja egy olyan zenei információs központ létrehozása, amely összegyűjti és nemzetközi ...
    Forrás: Youtube Templomkertben csókolózna a brit trubadúr Újra meztelen lányok egy klipben? Visszatért az évtized egyik legjobb zenekar? Vajon melyik évtizedé? Beyoncé képtelen leállni? Összeszedtük az elmúlt napok legfontosabb ...
    Forrás: youtube Úristen, de király magyar dalok! A Quart nagyon büszkén mutatja be 2015 első negyedévének legjobb magyar dalait. Lesz itt szó rókatündérről, részeg motyogásról és agresszióról. Az összeállításba került ...
    Forrás: youtube Ezekkel a dalokkal robbantsa be a tavaszt Az utóbbi idők egyik legerősebb évkezdése volt 2015 első három hónapja a könnyűzenében: több kritikus már most hallani vélte az évtized albumát, de van itt az elcseszett ...